Katherine nyomában - 9. fejezet

Sziasztok, drága Olvasóim!

Mindenek előtt szeretném megköszönni a támogatásotok, hiszen nélkületek ez a blog nem létezhetne! <3 Másodszor pedig elnézést szeretnék kérni, amiért csak ritkán hozok részeket, de mint azt már korábban is hangoztattam: nem szeretném magam utolérni. Remélhetőleg nyáron ténylegesen be tudom fejezni a történetet, és akkor már csak veletek kell megosztanom az egyes fejezeteket. Azonban semmit sem merek ígérni a jelen állás szerint, csak annyit kérek, hogy legyetek türelmesek, ugyanis:

• NEM lesznek több hónapos kihagyások
• NEM fogom elhanyagolni a blogot, benneteket
• és a legfontosabb: NEM zár be a blog, amíg véget nem ér a történet.

Szóval továbbra is számítok a támogatásotokra, véleményetekre!:)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

- A…a Mester?- dadogtam, és úgy éreztem, mindjárt elájulok. A szájától felfelé még mindig nem láttam, viszont nem bírtam megmozdítani a kezem, hogy a fekete anyagot lerántsam róla, megpillantva ezzel az egész arcát. A hangja furcsán ismerősen csengett, de bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam beazonosítani. Amikor már majdnem megjelent előttem a hozzá tartozó arc, mindig ellepte a szürke köd, mintha valami különös erő meggátolná, hogy emlékezzek rá. De az nem lehet, hogy valaki kitörölte az emlékeimből, igaz?

- Jól hallottad. –bólintott, majd leengedte a kezét, amelyikben az ezüstpengét tartotta. –Ne aggódj! Gyors leszek. Azt nem ígérem, hogy nem fog fájni, de utána már semmire sem fogsz emlékezni –mondta, és némi vidámságot véltem felfedezni fenyegető hangjában. El akartam futni. Minél messzebb tőle. El akartam bújni. Fel akartam ébredni. Hátra lépett egyet, majd vigyorogva emelte a gyönyörű, egyben halálos fegyvert a szememmel egy vonalba. A Hold ragyogó fénye még utoljára megcsillant rajta, mielőtt elindult volna végső célpontja felé. Felém.

Zihálva, izzadtan ébredtem, pont a végső pillanat előtt. Nem tudom, hogy csináltam, de sikerült időben magamhoz térnem. Tisztán emlékeztem arra, amit Damien mondott. És a lila csíkra is a nyakamon, amikor álmomban megvágtak. Ha most célba ért volna a tőr, talán tényleg kómába estem volna. Vagy rosszabb.

Hirtelen még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ahogy lassan felismertem a szobát, ijedten pillantottam magam mellé. Danny a hátán feküdt, és békésen szuszogott. Semmit sem észlelt abból, ami velem történt. Bár azt magam sem tudom, hogy kívülről milyen volt a reakcióm. Lassan felálltam, és halk léptekkel átcsoszogtam a saját szobámba. Felkapcsoltam a villanyt, és rápillantottam az órámra. 3:41-ről, 3:42-re váltott a digitális kijelző. Ma nem aggódom a kialvatlanságom miatt, bár hétköznap van. Két hét szünetet kapott az osztályunk, páran, köztük Reachel és Mia is csak az iskolapszichológushoz mentek be. Engem is behívtak, de anyának sikerült meggyőznie az igazgatót, hogy jelenleg a pihenés többet segítene, és majd felkeresünk egy olyan szakembert, aki többet tudna segíteni, mint a sulis agyturkász. Az egész osztályt, sőt az egész iskolát megrázták a történtek, de talán a mi kis közösségünket a legjobban. Így a pszichológust és a szünetet tartották a legjobb megoldásnak egy kis időre. Az egész városban este nyolc után kijárási tilalom van. Vagyis tizennyolc éven aluliak egyedül, de még csoportosan sem igazán mászkálhatnak az utcákon. Nem csodálom. A polgármester és a városlakók közösen döntöttek így, és nekünk persze semmi ellenvetésünk nem volt. Mindenki fél, retteg. Már tegnap az esti hírekben benne volt az eset, így mindenki megtudta, mi történt. Még egy nap sem telt el, így persze még csak alig kezdődött el a nyomozás, tehát még a gyilkos sincs meg. Mindenki félti a gyerekét, az egész városban teljes volt a káosz este. És a mai nap csak még rosszabb lesz. Akik eddig nem hallottak a dologról, ma már biztosan értesülnek róla, még nagyobb pánikot és felfordulást okozva ezzel. Mindennél jobban el akarom kapni a gyilkost. A Mestert. Azt, aki álmomban meg akart ölni. Minden apró részlet segíthet, így leültem az íróasztalomhoz, előkerestem egy üres lapot, és rajzolni kezdtem a kedvenc ceruzámmal. Igyekeztem felidézni a legapróbb részleteket is az elmémben. Tisztán láttam magam előtt a képet, amint csupa feketében, gunyoros, félelmetes mosollyal egy éles tőrt szorongatva a kezében áll előttem. Sokáig tartott, míg a részleteket aprólékosan kidolgoztam. Talán a fegyver markolata volt a legnehezebb. Rengeteg kacskaringós, kidomborodó minta volt rajta. Talán jelentenek valamit, de lehet, hogy csak egyszerűen kicsicsázták. Például ha a barokk korban készítették, akkor nem is csodálkoznék rajta. Bár a korát nem tudtam megállapítani. Mikor végre elkészültem, elégedetten dőltem hátra a gurulós bőrszékemben. Majd megmutatom a fiúknak, hátha segít valamit. Bár az arca nagy része fekete folt, de talán a penge mond nekik valamit. Ennél többet jelenleg nem tehetek. Elővettem a mappámat, amibe az üggyel kapcsolatos rajzaimat gyűjtöttem. Végignéztem mindet, hátha van valami kapcsolat valamelyik korábbi alkotásom és e között. Ott volt minden, amit eddig megálmodtam. Katherine, mikor először megjelent, a titkos folyosó, Damien szobája, a sötét erdő, Katherine halála… Az utóbbit alaposabban megvizsgáltam. Ez az álom több képből állt össze. Mikor leesik a lóról, és az elszalad, aztán egy újabb képen, ahogy a földön fekszik törött lábbal, és ott a gyilkos árnya a sötétben. Majd ahogy a támadója közelebb hajol, hogy az Ő arca legyen az utolsó, amit a lány életében lát. Csak nagyon kevés részlet van meg az arcából. Külső szemlélőként nem tudtam rendesen szemügyre venni. Csak annyit láttam, hogy sötét szemei voltak, és félelmetes vigyora. De persze ez nem segít szinte semmit. A szeme akár világoskék is lehetett, a sötétben akkor sem láttam az íriszét a tág pupillától, és az árnyéktól.  És végül az utolsó kép. A támadó visszahúzódott az árnyékba, és a magasba emelete a pengét, amellyel másodpercekkel később lesújtott áldozatára. 

- De… De hisz ez… - motyogtam a képre meredve, majd mellé raktam legújabb alkotásomat. – A tőr. Tudtam, hogy ismerős valahonnan!- továbbra is a képeket vizsgálva, majd a telefonomért nyúltam.

- Haló?- szólt bele álmosan. Ilyenkor olyan mély, és rekedtes a hangja. Szexi. De most nem szabad ilyenekkel foglalkoznom!

- Damien! Én vagyok az. Elena. –szóltam bele idegesen, mégis izgatottan.

- Bébi… Tudod, hogy hány óra van?- kérdezte meggyötörten.

- Öm… nem…- vallottam be.

- Hát én sem, de valamikor az éjszaka közepén. –nyöszörgött tovább. –Mi olyan sürgős?

- Találtam valamit, ami talán segíthet megtalálni a Mestert.

- A Mestert? Elena, azt hittem, megegyeztünk!- korholt le. Hirtelen már nem is tűnt olyan álmosnak a hangja. –Miért szimatoltál utána? És miért ilyenkor?

- Nem egészen volt szándékos…- mondtam halkan.

- Kérlek, csak azt ne mondd, hogy a fejedben láttad!- kérlelt. Ismét visszatért a meggyötört hangja, de ezúttal aggodalommal vegyült.

- De igen.

- Oké. Öt perc múlva találkozunk a szobádban! Zárd be az ajtót!- utasított, s meg sem várva a válaszom, bontotta a vonalat.

- Most komolyan kinyomta?- meredtem a telefonra. És tényleg letette. Hanyagul félredobtam a készüléket, majd bezártam az ajtót. Két perc múlva már nyílt is a titkos átjáró, s Damien lépett ki rajta egy bokszeralsóban és egy sötétkék pólóban, ami kiemelte gyönyörű szemeit. Sötétbarna haja kócosan állt, mintha most kelt volna ki az ágyból. De hisz így is volt. A félhomályban pedig teljesen feketének tűntek a tincsek. Arcán idegesség tükröződött. Telt rózsaszín ajkait összepréselte, mintha valamit nagyon mondani akarna, de inkább magában tartja. Mint a kitörni készülő vulkán.

- Szia –szólalt meg végül nyers hangon.

- Szia –köszöntem vissza értetlen fejjel. –Valami baj van?

- Csak fáradt vagyok és ideges –legyintett. 

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek –mondtam bűnbánóan. 

- Rád sosem haragszom –mondta egy gyengéd ölelés keretében, amit viszonoztam is. – De most mesélj, mi történt!

- Talán jobb lesz, ha leülünk –mutattam az ágy felé, majd törökülésben ráültem, Damien pedig velem szembe.

- Hadd halljam!- sóhajtott, felkészülve a hírekre. Elmeséltem neki az egész álmot, hogy mi történt, miket mondott, hogy nézett ki… Mindent, amire vissza tudtam emlékezni.

- Még időben felébredtem, mielőtt leszúrt volna –fejeztem be. Bár igyekezett leplezni az idegességét, a szája sarka aprókat rándult, miközben beszéltem, izmai megfeszültek. Melegséggel töltött el, hogy ennyire aggódik értem. Fél perc néma csend után sem szólalt meg. Próbálta megemészteni a hallottakat. Végül én voltam az, aki megtörte a csendet. –És ez még nem minden!

- Mi? Van még más is?- ráncolta a homlokát. Ezek szerint neki mára ennyi elég is volt a témáról.

- Igen, van –mondtam miközben felálltam az ágyról, és az íróasztalomhoz léptem. A két rajzzal a kezemben tértem vissza.

- Mik azok? Lerajzoltad a történteket?- vette el a felé nyújtott lapot.

- Ez a ma esti álmom. Ahogy a tőrrel épp lesújtani készül –magyaráztam. –Nem ismerős neked?

- A Mester vagy a fegyver?

- Mindkettő.

- Nos, a Mesterből nem sok részletet tudok kivenni. De nem tűnik ismerősnek. –hunyorított, és minden részletet alaposan szemügyre vett. –A tőr viszont ismerősnek tűnik. Már láttam valahol, de nem tudom, hol - vakarta a tarkóját.

- Láttad már korábban? Hol? Próbálj meg emlékezni! Fontos lenne.

- Most biztosan nem jut eszembe, de majd utána nézek –tette le a rajzot a takarómra. –És a másik?- mutatott a kezemben tartott papírlapra.

- Ez egy korábbi rajzom. Látomásom volt, amint megölik Katherinet, nem sokkal azután, hogy beköltöztünk. De azóta sem mutattam meg senkinek. A támadó arcából semmi sem látszik. Viszont… - mondtam, majd inkább átnyújtottam neki, hogy a saját szemével láthassa.

- De hisz ez ugyanaz a tőr!- meredt a két képre teljesen elképedve, pont, mint én pár perccel ezelőtt.

- Pontosan –bólintottam helyeslőn. –Annak, aki megölte Katherinet, valami köze van a Mesterhez.

- De hisz a Mester nem lehet sem Donovan, sem Sullivan. –értetlenkedett Damien.

- És ki mondta, hogy Edward Sullivan vagy Harold Donovan volt a tettes?

- Egész eddig mindenki úgy gondolta, hogy Ők tették. Csak nekik volt indítékuk megölni.

- És nem lehet, hogy vannak leszármazottaik, akik nem itt élnek? Akiket nem ismertek?

- Az egész Donovan klánt ismerjük. Az egész családot. Még a hatodik unokatestvéreinket is. Viszont a Sullivaneket nem. Csak azokat, akik itt élnek, vagy korábban itt éltek.

- Szóval szerinted a Mester Sullivan leszármazott lehet?

- Nem tudom. A tőr nem tűnik Sullivan családi ereklyének. És ha az is lenne, akkor a vezető családnál kéne lennie, vagyis Alexéknél. Vagy ha odaajándékozták egy másik családnak a klánban, akkor arról kell lenni valamilyen bizonyítéknak. Kötelességük feljegyezni a családi ereklyék hollétét, hogy később megtalálhassák. És százévente egyesíteni kell őket a városalapító ünnepségen. Ilyenkor minden elszármazott család hazatér, nagy ünnepség van meg minden, ami kell. Márciusban lesz majd a hetedik ilyen évforduló. Még ebben a hónapban. Ha a tőr itt lesz, megtaláljuk. Márpedig, ha Sullivan ereklye, akkor itt kell lennie. De azért majd utána nézek, hogy honnan volt ilyen ismerős. 

- Gondolod, hogy ezzel ölték meg Katherinet?

- Elég valószínűnek tartom. Különösen mivel megálmodtad. A gyilkos leszármazottja pedig most rád vadászik. Norát elkapta, mert közel állt hozzád, és csak neked akar fájdalmat okozni. 

- És ki lesz a következő? Mia? Danny? Anya? Vagy… te?- kérdeztem remegő hangon. Belegondolni is borzasztó, hogy bármelyiküket elveszíthetem. 

- Nem tudom. –rázta a fejét, miközben aggodalommal teli szemekkel méregetett. –De azt tudom, hogy nem Te leszel a következő. Csakis Te mentheted meg a szeretteidet –mondta mélyen a szemembe nézne, ami biztonságot adott, megnyugtatott. Viszont a szavai hatalmas súllyal nehezedtek a szívemre. –Már nem csak Katherine, a Donovan és a Sullivan családok sorsa van a kezedben, Elena. Mindenki, akit szeretsz, vagy valamilyen módon kötődik hozzád, veszélyben van. Már értük is felelősséggel tartozol.

- Ez nekem túl sok. –szólaltam meg pár másodperc csend után. A hajamba túrtam, majd nekidőltem a kipingált falnak, és lecsúsztam a földre. Felhúztam a térdeim, majd a kezemmel átkaroltam őket, úgy meredtem a szemközti falra.

- Ne haragudj –ült le mellém Damien, és átkarolta a vállam. –Nem kellett volna mindezt rád zúdítanom. De tudnod kell, hogy mennyi ember függ tőled. Ha te is harcolnál a Mester és a csicskái ellen, könnyen bajod eshet. Ezt nem hagyhatom. És te sem. 

- Talán mindenkinek egyszerűbb lenne, ha nem is lennék. –suttogtam.

- Ez eszedbe se jusson!- korholt le, és még szorosabban magához húzott. –Szükségünk van rád. Katherinnek, Miának, a családodnak… és főleg nekem.

- Ameddig nem bukkantam fel, minden teljesen normális volt. Nem történtek gyilkosságok, nem vesztettem el az egyik barátnőmet, nem keveredek bele egy háború kellős közepébe… Az életem, újra normális lehetne. Mindenki élete. Ha… ha visszamennék Londonba, akkor…

- Nem!- szakított félbe határozottan. –Ne is gondolj ilyesmire! Az életed sosem volt normális, csak abban a hitben éltél. Ha nem lennél itt, hogy megoldd az ügyet, Katherine szelleme örök kárhozatra lenne ítélve. A családomnak a Sullivanekkel együtt el kellene hagyniuk a várost, és a Mester átvenné a hatalmat. Mert ez a célja. Hogy megszerezze a várost. Talán még a világ ura is akar lenni, ki tudja. Ő élvezi, hogy fájdalmat okoz másoknak. Nem pusztán a hatalomvágy hajtja. Szerény véleményem szerint egy igazi pszichopata, szadista vénember lehet, akinek az a legnagyobb szórakozása, ha valakibe belemélyesztheti a fegyverét. Élvezi a vér látványát, a halál szagát, hogy fájdalmat okozhat az embereknek maga körül. –ahogy szavait hallottam, éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Fémes ízt éreztem a számban. Olyan erősen haraptam az alsó ajkam, hogy kiserkent egy kis vér. Vér… A tátongó seb a mellkasán… Minden csupa vér… A lába messze hever a testétől… Könnyek gyűltek a szemembe. 

- Inkább ne beszéljünk arról, hogy mi okoz neki örömöt –nyögtem erőtlenül.

- Ne haragudj –kezdett szabadkozni. –Néha elfelejtem, hogy most lelkileg eléggé labilis vagy…

- Nem vénember. –szakítottam félbe, visszafojtva a könnyeimet.

- Hogy mondod?

- Beszélt álmomban, és a hangja alapján nem öreg. Az alkata is olyan… húsz év körüli férfira hasonlít.

- Tehát egy pszichopata, szadista húszas éveiben járó férfi lenne az emberünk?

- Szerintem igen. Persze könnyebb lenne, ha látnám az arcát. De kétlem, hogy erre sor kerülne.

- Én sem tartom valószínűnek –sóhajtott, majd a fejét a falnak döntötte, és gondolkodó arccal meredt maga elé. 

- Min gondolkodsz ennyire?- kérdeztem pár perc csend után.

- Azon, hogy mit egyek reggelire –mondta teljesen komolyan, mire én felnevettem, majd Ő is csatlakozott hozzám.

- Komolyan a kajára gondoltál?- vettem fel az „alig bírom megállni a nevetést, de próbálok komoly lenni” álarcomat.

- Nem –vallotta be rövid tétovázást követően.

- Akkor?- fordultam felé kíváncsian.

- Azon, hogy mire való az a kulcs, amit James zsebében találtunk. –nézett rám, mintha tőlem várná a választ. Már meg is feledkeztem a kulcsról.

- Én sem tudom, hogy mit nyithat. De most ez érdekel a legkevésbé.

- Szóval nem is vagy kíváncsi, hogy milyen titkokat rejt a zár, aminek a kulcsa a mi kezünkben van?- vonta fel a szemöldökét, mint aki nem hisz nekem. - Hiszen a második neved „Kíváncsiság”.

- A második nevem azt jelenti, Végzet –világosítottam fel. 

- Tudod, hogy értem –forgatta a szemeit.

- Persze - legyintettem. –De ha már a kíváncsiságnál tartunk… - kezdtem, majd nagyot nyeltem. 

- Igen…?- vonta fel a bal szemöldökét.

- Még mindig nem mondtad el, hogy mi történik velem, mikor „beteljesítem a sorosom”- rajzoltam macskakörmöket a levegőbe. Kíváncsian néztem rá, ugyanakkor belül rettegtem a választól. Nem válaszolt azonnal. Láttam a kétely szikráit a szemében. Talán azon töprengett, hogy az igazat mondja, vagy hazudjon. Lehet, hogy jobban járnék egy kegyes hazugsággal. A csontjaimban érzem, hogy valami rossz dologról van szó. Elvégre ezzel az üggyel kapcsolatban volt valaha is jó hír?

- Szerintem ennek nem most jött el az ideje –válaszolt jól megfontoltan.

- Akkor mégis mikor?- csattantam fel.

- Talán soha…- mondta alig hallhatóan, de sikerült meghallanom.

- Mit akarsz ezzel mondani?- kérdeztem rémülten. –Annyira szörnyű, hogy inkább el sem mondod?

- Nem erről van szó –sóhajtott.

- Akkor miről?

- Csak arról, hogy még korai ezen gondolkozni. Vannak ennél fontosabb dolgaink is jelen pillanatban.

- Ez igaz. De remélem, tudod, hogy nem hagylak békén, amíg el nem mondod.

- Tisztában vagyok vele –bólintott.

- Ha nincs több mondanivalód, akkor talán mehetnél is –mondtam pár percig tartó néma csend után.

- Oké, most mi bajod van?

- Semmi –vontam vállat.

- Ha tényleg nem lenne semmi bajod, akkor most nem küldenél el…

- Csak az a bajom, hogy újabban nem mondasz el nekem semmit. Tudtommal mi ketten egy csapat vagyunk. Ráadásul a barátnőd vagyok. És mégis titkolózol előttem. 

- Nem titkolózom előtted. Csak bizonyos dolgokat… meglepetésnek tartogatok.

- Meglepetésnek?- kérdeztem cinikusan. –Biztosan nagyon meg fogok lepődni, amikor beteljesül a sorsom, mivel tegyük fel… hirtelen leszúrnak, és meghalok. És ez lesz az utolsó dolog, amit majd hallok. „Beteljesítetted a sorsod.” Ez lesz aztán a tökéletes meglepetés. 

- Semmi ilyesmiről nincs szó. Egyszerűen még nem jött el az ideje, hogy mindent megtudj. Majd idővel elmondom, amit tudni akarsz, de nem fogok mindent egyszerre rád zúdítani. Így is roncs vagy idegileg, és most ezzel csak még jobban összezavarnálak. Ezt te sem akarod, igaz?

- Igazad van. Ne haragudj –mondtam bűnbánóan. –Csak… Ez az egész olyan sok nekem. Két hónapja vagyok itt, de annyi minden történik, mintha már vagy egy éve itt lennék. Az egész életem egy hatalmas káosz központja. Úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban apró darabokra szakadhatok. Túl sok minden történik egyszerre. Bárcsak már túl lennénk az egészen! Bárcsak meglenne a gyilkos, feloldódna az átok, és visszatérhetnék a régi hétköznapi életembe.

- Tudom, hogy ez most nehéz…

- Mégis honnan tudnád?- szakítottam félbe. –Te ebben a zűrzavarban nőttél fel. Téged így neveltek. Neked ez nem újdonság. Neked ez az életed. De nekem nem. Én nem így nőttem fel, egyszerűen csak belecsöppentem ebbe az egészbe!

- Igazad van. Én így éltem le az egész életem. A harcra neveltek, felkészítettek testileg és lelkileg is a legrosszabbra. Ezért sosem volt rendes gyerekkorom. Olyan volt, mint egy katonai kiképzőtábor.  Már az oviban is csúzlival tanultam a célba lövést. Ahogy idősebb lettem, jöttek a nyilak, majd a fegyverek, puskák… Esténként Micimackó helyett horror történeteket néztünk, még az esti mesék is morbidok voltak. A vér, a gyilkosság, a halál tudata a hétköznapjaink részévé vált. Persze nem vérszomjas, pszichopatákat akartak belőlünk nevelni. Voltak szép pillanataink is. Arra neveltek minket, hogy ne féljünk a haláltól, és ha feltétlenül szükséges, ne féljünk megölni egy embert. De a legfontosabb, hogy megvédjük a Kiválasztottat. Mindannyiunkat erre képeztek ki, mivel az utolsó pillanatig nem tudta senki, hogy melyikünk lesz végül a Testőr. Szóval… amíg mi állatokra lövöldöztünk, horrorfilmeket néztünk és terepgyakorlatoztunk, addig te normális gyerekként élhettél. Hercegnős meséket néztél, a szüleid tündérekről, természetfeletti lényekről meséltek az ágyadnál lefekvés előtt. Homokozóban játszottál, élvezted az életet, és azt gondoltad, hogy rosszfiúk csupán könyvekben, filmekben léteznek. És most rájöttél, hogy ez nem így van. Hogy ez a világ sokkal gonoszabb, mint azt képzelted, és rengeteg olyan dolog van, amire nem létezik ésszerű magyarázat. Te csak most csöppentél ebbe a világba, így én, aki így nőttem fel, legfeljebb elképzelni tudom, hogy mit élhetsz most át –fejezte be a hosszúra sikeredett, szívszorító monológot. Pár perc néma csend telepedett ránk, de nem az a kínos fajta. Mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Én a hallottakon merengtem. A csendet végül én törtem meg.

- Nem lehetett könnyű nektek.

- Hm? Mire gondolsz?- kérdezett vissza. Látszott rajta, hogy kizökkentettem a gondolataiból, és most azt sem tudja, hogy hol van.

- A hallottak alapján szörnyű gyerekkorotok lehetett. És mégis olyan vidámak vagytok, tudtok nevetni, felvidítani a másikat… Ilyen nevelés mellett nem értem, miért nem váltatok őrült, begyepesedett mogorva alakokká. Persze… Michael közel jár.

- Nem volt olyan rémes, mint amilyennek hangzik. Nem a gyilkolás szeretetére tanítottak minket. Nehéz lenne elmagyarázni, de összességében vidám gyerekkorunk volt. A kiképzős részt leszámítva, persze… Hát igen, Tomot és Michaelt még szigorúbban fogták, mint miket, így talán ők kicsit mogorvábbak, mint mi hárman.

- De hiszen Tom és Nate ikrek… Natet nem fogták olyan rövid pórázon?

- Nate egy saját univerzumban él. Tom volt az idősebb, így vele keményebben bántak. Meg őt nem is érdekelte annyira ez az egész legenda, meg Testőrködés. Michael viszont Tom árnyékában nőtt fel. Igyekezett a legjobb lenni, túlszárnyalni a nagytestvért. Minden áron Ő akart lenni a legjobb, a Testőr. De persze csak nagyritkán sikerült túlszárnyalnia a bátyánkat, így egyre többet és keményebben edzett. Nem igazán barátkozott, minden idejét a fejlesztésével töltötte. Egy idő után pedig már a legidősebb fivérünket is sikerült túlszárnyalnia. De persze… a végén az öcsike kapta meg a hőn áhított szerepet –mosolyodott el a végére. - Pedig Tommo és Mikie akarták a legjobban ezt az egészet.

- Tommo és Mikie?- kérdeztem vissza elfojtva a mosolyomat.

- Utálják, ha így hívjuk őket, de éppen ezért jó.

- Mint te a Damie-t?- kuncogtam.

- Mint én a Damie-t.- forgatta a szemeit. 

- Szóval… te nem is akartál Testőr lenni?

- Sosem vágytam rá igazán. Persze nagyon megtisztelő feladat, és szívesen csinálom. De ők ketten annyira akarták, és viszont nem sokat tettem érte. vagyis… nem olyan sokat, mint ők.

- De valamiért mégis te lettél az.

- De vajon miért?- tette fel a költői kérdést.

- Ez egy igazán jó kérdés. De talán erre senki sem tudja a választ.

- Nem. Valószínűleg nem. Mindenesetre… örülök, hogy így alakult –fogta meg a kezem, és a hüvelykujjával simogatta a kézfejem.

- Én is –néztem mosolyogva a kezünkre, majd rá. – És az egész eddigi élteted edzéssel töltötted?

- Szerinted ilyen izmokkal születtem?

- Milyen szerény vagy –forgattam a szemem.

- Így igaz –vigyorodott el. –Most viszont tényleg nem ártana indulnom. Menj vissza Dannyhez, és aludj még egy kicsit –állt fel, én pedig követtem.

- Jól van. Akkor holnap találkozunk. –lépkedtem utána az átjáróhoz.

- Holnap, kicsim –mondta, majd adott egy gyors csókot, és eltűnt a sötét folyosón, az ajtó pedig bezárult.   

Újabb Dorothy Award

Sziasztok!
Nagyon köszönöm Fran Fishernek, hogy gondolt rám a díj kapcsán! :)

A kampány eredeti oldala, ahol részletesebb leírást találsz róla.

Szabályok:

• Köszönd meg a díjat, és tedd ki, kitől van! (pipa)
• Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad! (hatalmas pipa)
• Írj 12 dolgot annak a blogjáról, akitől a díjat kaptad!
• Írj 12 dolgot a saját blogodról!
• Válaszolj a 12 kérdésre!
• Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban!(korábban pipa)
• Kommentelj annak a blogján az egyik fejezethez, akitől kaptad, ugyanis mindenkinek jól esik a visszajelzés! Ez lehet kritika, véleményezés, vagy az esetleges tetszésed kifejezése. A lényeg, hogy építő legyen. (pipa)
• Cseréljetek linket is! Rakd ki azt, akitől a díjat kaptad, és írj neki, hogy tegyen ki ő is!
• Küldd tovább legalább 12 embernek! (Ez azért kell, hogy mindenkihez eljusson)(korábban pipa...mondhatni)
• Ha beszállsz ebbe a "díjrendszerbe", kérlek, gondoskodj róla, hogy az "oklevél/képcsere" linkje mindig erre az oldalra vezessen, hogy aki nem értené, mi is ez, az is értesüljön róla.
• Az utóbbival együtt megkérnélek, hogy tedd ki látványos helyre az alábbi képecskét a linkkel együtt. Ennek oka megint csak a kampány népszerűsítése.

12 dolog Fran történetéről:

1. A Behind the Fairytale egyfajta folytatása.
2. Kirsten karaktere az anyja, Mary-Lou, szöges ellentéte. 
3. Peter egy igazi rosszfiú, mégis a kedvenc karakterem (Ne vedd el tőlem!!!!) 
4. Eric nem valami szimpatikus. 
5. Kirsten a híres Alexander Rybak és Maria-Louise Altberg gyereke. 
6. Kirsten tipikusan az a lány, akit nem választanék barátomnak, bár meg kell jegyeznem, vannak meglehetősen szimpatikus tulajdonságai is. 
7. Bár a történet dátumát tekintve a jövőben játszódik, mégis olyan, mintha a mai világban történne. 
8. A BTF elolvasása nélkül is teljesen meg lehet érteni a történetet (viszont mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el, mert nagyon jó!). 
9. Eléggé egy balszerencsés ez a női ág. Mos komolyan, először ML-t éri annyi balszerencse, most meg Kirstenen a sor...El vannak átkozva a nők abban a családban.:P 
10. Az egyik kedvenc blogom, és nem azért mert személyesen is ismerem az íróját, hanem mert tényleg megkapó története van, szépen írja le a dolgokat, jó a történet menete, felépítése, vagyis minden. 
11. A design olyan Fairytales :3 
12. Gyakrabban is jöhetnének részek. Privát spoilert is elfogadok.

12 dolog a saját történetemről:

1. Nagyjából három éve írom. 
2. Néhányan azt mondják, hogy ez a Katherine-Elena dolog hasonlít a Vámpír naplókra (mármint hogy az őse meg ugyanúgy néz ki), de szerintem csak nevek miatt. És hozzáteszem: sosem néztem azt a sorozatot. 
3. Rengeteg az olyan karakter, akikkel nem tudom, mit kezdjek az első megjelenésük után, viszont mindig kitalálok valamit. 
4. A második évadban később feltűnő naplós jeleneteket szerettem a legjobban írni. 
5. Elena apja azért halt meg, mert lusta voltam apa karaktert behozni a történetbe, így egyszerűbb volt megölni, ami később kapóra jött.
6. Soha nem gondolom ki előre a történet egyes elemeit, talán ezért tűnik néhol kuszának. 
7. Ez a történet végigkíséri a gimis éveimet. Kilencedik környékén kezdtem el írni, és valószínűleg jövőre, vagyis amikor már végzős leszek fejezem be. 
8. Eredetileg nem akartam elhúzni három évadig a történetet. Ez akkor alakult ki, amikor kitaláltam az alapkoncepciót. 
9. A Mester kiléte sokáig számomra is rejtély volt. 
10. Rengeteg személyes emlék, élmény van beleépítve, így akadnak "belső poénok", amiket igazán csak a barátaim értenek meg benne. Ilyen például az utóbbi részekben feltűnt film, a Mindörökké rock, és az a bizonyos szám, amit Elena énekelt Dannynek. 
11. Több új történetbe is belekezdtem, viszont még mindig ez az, amit a legközelebb érzek a szívemhez. Nehéz lesz egyszer elengedni. 
12. Eredetileg 100% kriminek indult, mellőzve a fantasy elemeket, ám végül ez nem jött össze.

Válaszaim Fran kérdéseire:

1.  Mi az, ami szerinted a történet legkülönösebb eleme?
- Számomra egy ilyen történetben Peter egész karaktere és "ügyei" a legkülönösebb, viszont nagyon sokat ad hozzá a történethez. Meg az is különös, hogy Eric magyar.

2.  Ki szimpatikusabb számodra? Eric vagy Peter?
- Egyértelműen Peter! Persze, ha a való életben találkoznék velük, valószínűleg a kis megbízható Ericre szavaznék, mivel Peter elrontana és én jó kislány vagyok.:P De a sztoriban határozottan az utóbbi.

3.  Hogy gondolod, Kirsten megkedveli valaha is Ericet?
- Teljesen biztos vagyok benne, hogy igen.

4.  Mi a véleményed Khaledről?
- Bírom Khaledet, elröhögök a beszólásain (szerepelhetne többet), bár sajnos nem sok mindent tudunk róla. Szerintem, ha egy osztályban lennék vele, jól kijönnénk.

5.  Szerinted Alex és Mary-Lou jó szülők?
- Hm. Érdekes kérdés. Nos, alapból a tény, miszerint híresek nem könnyíti meg a dolgukat szülőként, viszont ettől függetlenül szerintem mindent megtesznek, vagy legalábbis próbálkoznak. Szerintem olyan Mary-Lou és Alex stílusban nevelik a gyerekeiket, aminek azért lássuk be vannak hátrányai...:D Rájuk tényleg igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást, és mindketten a saját belátásuk szerint viszonyulnak a gyerekekhez, de azért látszik, ki a BOSS a háznál.:3

6.  Ha Kirstennek más nevet adhatnál, mi lenne az?
- Mildred, csak azért, hogy megszívassam. De viccet félretéve nem igazán tudnék neki más nevet elképzelni, szerintem ez nagyon illik hozzá és eléggé hozzászoktam.

7.  Melyik volt eddig a kedvenc részed?
- Ismét egy nehéz kérdés. Bevallom, nem igazán tudnék választani, mivel minden rész más elem miatt jó, és az összeset szeretem (leszámítva az utolsó kettőt...MIÉRT?!). Tényleg nehezen tudnék dönteni, és elég sokáig kellene mérlegelnem, ezért inkább nem teszem meg. Azt viszont elárulom, hogy az egymásnak beszólogatós részek a legnagyobb kedvenceim, azokat mindig is nagyon jól összehoztad (ahogy a többi dolgot is, de én ezeket különösen szeretem).

8.  Szimpatikus számodra Kirsten jelleme?
- Igenis meg nem is, bár inkább a nem felé hajlik el a mérce. Kirsten nem egy tipikusan "jó" vagy "gonosz" szereplő. A való életben valószínűleg nem kedvelném túlzottan, viszont szerintem a viselkedésére a kulcs a családi háttere, amiből megpróbál kitörni. Ilyen szinten megértem, hogy miért olyan, amilyen.

9.  Ki a kedvenc fő-és mellékszereplőd? (Csak 1-1et választhatsz)
- A kedvenc főszereplőm Peter, mellékszereplő pedig Khaled (többet akarok belőlük!!!!), mindketten a személyiségük és a beszólásaik miatt.

10. Milyennek képzeled el Kirsten szobáját?
- Rumlis, a fal tele plakátokkal zenekarokról, esetleg hegedűs képek, emlékfotók, hogy elfedje az egykor rózsaszín falakat. Ezen kívül tele lenne szórva kottákkal, hogy az életben nem találja meg, amit keres. Ja és a sulis könyveknek még új szaga van a szekrényben.:D

11. Kirsten osztálytársai közül ki az, akit a legszimpatikusabbnak tartasz?
- Egyértelműen Khaled, és többet követelek belőle!:)

12. Mit gondolsz, Kirsten jó színésznő lenne?
- Bevallom, színésznőnek sokkal inkább el tudnám képzelni, mint hegedű virtuóznak. Meg lenne hozzá a tehetsége és a képessége.


Mivel ezt a díjat egyszer már elküldtem mindenkinek, akinek szerettem volna/tudtam, így ezen alkalommal nem küldöm tovább (sajnálom, de nem olvasok annyi blogot, hogy ez lehetséges legyen).
Még egyszer, köszönöm szépen, Fran! <3

Katherine nyomában - 8. fejezet

Sziasztok!
Ahogy a csoportban ígértem (link oldalt, az Impresszumban, akit érdekel és csatlakozna), hoztam a következő fejezetet.
Várom a visszajelzéseket!:)

Ölel mindenkit,
Vivienn

A gyomrom porszemméretűre zsugorodott odabent, a térdeim remegtek, miközben lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy valaki előlépjen az ajtó mögül. Csak pár másodperc volt, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire a régi, kopott faajtó halk nyikorgás kíséretében kitárult. Az árnyékok közül egyszer csak háttal kilépett egy alacsony, ősz hajú férfi, aki valamit húzott magával.

- Mr. O’Dannel?- kérdeztük Dannyvel tökéletes szinkronban, mire az illető ijedtében ugrott egyet, majd kérdő tekintettel fordult felénk.

- Elena? Daniel?- kérdezte, miközben a bőröndjét behúzta a konyhába, majd becsukta az ajtót, és kulcsra zárta.

- Mit keres maga itt?- kérdeztem megkönnyebbülve, hogy nem egy betörő, vagy, hogy nem értem jöttek a Mester emberei. –Nem csak holnap érkezett volna?

- A mai, vagyis az utolsó konferencia elmaradt, így egy korábbi géppel jöttem. –magyarázta. - Erről értesítettem édesanyátokat is, de ezek szerint elfelejtett szólni. Biztos megijedtetek. Ne haragudjatok.

- Semmi gond. –legyintett Danny, majd átvette a bőröndöt. 

- Ó, hagyd csak, fiam, majd én elintézem. –legyintett a férfi, majd a szobájuk felé indult. –Nem kellene aludnotok, gyerekek?- fordult vissza az ajtóból.

- De. Már megyünk is. –mondtam, majd gyorsan elköszöntünk, és halkan visszaosontunk Danny szobájába.

- Ezek szerint mégis Arthur volt. –motyogta Danny, miközben kivett egy egyszerű fekete pólót és egy tiszta boxert a szekrényből, és a vállára dobta.

- Azért valaki szólhatott volna, hogy ha zajt halunk az éjszaka közepén, az csak Ő lesz. Főleg azok után, ami történt… Mi van, ha egyedül vagyok a szobámban, és egész éjjel a takaró alá bújva zokogok a félelemtől, hogy a gyilkos az? És ha engem nem kapott el, biztos azon aggódnék, hogy melyik szerettem támadta meg!- fakadtam ki.

- Nyugi! Nyugi!- mondta, miközben a vállamnál fogva leültetett az ágyára. –Nyugodj meg! A nagy zűrzavarban senkinek sem jutott eszébe szólni, amit nem is csodálok.

- De akkor is!- most már egyenesen ordítottam.

- Elena!- kezdte Danny megfáradt hangon. –Mindenkit megrázott, ami Norával történt. És amikor Damien felhívott, hogy elájultál, fejvesztve rohantunk a kórházba. Én még nadrágot is elfelejtettem húzni!- mondta, mire akaratlanul is felnevettem.

- Hogy mi?- kérdeztem a szám elé kapva a kezem, hogy felfogja a kuncogásom.

- Jól hallottad. Épp fürdéshez készülődtem, és már nem volt rajtam a farmerem, és úgy rohantam szólni anyunak, és meg sem vártam a válaszát, már bent ültem a kocsiban. –magyarázkodott. - Mikor a kórháznál megálltunk, kiszálltam, és rohantam volna be, amikor anya utánam szólt. „Kisfiam, khm… nem felejtettél el valamit?”- kérdezte elvékonyított hangon. –Én csak értetlenül néztem rá, mire elkezdett kuncogva lefelé mutogatni. És akkor vettem észre, hogy egy pólóban és egy alsógatyában állok a kórház parkolójában. Azonnal beszálltam a volán mögé, és hazajöttem, amíg anya bement hozzád. Akkor értem ide, amikor már Nate volt bent nálad. –fejezte be a történetet.

- Mondd, hogy valaki felvette videóra! Vagy legalább van egy kép!- mondtam egyre jobban nevetve, ahogy elképzeltem a bátyámat egy pólóban és alsóban ácsorogni a kórháznál. 

- Nagyon remélem, hogy nem. –mondta komoran, majd ő is elnevette magát. –Ha erről kikerül valami, akkor oda a hírnevemnek.

- Milyen hírnevednek?

- Tudtad, hogy fent vagyok a város öt legszexisebb pasijainak listáján?- vonta fel a szemöldökét vigyorogva.

- Hogy a város öt mijének a listáján?- ráncoltam a homlokom.

- Nézd meg magad!- mondta, majd elővette a laptopot az ágy alól, és bekapcsolta. Amint élet költözött a monitorba, máris egy blog jelent meg a képernyőn. 

- Ez milyen blog?- kérdeztem, majd átvettem tőle. A fejlécen ez a név állt: Dollivan legjei. 

- Egy helyi lány és egy srác írja. Mind a ketten különböző listákat vezetnek. És itt az idei „legszexisebb pasik” lista. –görgetett lejjebb. És tényleg ott volt.

- Az öt legjobb pasi a városban. –olvastam hangosan a bejegyzés címét. –A lányok szavazatai alapján ötödik helyezett a kisfiúsan jóképű, perverz hajlamú Maxwell Donovan. –és ott volt egy kép az illetőről. Vajon honnan tudja a lista összeállítója, hogy Max perverz?– Negyedik a sármos autószerelő Natheniel Donovan. Harmadik helyezett az új fiú, félisten Daniel Tisdale. –itt megakadtam. –Félisten? Ez komoly?- nevettem fel.

- Ami igaz, az igaz. –vigyorgott önelégülten.

- Oké. Lássuk, kik azok, akik még nálad is „szexisebbek”. Második helyezett a kissé szexista nőcsábász… Alexander Sullivan. –mondtam kissé meghökkenve. Az igaz, hogy Alex helyes, de nem gondoltam, hogy a helyi csajok ennyire odalennének érte. Megráztam a fejem, majd továbbmentem az első helyezetthez. –És most már hivatalosan is a város legszexibb pasija nem más, mint… - itt Danny elkezdett dobolni az asztalon, mire felé fordultam.

- Csak a drámai hatás kedvéért. –vont vállat.

- Az első hely bitrolója nem más, mint a szex szimbólum, Mr. Kockahas,maga a megtestesült Dávid szobor…- na ennél a résznél már elnevettem magam. Kissé túlajnározza a srácot, bárki is legyen az. – Minden lány álma! Damien Donovan!- fejeztem be, és kissé felvittem a hangsúlyt a végére, mintha kérdezném. –Szóval Damient tartják Dollivan legjobb pasijának. –állapítottam meg.

- Nos, ezek szerint igen. –vont vállat Danny, közben én Damien képét tanulmányoztam. Egy fekete rövidnadrág van rajta… Semmi más. Nos, a lánynak igaza van. Damien jól kidogozott, napbarnított felsőtestét semmi sem takarta. Egyik kezében egy félig üres vizes flakont tartott a mellkasáig emelve a kezét, mire a bicepszei kidagadtak a karján. Sötétbarna haja vizesen tapadt a homlokára, kék szemei csillogtak a napfényben, miközben teli fogsorral mosolygott, talán nevetett. A képen még egy fél felsőtest –szintén póló nélküli…-, és két kar van, különböző gazdáktól. Nem néz bele a kamerába, éppen a fél test tulajdonosát figyeli. Nagyon jól sikerült lesifotó, el kell ismernem. A háttérben mintha focipályát véltem volna felfedezni. Ezek szerint egy focimeccsen készülhetett. Képzelem a sok nyálcsorgató lányt, akik nézték… -Elli?! Figyelsz te rám?- kérdezte Dan a kezével az arcom előtt legyezve, kizökkentve a bambulásomból.

- Mi? Ja, persze. –ráztam meg a fejem.

- Csak nem Damienre csorgattad a nyálat?- húzogatta a bal szemöldökét.

- Miből gondolod?

- Csupán abból, hogy úgy nagyjából két percig tátott szájjal, teljesen elbambultan figyelted a monitort, amin nincs más, mint Mr. Szex szimbólum félmeztelen fotója.

- Talán elkalandoztam egy kicsit. –ismertem be, majd le akartam hajtani a gép tetejét, de bátyám megakadályozott benne. –Mi az?

- Ha már így benne vagyunk… kíváncsi vagyok ugyanennek a listának a csaj változatára. Hadd csorgassam a nyálam én is egy kicsit. –húzta kacér mosolyra ajkát.

- Mintha nem lenne barátnőd –figyelmeztettem.

- Attól még nézni szabad, nem?

- Akkor nézd. –adtam oda neki, de azért a válla fölött én is néztem.

- Na, kire fogok gondolni ma éjszaka?- kérdezte, miközben rákattintott a „Legszexisebb csajok Dollivanban” feliratra.

- Az első helyezettre, vagy mindre egyszerre?

- Főleg az elsőre, de a többiek is szóba jöhetnek. –kacsintott rám, mire szemforgatva néztem vissza a laptop képernyőjére. – A helyi pasik szavazatát összesítve, most itt van az idei legjobb csajok ötös listája. Nem is húzom tovább az időt! Ötödik helyezett a szőke szépség Amélia Jones.

- Szóval Mia bekerült?- kérdeztem mosolyogva.

- Úgy tűnik. És Ő is és a pasija is az ötödik helyen állnak. –mondta Dan fel sem nézve a gépből, majd folyatta az olvasást. – Negyedik helyezett Miss Bikini Reachel Williams. Harmadik helyezett a dögös nővérke Miranda Brown. –mondat Danny önelégült vigyorral. 

- Miranda Brown? A Te Mirandád?- kérdeztem, majd mikor jobban szemügyrevettem a képet, tényleg Ő volt az. Mellesleg Reach, nem véletlenül „Miss Bikini”, ugyanis a képen éppen egy parányi zöld háromszögben látható. 

- Igen, az én barátnőm. –bólogatott hevesen. –Na lássuk tovább! Második helyen végzett a trónfosztott jégkirálynő Cindy Rogers. Ui.: Cindy, remélem nem nyírsz, ki, nem én döntöttem így. –olvasta, majd elröhögte magát. –Ki lehet ez a Cindy?

- Az egyik évfolyamtársam. Elég népszerű. Sajnálom a csajt, aki ledöntötte a libát a trónjáról. 

- Akkor kezdheted az önsajnálatot. –mondta, miközben lejjebb görgetett.

- Hogy mi?!- kérdeztem elkerekedett szemekkel.

- Jól hallottad. Ugyanis… - ezen a ponton megköszörülte a torkát, majd mintha egy sportkommentátor lenne folytatta. - És az új királynő, a város legdögösebb bigéje, nem más…mint az új lány, a sportos istennő, Miss Formás segg… - olvasta szemöldök ráncolva. – Minden pasi álma! Elena Tisdale!

- Hogy „Miss Formás segg”?!- kérdeztem meghökkenve. A képen éppen nevetek valamin a suliban, és a képbe lógó szőke hajtincsek alapján Miával beszélgetek. Semmi különös nincs a fotón. 

- Ezek szerint… - vont vállat. –Most viszont Mr Félisten itt hagyja Miss Formás segget, ugyanis megy zuhanyozni. –állt fel, majd kecsesen bevonult a fürdőszobába. A fejemet rázva olvastam el az ehhez kapcsolódó legújabb bejegyzést. „Dollivani álompárok” hirdette a cím. „A szavazások lezárultak, az eredményeket pedig már mindenki olvashatta. Most ezek alapján állítottuk össze az Álompárok Listáját. Íme:

5. a Perverz és a Szőke szépség. Név szerint: Maxwell Donovan és Amélia Jones, akik történetesen a valóságban is egy párt alkotnak!

4. a Sármos és Miss Bikini. Név szerint: Natheniel Donovan és Reachel Williams.

3. a Félisten és a Dögös nővérke. Név szerint: Daniel Tisdale és Miranda Brown, akik legfrissebb források szerint szintén egy párt alkotnak!

2. a Nőcsábász és a Jégkirálynő. Név szerint: Alexander Sullivan és Cindy Rogers.

1. Mr. Kockahas és Miss Formás segg. Név szerint: Damien Donovan és Elena Tisdale.

Talán ilyen még nem is fordult elő, hogy akik a lista szerint összeillenek, a valóságban is egy párt alkotnak! Nos, reméljük, az öt párból kettőnél több is egymásra talál majd!” 

Egymásra is talált. –gondoltam magamban, majd lecsuktam a számítógépet.   

Legalább amíg ezzel voltam elfoglalva nem figyeltem oda a fejemben összevissza kavargó kérdésekre, emlékfoszlányokra. A bátyám mindig képes elterelni a gondolataimat, amikor velem van, most viszont, hogy egyedül ücsörgök a túlméretezett babzsákon, újra a felszínre törtek.

Gondolj másra! Gyerünk! Valami vidám dologra!- mondogattam magamban, miközben lehunytam a szemem. –Egy ugráló nyuszi a réten. Ugrik, ugrik, ugrik… Hirtelene egy róka csap le a semmiből, egyenesen a nyuszi nyakának ugrik. Éles fogaival átharapta az apró fehér szőrmók torkát. A puha fehér bundán lassan vörös szín terjedt szét. A ragadozó szájából kétoldalt fojt a vörös nedű, egyenesen a zöld fűre, nyomot hagyva ezzel maga után… Elég!- kiabáltam a tudatalattimra. - Elég! Elég legyen már!- könnyek égették a szemem, és most nem tudtam visszatartani őket. Nem akartam visszatartani őket. Miért? Miért kellett ennek a vidám idilli képnek ilyen morbid gyilkolós rémképpé változnia?! Még szerencse, hogy nem egy aranyos kisbabára gondoltam! Most már mindig így lesz? Ha egyedül vagyok akár egy percig is, mindig elfog a rossz érzés, Nora vérfagyasztó látványának emléke? Persze ez ilyenkor talán még természetesnek is mondható, hiszen csak nemrég történt. Talán idővel majd elmerül a feledés szürke ködében, és soha többé nem tér vissza onnan.

Már lecsillapodott a légzésem, és a könnyzápor is elállt. Nem próbáltam meg letörölni őket, hagytam, hogy az arcomra száradjanak. Megfeledkeztem arról, hogy hol is vagyok, csak hallgattam a víz megnyugtató hangját az ajtón keresztül. Aztán hirtelen abbamaradt, és pár másodperc múlva kinyílt az ajtó, és Dan lépett ki rajta felöltözve.

- Mi a baj, Elli?- kérdezte aggódva.

- Semmi. Nem érdekes. Zuhanyozhatok itt?- kérdeztem.

- Persze, tessék itt a múltkori pólód. –mondta miközben a kezembe nyomta a „Mr. Goodlooking” feliratú pólót, amiben akkor aludtam, amikor megjelent Alex. 

- Köszi. –felálltam, majd beléptem a párás helyiségbe. Lassan bújtam ki a ruháimból, majd beálltam a zuhany alá. A forró víz égette a bőröm, de a kis fizikai fájdalom talán képes elfeledtetni a lelki sérüléseim. Elfelejtettem tusfürdőt behozni magammal, így kénytelen voltam a bátyám férfias illatú géljét dörzsölni a bőrömre. Minden gondolatomat száműztem az agyam legeldugottabb, legsötétebb részébe, és csakis a víz hangos csobogására koncentráltam. Az időérzékem teljesen eltűnt, csak arra lettem figyelmes, hogy valaki kopog az ajtón, és a nevemet mormogja.

- Elli!- most már tisztán hallottam a hangot.

- Mi az?- szóltam ki.

- Már vagy egy órája bent vagy, és az óta hallom a víz hangját. Minden rendben?

- Igen, persze, csak… elkalandoztam. –mondtam, majd elzártam a csapot. Igaza volt. Régóta bent lehettem, mivel az ujjaimon a bőr úgy nézett ki, mintha aszalt szilva lenne. Kiszálltam a zuhanyfülkéből, a szoba pedig olyan volt, mint egy végtelen ködfelhő. Nehezen lélegeztem a tengernyi fullasztó párában, így kinyitottam az ablakot. Gyorsan felöltöztem, és egy pótfogkefével fogat is mostam. Mikor kiléptem magam után fehér vízgőz felhőt húztam.

- Te meg mit csináltál? Olyan a fürdőm, mintha egy hatalmas felhő lenne!- mondta Danny, mikor benézett.

- Ne haragudj. Csak elgondolkoztam, és nem vettem észre, hogy mióta vagyok bent. –szabadkoztam.

- Nem hibáztatlak. –szólt ki, miközben az ablakot még szélesebbre tárta, és kitámasztotta valamivel. Máris oszlani kezdett a párafelhő. –A történtek után azon csodálkozom, hogy nem kell máris pszichológushoz vinnünk.

- Pszichológus?- kérdeztem kissé ijedten, mikor visszatért a szobába.

- Tudod… anyával arra gondoltunk, hogy… talán nem ártana megbeszélned a problémáidat egy szakemberrel. Aki segíthet feldolgozni a történteket. Talán könnyebben tovább tudnál lépni, és elfelejteni az egészet.

- Szóval dilidokihoz akartok küldeni?!- kérdeztem felháborodással, dühvel teli hangon.

- Elli, a te érdekedben! Jót tenne, ha beszélnél valakivel, aki tud tanácsot adni, és tudja, hogy mit kell tenni ilyen helyzetekben… - kezdte magyarázni, de közbevágtam.

- Nekem nem kell pszichológus! Csak egy kis pihenésre van szükségem, hogy kiürítsem a fejem, és olyan leszek, mint régen!

- Egyelőre még nem akarunk belevonni senkit, de ha úgy látjuk, hogy magadba zuhansz, mint apa halála után, akkor cselekszünk. Akár akarod, akár nem.

- Ez nem ugyanaz. Akkor még gyerek voltam, és…

- Most is gyerek vagy! És ez talán még jobban megviselt, mert már jobban fel tudod fogni, hogy mi történt, mint öt évesen. Nem akarunk rád kényszeríteni semmit. De ha megint rémálmaid lesznek, és rosszabbodik az állapotod, akkor kénytelenek leszünk cselekedni. –mondta, miközben leült mellém, és megnyugtatóan megszorította a térdem. – Csak azt akarjuk, hogy neked a legjobb a legyen. És erre majd te is rájössz.

- Tudom, hogy jót akartok nekem, de… Nem akarok egy idegennek beszélni az érzéseimről, meg feleleveníteni, hogy mi történt. Azt meg főleg nem akarom, hogy okoskodjon nekem. Ha apa halálát sikerült külső segítség nélkül feldolgoznom, akkor előbb-utóbb ez is menni fog, nem igaz?

- Remélem. –sóhajtott, miközben a szőnyeget nézegette. 

- Együtt bármit átvészelünk, nem igaz?- idéztem fel mosolyogva bátyám szavait, kiskoromból. Mindig ezt mondogatta, amikor rémálmom volt, és Ő vigasztalt. 

- Látom, emlékszel még. –mosolyodott el, még mindig a földet pásztázva.

- Persze, hogy emlékszem. Mindig ezt mondogattad. „Együtt bármit átvészelünk! Mindig melletted leszek. Megvédelek mindentől.” 

- Ezt még most is így gondolom. És igyekszem tartani a szavam.

- De te is tudod, hogy nem védhetsz meg mindentől. Már elmondtam párszor.

- Tudom, hogy mindentől nem védhetlek meg. De azért a dolgok többségétől igen. És pokoli érzés, hogy ettől az egésztől nem tudtalak távol tartani. –nézett a szemembe bűnbánó, meggyötört arccal.

- De hisz nem a te hibád! Ugyan már, Danny! Nem tehettél ez ellen semmit.

- De ha tudom, hogy elindulsz megkeresni Norát, lebeszélhettelek volna.

- Nem. Nem tudtál volna lebeszélni. Maximum annyit tehettél volna, hogy velem jössz. De akkor te is olyan helyzetben lennél, mint én.

- Hidd el, hogy inkább veled mentem volna, minthogy egyedül éld át.

- De nem voltam egyedül. –tiltakoztam.

- Tudom. Nate-ék ott voltak. De nem értem, miért nem tartottak vissza!- csapott az ágyra dühösen.

- Próbáltak, de ragaszkodtam hozzá, hogy menjek. Bennem még volt annyi lélekjelenlét, nem úgy, mint Miában és Reachelben. Ha Ők látták volna Olyan állapotban Norát, biztos, hogy sokkal jobban megviselte volna őket.

- Lehet. De neked sem kellett volna látnod.

- De mégis láttam. Megtörtént. Ezen nem lehet változtatni.

- Sajnos nem. –bólintott, majd felállt az ágyról, és a villanykapcsoló felé igyekezett. –Inkább aludjunk.

- Rendben. –mondtam, majd elfészkeltem magam a hatalmas franciaágy egyik felén. Danny lenyomta a kapcsolót, így minden fény kialudt a szobában. Sikeresen odacsoszogott az ágyhoz, és bemászott mellém.

- Jó éjt, hugi. –nyomott egy puszit a fejemre.

- Neked is. –motyogtam álmosan miközben hozzábújtam. A közelsége megnyugtatott. Egyik kezével közelebb húzott magához, és bátorítóan megszorított. Talán ezzel azt akarta sugallni, hogy „minden rendben lesz”. Nem tartott sokáig, míg elnyomott az álom.

Egy sötét folyosón álltam. Mindenhol végtelen feketeség vett körül. Féltem. A gyomrom görcsberándult, a torkom összeszorult, a lábaim remegtek. Hirtelen megnyílt alattam a föld, és zuhanni kezdtem. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Összeszorítottam a szemem, de éreztem, ahogy egyre mélyebbre kerülök a mindent elnyelő sötétségben. Nem éreztem, mikor földet értem. Olyan volt, mintha hirtelen megálltam volna a semmiben, és csak lebegnék. Lassan nyitottam ki a szemem. Fölöttem fák magasodtak, láttam a Hold ezüstös fényét, ahogy helyenként beszivárog a levelek között. A puha, nyirkos avaron feküdtem, éreztem az eső szagát a levegőben. Lassan ültem fel, körmeimet belemélyesztettem a földbe. Valami csoda folytán sikerült talpra állnom. Ahogy körülnéztem, ismerősnek tűnt az erdő ezen része. Biztosan jártam már erre korábban. Viszont rossz érzések kerítettek hatalmukba. Valami nincs rendjén. Halk lépteket hallottam szemből. Ismét végigsöpört rajtam a félelem gyomorszorító érzése, amit egyre többször érzek, mióta belekeveredtem ebbe az egészbe.

- Lám, lám, lám. –szólalt meg egy furcsán ismerős férfihang, viszont nem tudtam azonosítani. –Kit látnak szemeim!

- Ki… Ki vagy te?- hangon jobban remegett, mint szerettem volna.

- Tudod te azt. –léptei egyre közeledtek, viszont még mindig nem tudtam kivenni emberi alakot az árnyak közül.

- Nem, képzeld, nem tudom!- csattantam fel.

- Tudod, hogy ki vagyok, csak nem akarsz emlékezni. Bár igazán nem értem, miért. Hiszen nem tettem vagy mondtam neked semmi rosszat. –végre előtűnt a fák közül. Teljesen feketébe volt öltözve. Fekete sportcsukát viselt, fekete bőrnadrággal és fekete bőrdzsekivel, aminek csuklyája a fejére volt húzva, ezzel árnyékot vetve egész arcára.

- Mi?- kérdeztem teljesen összezavarodva. –Mégis miről beszélsz? Soha életemben nem láttalak!

- Egyszer már találkoztunk. –mondta, miközben nekitámaszkodott egy fának. –De most nem ez a lényeg.

- Mit keresel a fejemben?

- Valahogy beszélnem kellett veled. 

- És mégis miért?

- Figyelmeztetni akarlak.

- Figyelmeztetni? Mégis mire?

- Veszélyben vagy. –jelentette ki.

- Ezzel aztán nem mondtál semmi újat!- förmedtem rá. –Mióta betettem a lábam ebbe a városba, állandóan veszélyben vagyok!

- Erről nem a város tehet. Hanem a véred.

- A vérem?

- Rossza családba születtél bele. Kiválasztottnak lenni nem a legegyszerűbb és legveszélytelenebb vállalkozás.

- Te honnan…

- Honnan tudom, hogy te vagy a Kiválasztott? Ezt már megbeszéltük. Sok mindent tudok, amit mások nem. Többek között azt is, hogy ki ölte meg a barátnődet.

- Te… Tessék?- kérdeztem elkerekedett szemekkel.

- Jól hallottad. –mondta, majd ellökte magát a fától, és közeledni kezdett.

- Akkor mondd el, hogy ki volt az!- követeltem ellentmondást nem tűrve.

- Hm… Hadd gondolkozzam… - állt meg pár méterrel előttem, és elgondolkodva vakarta a tarkóját. –Nem. Az még túl korai lenne.

- Mi lenne túl korai?!- keltem ki magamból teljesen. –Ha tudod, hogy ki tette, azonnal mondd el!- most már egyenesen ordítottam.

- Biztos, hogy tudni akarod?- kérdezte, majd megint közelebb lépett.

- Biztos. –bólintottam határozottan.

- Te akartad. –mondta, olyan hangnemben, mintha csak azt mondta volna „Én figyelmeztettelek. Ezt nem kellett volna”.  Hirtelen valami szürke, fényes tárgy csillant a kezében. A holdfény visszatükröződött rajta. Ha nem ismerem fel azonnal, talán még gyönyörűnek is találtam volna a kidolgozott ezüstmarkolatú, gravírozott pengéjű fegyvert. A férfi arcát még mindig nem láttam, de ahogy megállt közvetlenül előttem felemelte a fejét. Arca nagy részét még így sem láttam, egyedül az arrogáns vigyorát.

- Mit akarsz azzal?- kérdeztem, és igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne remegjen és vékonyodjon el a hangom a félelemtől, ami gyorsan borította el a testem az éles penge láttán.

- Azt hittem vagy olyan okos, hogy magadtól is rájössz. –mondta, majd az arca elé emelte a tőrt, és vizsgálni kezdte.

- Mégis mi ez az egész?

- Emlékszel még arra, amit egyszer a barátocskád mondott neked?- kérdezte a fegyvert forgatva a kezében.

- Nem tudom, miről beszélsz. –ráztam a fejem.

- Arra, hogy ha álmodban meghalsz… az kihat a való életedre is. Vagyis, ha én most megöllek, akkor talán egy jó darabig aludni fogsz, Csipkerózsika. Vagy talán… soha többé fel sem ébredsz.

- Szóval meg akarsz ölni?- kérdeztem dacosan, bár belül egyre jobban reszkettem. –És mire mennél vele?

- A tervem része, drágaságom. –mosolyodott el vészjóslóan.

- Miféle terv?

- Gondolkozz aranyom. Sok bajt megspórolnék azzal, ha a te kis túlbuzgó, kíváncsi személyed egy kis időre eltűnne a képből.

- Te talán a Mesternek dolgozol?- kérdeztem, mire a vigyora még szélesebb lett. Inkább vicsorításnak nevezném.

- Nem. –válaszolta egy kis idő után. –Én vagyok a Mester.