28. fejezet

Heyhey!:)
Sajnálom, hogy tegnap nem tudtam felrakni a részt, de most kivételesen egész korán tudom pótolni az elmaradásomat :D
Hagyjatok nyomot magatok után! Nektek pár pötyögés, de nekem hatalmas dolog! <3

      - Tudtam! És ki az?-         Ne! Komolyan faggatni fogsz?- kérdezte a párnába morogva.

      - Igen. És addig nem hagylak békén, ameddig nem mondod el, hogy ki az! Nagyon kitartó tudok lenni. –vigyorogtam.

      - Kitartó?- nézett fel rám felvont szemöldökkel –Emlékszel, amikor a múlt héten Xboxoztunk?

      - Az teljesen más! 

      - Tényleg? Úgy három perc után feladtad, mert egy körrel lehagytalak. –nézett rám a győztesek vigyorával. Oké. Autóversenyzésben nem én vagyok a legjobb, ez tény.

      - Mondom, hogy az más! 

      - Szerintem nem annyira. Akkor nem voltál valami kitartó!

      - De ez most engem érdekel, és ha én kíváncsi vagyok, akkor… Nem tudsz lerázni. –hajoltam le hozzá, hogy jobban a szemébe nézhessek.

      - Nem adod fel… Igaz?

      - A-am. –ráztam meg a fejem.

      - Ahh. –sóhajtott, majd felült ő is az ágyon. –Oké. Elmondom. De ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! Főleg nem Neki! 

      - Lakat a számon!- ígértem meg.

      - Max úgy két éve egy szilveszteri bulin zúgott bele a csajba. Előtte is barátok voltak, de akkor szeretett bele. És azóta sem merte neki bevallani, hogy szereti, mert valakit, akit ismer, a lány már kikosarazott.

      - És ki az a lány?

      - Mia Jones. –bökte ki végre, mire egy hatalmas, levakarhatatlan vigyor jelent meg az arcomon, miközben lejjebb csúsztam az ágyon. Szerintem ez összes fogam jó látszott. –Min vigyorogsz?

      - Mennyit bír ez az ágy?- kérdeztem hirtelen, mire játékosan felvonta a bal szemöldökét, és perverz félmosolyra húzta a száját.

      - Miért kérdezed?

      - Mert terveim vannak vele. 

      - Ó, nekem is. –mondta, majd egy hirtelen mozdulattal rám fordult, és az ajkaival letámadta az enyémet. Én visszacsókoltam, és beletúrtam a hajába, bár én nem arra gondoltam, amire ő. Már ha arra gondol, amire gondolok, hogy gondol. Testével belepréselt a matracba, és a keze lefelé kezdett vándorolni, majd benyúlt a pizsifelsőm alá. Ez volt az a pont, ahol leállítottam.

      - Damien. Damien, hagyd abba!- motyogtam, mire engedelmesen kihúzta a kezét a pólóm alól, és legördült rólam.

      - Mi a baj?- kérdezte aggodalmasan.

      - Semmi, csak én még nem akarom… Úgy érzem, még nem állok rá készen. –magyarázkodtam.

      - Hé, nyugi! Én várok rád, ameddig csak akarod. –adott egy gyengéd csókot, majd a plafont bámulva megszólalt. –De… akkor miért kérdezted, hogy mennyit bír az ágy?

      - Ezért. –mondtam, majd felpattantam, és elkezdtem rajta ugrálni. Mármint az ágyon, nem pedig Damienen… Az érdekes lett volna…

      - Ezt most miért csinálod?- kérdezte, miközben furcsán nézett rám. Én csak felnevettem.

      - Tudom. Olyan vagyok, mint egy öt éves kislány.

      - Hát… igen. –erősített meg nevetve. –De miért is ugrálsz az ágyon?

      - Mert örülök!- mondtam, majd sikongatni kezdtem.

      - És minek?

      - Hogy Maxnek tetszik Mia!

      - Mi? Te talán tudsz valamit?

      - Igen!- ugráltam tovább, mire Damien megrántotta a karom, mire térddel ráestem. És… hát… hogy is mondjam… olyan helyre érkezett a bal térdem, ahová nem kellett volna.

      - Ááá! Ki akarsz herélni?! Felfogtam, hogy neked ez még korai e nélkül is!- kiáltott fel rekedtes hangon, és a fájdalomtól még nyögött párat.

      - Juj, bocsi! Ne haragudj!- vettem el a térdem a kényes pontról, és elhelyezkedtem mellette. –De te rántottál le…

      - Tudom. –mondta, még mindig fájdalmas képet vágva.

      - Nagyon fáj?

      - Már nem annyira. Szóval, miért örülsz annyira, hogy Mia tetszik Maxnek?

      - Nem igaz, hogy ennyiből nem találod ki!

      - Biztosra mentél, hogy az öcsém nem meleg, és ennek örülsz annyira?- kezdett találgatni, mire elnevettem magam.

      - Honnan tudod, hogy egyszer azt hittem, hogy meleg?- csodálkoztam, mert én nem említettem neki.

      - Mesélte. Örülök, hogy jó pasinak tart.- tette hozzá, mire még hangosabban visítottam a nevetéstől.

      - Ha már itt tartunk, akkor ennek is örülök, igen.

      - Annak, hogy Max jó pasinak tarja a barátod?- kérdezte fura arccal.

      - Annak, hogy nem meleg!- löktem vállba.

      - És akkor mi az eredeti ok?

      - Ha elmondom, megígéred, hogy nem mondod el senkinek? Főleg Maxnek nem?- fordítottam komolyra a szót.

      - Megígérem.

      - Oké… Mia szerelmes Maxbe!- közöltem a nagy hírt.

      - Ez komoly?

      - Ez komoly. –erősítettem meg.

      - Akkor tennünk kell valamit, hogy ezek ketten összejöjjenek!- jelentette ki. Akár egy igazi kerítőnő.

      - Egyetértek. Mert, ahogy elnézem, ők nem sok mindent tesznek az ügyért.

      - Menjünk be velük egy szobába, közöljük velük a lényeget, majd menjünk ki és hagyjuk magukra őket, hogy innen már vegyék a kezükbe a dolgot. –ismertette az ötleték. Hát igen. A fiúk megoldása mindenre a lehető legegyszerűbb.

      - Neee… - húztam el a számat. –Lehetne ennél kicsit romantikusabb is.

      - És akkor mi a te terved?

      - Azt még nem tudom, de az biztos nem, hogy kerek-perec megmondjuk nekik, hogy bejönnek egymással, jöjjenek össze. Az úgy olyan… fura. Én mindenesetre nem örültem volna neki, hogyha valaki más közli, mondjuk kettőnkkel, hogy tetszünk egymásnak.

      - Ez mondjuk igaz. De mi nem kerülgettük egymást két évig.

      - Ez is igaz.

      - Az a baj, hogy Max fél a visszautasítástól. Nem mindig mer először lépni. Főleg akkor nem, ha fülig szerelmes. Ha csak csajozik, és akkor látja először, akkor magabiztos, odamegy, dumál vele, stb. stb. De ha komolyan belezúg valakibe, akkor… Elszáll az önbizalma, össze-vissza makog, amikor randira akarja hívni. Viszont! Most tudjuk, hogy Miának is tetszik. Szóval… nincs mitől félnie! 

      - Aha. Talán… utalgatni kéne rá, hogy bejönnek a másiknak. Hogy lépjenek… - gondolkoztam.

      - Ez nem rossz ötlet. Te adagolod Miának, én pedig Maxnek.

      - Egy próbát megér. –sóhajtottam, majd szorosan hozzábújtam és mélyen beszívtam az illatát.

      - Akkor ezt megbeszéltük?- kérdezte, miközben megölelt.

      - Igen. Talán összejön.

      - Remélem! Már nem bírom nézni az öcsém bénázását.

      - Amúgy… még nagyon fáj a térdem helye?

      - Talán egy kicsit. Van egy olyan érzésem, hogy egy darabig nem kell tartanod attól, hogy bepróbálkozom. De nem vészes, ne aggódj.

      - Akkor hatásos voltam. 

      - Eléggé meggyőzted „Kis Damient”, hogy maradjon nyugton a közeledben. Eddig ez nem mindig jött össze. –mondta perverzen.

      - Kösz, nem kértem részleteket. És… „Kis Damien”?

      - Miért?

      - Nekem inkább „Kis Marilyn”. –kuncogtam.

      - Ahj, sosem unod meg igaz?- kérdezte sóhajtva.

      - Nem. Soha.

      - Sejtettem. Miért mondtam el neked?- tette fel a költői kérdést.

      - Mert mellettem bármikor képes vagy hülyét csinálni magadból. –válaszoltam.

      - Lehet. –nevetett fel.

      - Ezt váltom ki az emberekből. –mosolyogtam, majd ásítottam egy hatalmasat.

      - Álmos vagy?

      - Az ugrálásban elfáradtam.

      - Akkor jó éjszakát. –puszilt bele a hajamba.

      - Neked is. –mondtam, majd nemsokára, úgy, ahogy voltunk, egymást ölelve álomba merültem.

Reggel mikor felébredtem, Damien nem volt mellettem, viszont nem ijedtem meg, mert hallottam a víz csobogását a fürdőből. Lassan kikászálódtam az ágyból, és megnéztem magam a tükörben. Hm. Elmegy. Tipikus reggeli zombi fejem van. Megfogtam a hajkefémet, ami az asztalon volt. Igen. Már itt is van egy hajkefém, ahogy tusfürdőm, samponom és fogkefém is! A csomókat erőszakoltam a hajamban a fésűvel, mikor Damien boxerben lépett ki a helyiségbe, miközben vizes haját egy törölközővel törölgette.

- Jó reggelt!- adott egy puszit az arcomra.

- Már az. –mosolyogtam. 

- Igen?- kérdezte, miközben az ajka még mindig az arcomon volt.

- Ühüm. Megyek, lezuhanyozom.–pusziltam meg én is az arcát, majd bementem a fürdőbe. Mikor kiléptem egy rövidnadrágban, és egy rövid ujjúban voltam. Damien pedig… egy boxszerben, és kocka hasban állt előttem.

- Végeztél?

- Igen. Azt hittem már felöltöztél.

- Miért? Talán nem tetszik, amit látsz?

- Nem arról van szó, csak nem számítottam erre. –néztem végig rajta.

- Hát… örülök, hogy sikerült meglepnem. De még jobban örültem volna, ha ennél is hiányosabb öltözetben lépsz ki onnan.

- Hát… Sajnálom, hogy csalódást okoztam. –adtam neki egy csókot. –De majd megpróbállak kárpótolni.

- Igen?- vonta fel játékosan a szemöldökét.

- Ha ilyen perverzen nézel, akkor még meggondolom… Nem biztos, hogy tudni akarom, mi jár a fejedben.

- Arra gondoltam, hogy sztriptízelhetnél nekem. –villantott egy ezer wattos mosolyt.

- Szeretnéd!- öklöztem bele kidolgozott mellkasába.

- Igen. Szeretném.

- De nem kapod meg. –indultam kifelé.

- Majd meglátjuk!- jött utánam.

- Jó reggelt!- köszöntünk egyszerre Maxnek.

- Jó reggelt! –köszönt vissza vidáman, majd kíváncsian nézett minket.

- Mit nézel ennyire?- kérdezte Damien.

- Elég kipihentnek tűntök.

- És?- kérdeztem fura arckifejezéssel.

- Hát… khm… az esti hangok alapján alváson kívül mindent csináltatok odalent…

- Öcsém!- nevetett Damien. –Te hallgatóztál, vagy mi?

- Nem. Csak El sikongatása és a nyögések felhallatszottak. –húzogatta a szemöldökét.

- Max, te nem vagy normális!- jelentettem ki nevetve.

- Ha annyira tudni akarod, hogy mi történt…- kezdte Damien. –Mondtam valamit, aminek Elena annyira megörült, hogy sikongatva ugrálni kezdett az ágyon. Én pedig megrántottam a kezét, amitől rám esett. Én akkor nyögtem fel.

- Nem épp a legjobb helyre érkezett a térdem…

- Aha… Mennyi ideig tartott, mire ezt a mesét kitaláltátok?

- Ez nem mese. –mondta Damien, miközben rántottát csinált, én pedig a konyhapulton ülve néztem, ahogy félmeztelenül sütöget. Nagyon dögös!

- Oké, nekem nem kell magyarázkodni. Vágom én!- emelte fel a kezeit. –De minek örültél annyira?

- Hát… öm… - na itt elakadtam. Nem vagyok valami nagy hazudozó, és az improvizációs készségeim is elég gyatrák. Segítségkérően pillantottam Damienre, aki Max felé fordult.

- Csak elmondtam neki, hogy belezúgtál Miába. –közölte egyszerűen a tényt. Azért nem számítottam arra, hogy elmondja neki az igazat. Max a hír hallatára kiköpte a Coca Colát, amit éppen ivott.

- Hogy mit csináltál?- kérdezte kissé felháborodva.

- Hé, nyugi! Nem mondom el neki!- nyugtattam le.

- Biztos?

- Igen! De szerintem… lépned kellene. –tanácsoltam „csak úgy mellékesen”.

- Te tudsz valamit!- jelentette ki, miközben összehúzott szemekkel méregetett.

- Én csak azt mondom, hogy ha tényleg tetszik, akkor lépj! Nem olyan lánynak ismerem Miát, aki megtenné az első lépést. Pedálozz egy kicsit! Ne legyél már ennyire szerencsétlen! Én ennél nagyobb csajozógépnek néztelek. –löktem vállba.

- Szóval nagyobb csajozógépnek néztél?- kérdezte felvont szemöldökkel.

- Látom megragadtad a mondandóm lényegét. –veregettem meg a vállát.

- Igyekszik az ember. –vigyorgott. –És talán igazatok van. Nekem kéne lépnem. Akkor én léptem is! Damien, Michael mindjárt jön leváltani!- vettette oda a sütögető Damiennek, majd elviharzott.

- Hát ez meg?

- Gondolom, Miához indul, és úgy félúton meggondolja magát és inkább hazamegy. –válaszolta, miközben én visszaültem a konyhapultra. –Kész a kaja. –rakta tányérra a részemet, majd egy villával együtt a kezembe nyomta, és az ő részével együtt felült mellém a pultra.

- Köszi. Mmmm. Ez nagyon finom!- bólintottam elismerően. –Legalább nem kell rád főznöm.

- Örülök, ha ízlik. És arról majd még beszélünk. –evett tovább. Mikor végeztünk, beraktuk a tányérokat a mosogatóba.

Mivel ő főzött, enyém a piszkos munka, legalábbis szerintem, szóval nekiálltam elmosogatni.

- Te meg mit csinálsz?- ölelt át hátulról.

- Elmosogatok. Te főztél, én mosogatok. Ez így fair. –magyaráztam.

- Nem ér rá ez később?

- Mindjárt végzek.

- Akkor segítek. –mondta, majd törölgetni kezdett. Nemsokára végeztünk is.

- Kész is. Mondtam, hogy nem tart sokáig.

- Akkor most… - kezdte, de a mondatot nem fejezte, mivel az ajkai és a nyelve más elfoglaltságot találtak maguknak…

- Miért nem lepődöm meg ezen?- hallottuk Michael hangját, amire azonnal szétrebbentünk.

- Michael… ez…- kezdtem volna a magyarázkodást, de félbeszakított.

- Tudjátok, ezen egyáltalán nem lepődtem meg. Már régóta sejtettem, hogy együtt vagytok.

- Oké, haver, de neked ehhez nincs semmi közöd. –mondta Damien mogorván.

- Igaz. Elvégre szerencsére nem én vagyok a másik Donovan, akinek ezzel tönkre teszitek az életét. –vetette oda, miközben elsétált mellettünk, és bement az első szobába.

- Miért utál engem ennyire?- fordultam Damienhez.

- Gőzöm sincs. –vont vállat. –És… remélem felkészültél arra, hogy megismerd az apánkat.

- Őszintén?- húztam el a számat. –Kicsit félek.

- Nem kell izgulni. Nem lesz vészes. De arra készülj fel, hogy őt nem tudod átvágni. Egy élő hazugságvizsgáló.

- Egy élő micsoda?

- Jól hallottad. Azt majd ő elmondja, hogy miért. Csak gondoltam, előre figyelmeztetlek, hogy ne is próbálkozz.

- Kösz, a biztatást. –mondtam kissé idegesen. 

- Jól hallottam?- lépett ki Michael a szobából. –Te bemutatod apának a Kiválasztottat?- kérdezte. Végig hallgatózott?

- Itt az ideje.

- De miért?

- Mert találtunk egy nyomot, amihez az ő segítsége kell. –válaszoltam.

- És tudja, hogy mire vállalkozik?- kérdezte Damientől, mintha én ott sem lennék.   

- Nem hiszem. De nincs más megoldás. Csak ő tud nekünk segíteni.

- Te tudod. –vont vállat Michael, majd visszavonult a szobába.

- Hogy érted, hogy nem tudom, hogy mire vállalkozom?- fordultam a barátom felé.

- Nem ismered még az apánkat. Bonyolult személyisége van. Sosem tudod, hogy mire gondol. Ha kérdez valamit, mindent el kell neki mondanod, és nem tudsz neki hazudni. És nem ő a legkedvesebb ember a világon. De nem tudom előre megjósolni, hogy veled milyen lesz majd.

- Majd kiderül. Amúgy nem késünk el a suliból?- kérdeztem, mert amikor az órára néztem, már 7:40 volt. A tanítás pedig 8:00-kor kezdődik. És nekem még haza kéne mennem.

- Igazad van. Menni kéne. –mondta, majd mindketten a saját házunkba vezető titkos átjáróhoz mentünk.

Berohantam a szobámba, és magamra kaptam az első göncöt, ami a kezem közé akadt. Szerencsére a zuhanyt, a fogmosást és a reggelit a faházban már letudtam, így azzal már nem kellett húznom az időt. Feltettem egy alap sminket, ami nálam szempillaspirál, szemceruza és egy leheletnyi szájfény. Negyed óra múlva már a táskámmal a vállamon rohantam le a lépcsőn, ahol Danny és Mia már csak rám vártak.

- De jó! Még itt vagytok!- kiáltottam, miközben leültem, és megöleltem Miát.

- Igen, de már mennünk kéne. –siettetett a bátyám.

- Jól van, akkor menjünk. De miért sietsz annyira? Máskor örülnél, ha késhetnél.

- Első óránk töri. –vigyorgott.

- Aham. És?- kérdeztem, mert nem értettem, hogy miért örül ennyire. Tudtommal neki Mrs. Mustache tartja.  Igen. Bajuszné. És ez nem gúnynév, bár az is lehetne… A férje Theodor Mustache is a suliban tanít, bioszt. Nekünk is ő tartja, viszont a törit Mr. Steel, aki nagyon jófej. 

- Ma megszívatjuk a vén szipirtyót. –dörzsölte a tenyerét, miközben a suli felé tartottunk.

- Mire készültök?- húztam össze a szemem.

- Majd meglátod, hugicám. Majd meglátod. –mondta sejtelmesen. 

- Kíváncsian várom. –Vajon mit terveznek? Bár lehet, hogy nem ma fogom megtudni.

Az osztályba érve Damient még nem láttam, viszont Seggfejjel véletlenül összeakadt a tekintetünk, mire egy széles vigyor jelent meg az arcán, és elindult felém. Már csak ő hiányzott!  

- Helló, Cukorfalat!- köszönt vigyorogva.

- Helló, Seggfej!- biccentettem.

- Ma nagyon morcos vagy. –állapította meg.

- Eddig nem volt semmi bajom. Eddig.

- Látom a barátodnak levették a gipszét. –nézett Dannyire, aki a folyosón ment az ő osztálya felé. Igen, tegnap lekerült róla a gipsz, viszont a héten a dobolást még mellőznie kell.

- Igen. Úgyhogy most már nyugodtan behúzhat neked egyet. –vigyorogtam.

- De nem fog. Mert te nem hagyod.

- Azt hiszed?

- Nem hiszem, baby! Tudom. 

- Ezt majd még meglátjuk. –mondtam, majd a padomhoz sétáltam.

- Tudom, hogy kedvelsz. Nemsokára rájössz, hogy velem sokkal jobban járnál, mint azzal a pancserral.

- Azt erősen kétlem.

- Majd bebizonyítom neked. –kacsintott, majd visszament a fiúkhoz. Ne bizonygasson nekem semmit!

- Hé, El!- szólt Max az ajtóból. Szerencsére Mia épp Norával beszélgetett, így nem vette észre.

- Igen?- kérdeztem, mikor odaértem Maxhez. –Nem beszéltél vele, igaz?

- Hát… nem.

- És mikor tervezed?

- Ma délután. De a segítséged kellene.

- Mit kéne tennem?

- Miután nálunk végeztetek apával, hívd el moziba, ahol „véletlenül” összefuttok velünk. Damiennel ti egymás mellé ültök, én pedig majd beülök Mia mellé.

- Oké. És innen majd jön a „csajozás a moziban taktika”?

- Nagyjából ez lenne a tervem.

- Oké, sok sikert. –veregettem meg a vállát. –És melyik filmre megyünk?

- Másnaposok 3. –vigyorgott.

- És te egy ilyen filmen akarsz csajozni?

- Mia sosem venné be, hogy csajos, nyálas filmre mennénk Damiennel. A csajozási taktikát pedig csak bízd rám!

- Oké. Akkor délután. –mondtam, majd visszamentem a terembe.

Sikerült rávennem Miát, hogy jöjjön el velem moziba. Nem kellett sokáig győzködnöm, mert imádja a Másnaposokat, és amúgy is meg akarta nézni valamikor a filmet. Az esti műsorra megyünk, ami ötkor kezdődik. Remélem, addigra végzünk a Donovan kastélyban.

Őszintén szólva, kicsit félek. Vajon milyen lehet Mr. Donovan? Azok alapján, amiket Damien mondott róla, félelmetes alaknak képzelem. És az, hogy állítólag nem tudom, mire vállalkozok… Ezzel Michael sikeresen rám hozta a frászt. És hogy mindent el kell neki mesélnem… Még mindig a sírás kerülget, amikor arra az éjszakára gondolok. Néha, ha becsukom a szemem, még most is magam előtt látom azt a perverz vigyort a sebhelyes képén annak a pedofil állatnak. Nem tudom, hogy képes leszek-e felidézni újra a történteket. De muszáj lesz, ha nincs más választásom. Most csak az Őrző tud segíteni. És ha ehhez az kell, hogy visszaemlékezzek, akkor megteszem. A gondolataimból a szobámban lévő titkos ajtó nyikorgása zavarta meg, amin Damien lépett ki.

- Szia!- köszönt mosolyogva, de a szemén láttam, hogy bizonytalan.

- Szia!- mosolyodtam el halványan.

- Minden rendben?- kérdezte aggodalmasan.

- Kicsit félek. –vallottam be, miközben az ujjaimat tördeltem.

- Minden rendben lesz. Nem kell aggódnod. –nyugtatott, miközben szorosan megölelt. –Ott leszek melletted. És a többiek is.

- A többiek?

- Igen. Mindenki ott lesz. De ne aggódj apánk miatt sem. Nem foglak magadra hagyni vele.

- Oké. Akkor menjünk!- sóhajtottam, majd elindultunk az alagútban.