20. fejezet

Hayhey eveyone!
Végre elérkezett a mai nap is.:) Teljesen el vagyok spannolva, remélem, még írni is tudok majd :D Ez a rész eléggé eltér a többitől, de azért remélem, tetszeni fog...:)
Na de most nem is akarom húzni az időt. Pipáljatok, komizzatok, iratkozzatok fel, vagy akár lépjetek be a Facebook csoportba! Légyszi hagyjatok nyomot magatok után, ha csak pár szót is, nagyon-nagyon sokat jelentene! :)
Puszi: Vivienn J.

      - D- Danny?- kérdeztem meglepetten.

      - Mit csináltok ti ketten?- vonta fel a szemöldökét dühösen. –Damien! Nem hazamentetek? 

      - De igen. –felelte teljesen nyugodtan. –Csak itt felejtettem a pulcsim, és Elena odaadta. –mutatta fel a kék pulóverét.

      - És ha megvan a pulcsid, akkor miért jöttetek a húgom szobájába? Este fél kilenckor. - faggatózott tovább.

      - Csak… ki akartam kísérni, de kint hideg van, ezért bejöttem a dzsekimért. –improvizáltam, majd magamhoz vettem a szürke dzsekit, ami a székem támláján pihent.

      - Oké. De siess vissza. Holnap korán indulunk. –mondta, majd kiment. Ezek szerint sikerült meggyőznöm. Éppen fellélegeztem, amikor visszajött. –Damien! Gyere ki egy percre!

      - Megyek!- mondta, majd elindult kifelé. Miközben elhaladt mellettem küldött felém egy gyönyörű mosolyt, amitől azonnal felgyorsult a szívverésem.

Muszáj volt tudnom, miről beszélnek, úgyhogy utánuk mentem a bátyám szobájába. Az ajtó csukva volt, úgyhogy ott hallgatóztam.

- Mit akarsz a húgomtól, haver?- kérdezte Danny, a tipikus „a bátyja vagyok, engem nem versz át!” stílusban.

- Nyugalom, haver!- próbálta nyugtatni Damien. –Nem akarok neki semmi rosszat! Kedvelem Elenát. Barátok vagyunk.

- Barátok… - ismételte meg Danny. –Figyelj, haver, én kedvellek meg minden, de… Látom, hogy nézel rá. Te is meg Nate is. És állítólag errefelé a fiúk nem a legmegbízhatóbbak. 

- Az lehet, de én nem tartozom közéjük.

- De mi van Nate-tel?

- Nate is megbízható, bár néha úgy viselkedik, mint egy részeg csöves földönkívüli. –jegyezte meg nevetve.

- De mindkettőtöknek bejön a húgom. Azonban Elenával van egy megállapodásunk, miszerint a haverjaim neki tabuk.    

- De talán még mindig jobban járna a normális haverjaiddal, mint a szoknyavadász Alex Sullivannel. –remek! Kezdi a Sullivan-ellenes kampányt. Mintha nem utálná Danny már így is eléggé Alexet…

- Ő az az idióta, aki rámozdult a tesómra, igaz?- kérdezte, és hallottam a hangján, hogy még mindig iszonyú pipa.

- Igen, ő az.

- Kitekerem a nyakát, ha meglátom Elli közelében!- hoppá! Tényleg ki nem állhatja.

- Majd én elintézem. Hidd el, nálam jobban nem utálja azt az alakot senki! És ezzel csak rátett egy lapáttal. 

- Szóval vigyázol Ellire?- kérdezte Danny rövid hallgatás után.

- Persze hogy vigyázok!

- Akkor jó. Hallod, Elli? Van egy testőröd!- mondta Danny. Ezek szerint tudta, hogy hallgatózom. Ismer már annyira. És milyen ironikus, hogy testőrnek nevezte! Ha tudná….!

- Igen, hallom. –nyitottam be a szobába.

- Mi?- nézett rám meglepetten Damien. –Te végig hallgatóztál?

- Persze. –vontam vállat. –Talán azt hitted, hogy ott ülök majd a szobámban, és várom, hogy végezzetek?

- Hát… ö… igen. –mondta, mire Dannyvel felnevettünk.

- Még nem ismered olyan jól, mint én. –ölelt át Danny. –Akkor kísérd ki, és el ne szökjetek nekem!

- Most lebuktunk. –nézett rám Damien. – Pedig meg akartam szöktetni. –mondta, mire Danny csak elnevette magát, és szinte kilökött minket a szobájából.

- Megszöktetni, mi?- kérdeztem nevetve, miközben lesétáltunk a lépcsőn.

- Lehet, hogy jobb lenne. Úgy senki sem találna meg, és könnyebb lenne megvédeni.

- Lehet. De ez nem így megy. –sóhajtottam. Egy pillanatra belegondoltam, milyen lenne elszökni Damiennel. Messze, el innen, minél távolab ettől a diliháztól… De nem lehet. Sajnos nem.

- Akkor marad az eredeti terv. 

- Úgy látszik. 

- Miért mondta Danny, hogy „holnap korán indultok”?

- Holnap Londonba megyünk, apa sírjához. Holnap lesz tizenegy éve, hogy meghalt.

- Sajnálom. –nézett rám szomorúan.

- De este már jövünk vissza. Szóval, fél nyolcra már biztos, hogy itthon leszünk.

- Oké. És… tényleg mindent hallottál, amiről a bátyáddal beszéltünk?- kérdezte félve.

- Igen. –vontam vállat. –De ne foglalkozz vele. Túlságosan védelmező. Viszont… amit rólad és Nate-ről mondott…

- Az igaz. –mondta, mire megtorpantam. Ő is megállt velem szemben, és a cipőjét kezdte bámulni olyan érdeklődéssel, mintha egy kecskefejű lovat nézne, aminek csíkos a segge.

- Mi van?- néztem rá, de ő még mindig a cipőorrát bámulta.

- De mindegy, mert nem lehetne köztünk semmi. –mondta, és végre a szemembe nézett. –Elvégre… te vagy a Kiválasztott, én pedig a Testőr. Viszont Nate-nek még lehet esélye. - nézett a szemembe, miközben kint álltunk a kapu előtt.

- Én abban nem lennék olyan biztos. –feleltem. –Akkor holnap találkozunk. –mondtam, majd adtam neki egy puszit, amitől láthatólag zavarba jött.

- Szi… szia. –köszönt el, majd bezártam a kaput, és visszamentem a házba.

- Na, mégsem rabolt el?- kérdezte Danny a lépcsőn ülve.

- Sikerült lebeszélnem. Mondtam neki, hogy úgyis utánunk jönnél, és az nem lenne jó egyikünknek sem.

- Jól tetted. Ha elkaptalak volna titeket, akkor szépfiú már nem élne. Most pedig menj aludni!- ölelt meg, és nyomott egy puszit a fejemre.

- Megyek. Jó éjszakát! –pusziltam meg az arcát, majd felmentem a lépcsőn.

A forró zuhany alatt is a mai nap eseményein rágódtam. Lebuktam, és kiderült, hogy a Donovanok tényleg segíteni akarnak. Akkor nem lehetett Harry Donovan a gyilkos! És Damien a Testőr. És… emiatt nem lehet köztünk semmi. Pedig ő is úgy érez, ahogyan én. Az élet néha igazságtalan. Miért pont Ő?! Miért nem lehet más a Testőr? Ez ellen nincs mit tenni. Viszont az átjárót még mindig nem tudtam neki megmutatni, talán majd holnap. Holnap pedig kezdődik a kiképzés. Harcolni fogok tanulni. Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből.

Miután ágyba bújtam, hamarosan mély álomba merültem. 

- Hamar megtaláltad a Testőrt. –jelent meg Katherine.

- Igen. De te tudtad, hogy az egyik Donovan az?

- Nem. Nem tudtam. Igazából… csak sejtettem. Egyik éjjel Damien ébresztett fel a rémálmodból. Ő volt az árnyember, akit láttál. De most, hogy kiderült, hogy a jó oldalon állnak, talán a bizonyítékot is megmutatják.

- Valószínű. Elvégre az közelebb visz a megoldáshoz, és ők is azt akarják, hogy vége legyen.

- Igen. És az sem árt, ha megtanítanak harcolni. Damien Donovan sem lesz mindig veled. Vagy Daniel. Nem védhetnek meg mindig, bármennyire is igyekeznek. Ez lehetetlen. Az álmaidtól sem védhetnek meg.

- De felébreszthetnek.

- Igaz. –mondta. –De attól még veszélyben vagy. Légy óvatos!- figyelmeztetett, majd eltűnt.

Ez rövid látogatás volt. Azt reméltem, hogy ezzel vége, de tévedtem. Egy furcsa zajra riadtam fel. Mikor kinyitottam a szemem, az ablakom tárva-nyitva állt. De hisz… én becsuktam. Akkor… valaki… valaki van itt! De hisz itt nincs senki!

Felkapcsoltam a villanyt, és akkor láttam valami sötétet elsuhanni az ajtóm előtt. Felkeltem, és kimentem a folyosóra. Mikor körülnéztem, nem láttam egy lelket sem. Viszont ekkor valami ismét elsuhant előttem. Követtem az árnyat a könyvtárba. Ez nem lehet Damien. Ő nem az ablakon át jön be. Akkor mégis ki lehet ez?

- Hahó!- szóltam halkan, mikor beléptem a helyiségbe.

- Kiválasztott!- dörmögte valami előttem rekedt, félelmetes hangon. Viszont nem láttam semmit.

- Ki vagy te?- kérdeztem, a hangom remegett.

- Kiválasztott!- szólalt meg megint, de most máshonnan jött a hang. Mögöttem volt. Megfordultam, és akkor valami sötét alak állt előttem. 

- Ki…?- kezdtem, de ekkor befogta a számat.

- Kiválasztott. –dörmögte vicsorogva. Megragadott, és magával vonszolt vissza a szobámba. Hiába próbáltam szabadulni, nem engedett el.

Nem használt ellene semmi! Hiába ütöttem, rugdaltam, haraptam, kapálóztam… Semmi reakciót nem váltott ki belőle. Folyton csak azt ismételgette monoton hangon, hogy „Kiválasztott!”. Mikor beértünk a szobába, felugrott velem az ablakpárkányra, onnan pedig ki a sötétségbe. Elfojtott sikoltást hallattam. Levegőt is alig kaptam. Remegtem a félelemtől. Ki ez az alak? És mit akar tőlem? Hová visz? Sok kérdés, de válasz semmi. Még sosem féltem ennyire semmitől. Pedig nem vagyok az az ijedős típus. A szívem egyre hevesebben vert, már a torkomban dobogott. Még most sem lazított a szorításán. A karjában vitt, és csak futott velem, be az erdőbe. Hihetetlenül gyors volt! A fák elsuhantak mellettünk, nesztelen léptekkel futott. Ez különös. Vajon hogy csinálja? A faház mellett is elhaladtunk. Próbáltam kiabálni, sikítani, de egy hang sem jött ki a torkomon. És nem csak azért, mert még mindig befogta kesztyűs kezével a számat, hanem azért sem, mert hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, amitől majdnem megfulladtam. Elértünk egy sötétebb részébe az erdőnek, talán a legmélyére, amikor végre letett.

- Ki vagy te?- kérdeztem elcsukló hangon.

- Kiválasztott!- mondta gonoszan vigyorogva. Közel állt hozzám, de még így is csak kevés részletet tudtam kivenni az arcából. Férfi volt, bár erre a hangjából is sikerült rájönnöm. Csúcsos álla és sok haja volt. Az arca bal oldalán volt egy hosszú sebhely. Jól észrevehető. Azonnal felismerném, ha újra látnám. Menekülnöm kellett volna, de nem mozdult a lábam. És talán értelme sem lenne. Elvégre azt sem tudom, hogy hol vagyunk, merre induljak, és sokkal gyorsabb nálam!

- Ki… vagy… te?- ismételtem meg a kérdést.

- A legrosszabb rémálmod!- tett felém egy lépést, majd megragadta a karom. Amikor ellenkezni próbáltam, erősebben szorított. Felsikítottam. –Ssss! Egy hangot se! Vagy megbánod!

- Mit akarsz tőlem?- kérdeztem alig hallhatóan. Már a sírás határán álltam. 

- Az enyém vagy!- mondta rekedtes hangon. Kicsit, mintha részeg lenne. Egy elmebeteg részeg! Hogy meneküljek el? És hová?

- Engedj el!- kiabáltam.

- Azt mondtam, nem beszél!- ordította, mire azonnal elhallgattam. Ekkor megragadta az állam, és megemelte, hogy a szemébe nézzek.

- Eressz el!- motyogtam, de alig tudtam beszélni, olyan erővel szorított.

- Nem megmondtam? Megbánod, ha nem engedelmeskedsz nekem!- recsegte. Tényleg olyan volt a hangja, mintha részeg lenne. De nem volt az. Ekkor másik kezével végigsimított a hátamon, onnan le a fenekemre, majd a combomra, és vissza. Mi a fenét akar tőlem? Ez egy pedofil? De honnan tudja, hogy én vagyok a Kiválasztott?! –Jó alapanyag! Nagyon jó! A mester örülni fog. –nevetett gonoszul. –De előbb még be kell törni a kicsikét. –mondta, majd erőszakosan megcsókolt. Mi?! MI?! Hagyjon békén! Nem tudtam szabadulni, bármennyire is próbálkoztam. Csak úgy engedett el, hogy ráharaptam az ajkára.

- Eressz el!- ordítottam, és már folytak a könnyeim.

- Mit képzelsz te kis ribanc?- ordított rám, majd minden erejéből pofon vágott, amitől a földre rogytam.

- Mi akarsz… tőlem?- kérdeztem sírva. Nem bírtam megmozdulni. Ez tényleg meg történik? Ez komolyan velem történik? Nem lehet! Nem! NEM! Ez csak egy álom! Ez csak egy rossz álom!- motyogtam magamban. De nem az. Ez a valóság. Legalábbis azt hiszem… Damien! Hol vagy? Szükségem van rád! Segíts! Kérlek!

- Állj fel!- utasított, de nem mozdultam. –Azt mondtam, állj fel!- kiáltott rám, de mivel most sem reagáltam semmit, a hajamnál fogva rángatott fel. –Ne merj ellenkezni!- parancsolta, majd a nyakamat kezdte csókolgatni. Hiába ellenkeztem. Nem segített. Ez most… meg akar engem… erőszakolni?! 

- Hagyj békén!- könyörögtem sírva.

- Ha ellenkezel, csak dühösebb leszek!- mordult rám, majd megragadta a pólóm alját. Na, nem! Azt már nem! Nem fogom magam hagyni! Egy gyors és határozott mozdulattal megrúgtam ott, ahol a legjobban fáj, mire elordította magát, és a hajamat megragadva húzott vissza, amikor futni próbáltam. –Hogy mit csináltál?! Te kis cafka! Meg merted ezt tenni? Azt hiszem, nem gondoltad át a helyzeted! Ha nem tűnt volna fel, gyorsabb és erősebb vagyok nálad. És az erdő közepén vagyunk. Innen nincs menekvés. Az enyém vagy! És miután végeztem veled, viszlek a Mesterhez. Majd ő gondoskodik rólad. –nevetett fel olyan „muhahahaaa”-san.

- Én azt nem fogom hagyni!- mondtam vakmerően. Nem hagyom magam! Viszont legbelül reszkettem. Belül a tudatalattim bemenekült egy testőrökkel körülvett páncélszoba pánikszobájába, az asztal alá, és a maciját szorongatta.

- Ne ellenkezz! Mint már mondtam… innen nem menekülhetsz. –mondta, majd erőszakosan magához rántott. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a bőrömön a leheletét. 

- Ki az a bizonyos Mester?- suttogtam.

- Majd meglátod, amint odaviszlek. Viszont…- kezdte, majd megmarkolta a fenekemet. –Előbb be kell törni a kicsikét. –nevetett.

- Be… betörni?- kérdeztem elhaló hangon. Nem válaszolt, csak megint a nyakamat és a vállaimat csókolgatta, harapta… Hiába ellenkeztem.

Egy idő után már csak zokogva álltam ott, és hagytam magam. Mindent kizártam a fejemből, még őt is. Csak arra gondoltam, hogy ez csak egy rémálom. Hogy csak álmodom, és bármelyik pillanatban felébredhetek. Danny! Anya! Damien! Segítség! Ébresszen fel valaki! Könyörgök! Könyörgök…!

- Nem sírunk!- mordult rám az a vadállat.

- Akkor hagyj már végre békén!- ordítottam a képébe.

- Sajnálom aranyom… - szorította meg megint az állkapcsomat. Szerintem a végén még eltöri. -… de ez nem fog megtörténni. A Mester már vár. Persze… megszelídítve. És én vagyok az állatidomár. –vigyorgott. Vagyis inkább vicsorgott, majd… majd… elővett egy óvszert, és az orrom alá dugta. A francba!- És ez itt… az ostor, amivel betöröm a kis vadállatot.

- Te vagy itt a vadállat!

- Ahogy gondolod, szívecském. De attól még én vagyok a főnök. És azt teszek veled, amit csak akarok. 

- Azt hiszed, hogy hagyni fogom?- kérdeztem, miután nyeltem egy hatalmasat.

- Ha nem, akkor majd kikötözlek egy fához, hogy ne tudj ellenkezni!- morogta. És komolyan beszélt. Láttam a kötelet. A lábam remegni kezdett. A szívem majd’ kiugrott a helyéről a félelemtől. Segítsen már valaki. –Vagy akár… most is kikötözhetlek.

- Ne!- kiabáltam, miközben odaráncigált egy fához, és nekilökött. A kezeimet összekötötte a fa mögött, nem tűrt ellentmondást. Tudtam, ha ellenkezni merek, csak rontok az így sem túl fényes helyzetemen. Csak álltam ott csendben, miközben megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. –Áú!- kiáltottam fel, amikor túl szorosra húzta a kötelet, viszont nem lazított rajta. Éreztem, ahogy a bőrömbe mélyed. Kiszolgáltatottabb vagyok, mint eddig.

- Mindjárt jobb. –állt meg előttem, és tetőtől talpig végigmért, de én csak bámultam a sötétségbe. Rá sem néztem. –Olyan szép és olyan tehetetlen! Csodálatos! Pont így szeretem. –majd tett felém egy lépest, mire a fához húzódtam. Közben próbáltam kiszabadítani a csuklómat, de lehetetlen. Mozdítani sem tudom. És csak jobban fáj, ha próbálkozom.  

- Áruld már el, hogy mit akarsz tőlem!- ordítottam.

- Már mondtam. –felelte, majd végigsimított az arcomon, de elfordítottam tőle. – Az a feladatom, hogy elvigyem a Kiválasztottat a Mesterhez.

- És miből gondolod, hogy én vagyok az?

- Nem gondolom. Tudom. Már születésed óta tudjuk, hogy te vagy az. És… - ekkor leguggolt, és végigsimított érdes kezével a sebhelyemen. – itt a bizonyíték. 

- Hogy jutottál be a szobámba?

- Jól ismerem a Danken kastélyt. Sokat voltam ott régen. Minden ablakot és ajtót ki tudok nyitni. Ismerek minden kis zugot. –mondta önelégülten. Remélem, a titkos átjárókat nem ismeri.

- De… mégis honnan ismernéd?- kérdeztem értetlenül. 

- Ott dolgoztak a nevelőszüleim, és ott nőttem fel. –mondta, de most nem volt olyan ellenséges, mint eddig. 

- Van testvéred?- kérdeztem félve. Mi van, ha ő az ötök tagja? 

- Elég a fecsegésből!- förmedt rám. Visszatért a pedofil vadállat énje. Tett felém még két lépést, majd közvetlenül előttem megállt. Ekkor megint elkezdte felfelé húzni a pólómat.

- Ne! Hé!- kiabáltam, mocorogtam is, de mint mindig. Semmi. Zavartalanul folytatta, mit elkezdett.

- Ereszd el!- hallottam egy ismerős hangot, majd futást észleltem.