Katherine nyomában - 9. fejezet

Sziasztok, drága Olvasóim!

Mindenek előtt szeretném megköszönni a támogatásotok, hiszen nélkületek ez a blog nem létezhetne! <3 Másodszor pedig elnézést szeretnék kérni, amiért csak ritkán hozok részeket, de mint azt már korábban is hangoztattam: nem szeretném magam utolérni. Remélhetőleg nyáron ténylegesen be tudom fejezni a történetet, és akkor már csak veletek kell megosztanom az egyes fejezeteket. Azonban semmit sem merek ígérni a jelen állás szerint, csak annyit kérek, hogy legyetek türelmesek, ugyanis:

• NEM lesznek több hónapos kihagyások
• NEM fogom elhanyagolni a blogot, benneteket
• és a legfontosabb: NEM zár be a blog, amíg véget nem ér a történet.

Szóval továbbra is számítok a támogatásotokra, véleményetekre!:)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

- A…a Mester?- dadogtam, és úgy éreztem, mindjárt elájulok. A szájától felfelé még mindig nem láttam, viszont nem bírtam megmozdítani a kezem, hogy a fekete anyagot lerántsam róla, megpillantva ezzel az egész arcát. A hangja furcsán ismerősen csengett, de bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam beazonosítani. Amikor már majdnem megjelent előttem a hozzá tartozó arc, mindig ellepte a szürke köd, mintha valami különös erő meggátolná, hogy emlékezzek rá. De az nem lehet, hogy valaki kitörölte az emlékeimből, igaz?

- Jól hallottad. –bólintott, majd leengedte a kezét, amelyikben az ezüstpengét tartotta. –Ne aggódj! Gyors leszek. Azt nem ígérem, hogy nem fog fájni, de utána már semmire sem fogsz emlékezni –mondta, és némi vidámságot véltem felfedezni fenyegető hangjában. El akartam futni. Minél messzebb tőle. El akartam bújni. Fel akartam ébredni. Hátra lépett egyet, majd vigyorogva emelte a gyönyörű, egyben halálos fegyvert a szememmel egy vonalba. A Hold ragyogó fénye még utoljára megcsillant rajta, mielőtt elindult volna végső célpontja felé. Felém.

Zihálva, izzadtan ébredtem, pont a végső pillanat előtt. Nem tudom, hogy csináltam, de sikerült időben magamhoz térnem. Tisztán emlékeztem arra, amit Damien mondott. És a lila csíkra is a nyakamon, amikor álmomban megvágtak. Ha most célba ért volna a tőr, talán tényleg kómába estem volna. Vagy rosszabb.

Hirtelen még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ahogy lassan felismertem a szobát, ijedten pillantottam magam mellé. Danny a hátán feküdt, és békésen szuszogott. Semmit sem észlelt abból, ami velem történt. Bár azt magam sem tudom, hogy kívülről milyen volt a reakcióm. Lassan felálltam, és halk léptekkel átcsoszogtam a saját szobámba. Felkapcsoltam a villanyt, és rápillantottam az órámra. 3:41-ről, 3:42-re váltott a digitális kijelző. Ma nem aggódom a kialvatlanságom miatt, bár hétköznap van. Két hét szünetet kapott az osztályunk, páran, köztük Reachel és Mia is csak az iskolapszichológushoz mentek be. Engem is behívtak, de anyának sikerült meggyőznie az igazgatót, hogy jelenleg a pihenés többet segítene, és majd felkeresünk egy olyan szakembert, aki többet tudna segíteni, mint a sulis agyturkász. Az egész osztályt, sőt az egész iskolát megrázták a történtek, de talán a mi kis közösségünket a legjobban. Így a pszichológust és a szünetet tartották a legjobb megoldásnak egy kis időre. Az egész városban este nyolc után kijárási tilalom van. Vagyis tizennyolc éven aluliak egyedül, de még csoportosan sem igazán mászkálhatnak az utcákon. Nem csodálom. A polgármester és a városlakók közösen döntöttek így, és nekünk persze semmi ellenvetésünk nem volt. Mindenki fél, retteg. Már tegnap az esti hírekben benne volt az eset, így mindenki megtudta, mi történt. Még egy nap sem telt el, így persze még csak alig kezdődött el a nyomozás, tehát még a gyilkos sincs meg. Mindenki félti a gyerekét, az egész városban teljes volt a káosz este. És a mai nap csak még rosszabb lesz. Akik eddig nem hallottak a dologról, ma már biztosan értesülnek róla, még nagyobb pánikot és felfordulást okozva ezzel. Mindennél jobban el akarom kapni a gyilkost. A Mestert. Azt, aki álmomban meg akart ölni. Minden apró részlet segíthet, így leültem az íróasztalomhoz, előkerestem egy üres lapot, és rajzolni kezdtem a kedvenc ceruzámmal. Igyekeztem felidézni a legapróbb részleteket is az elmémben. Tisztán láttam magam előtt a képet, amint csupa feketében, gunyoros, félelmetes mosollyal egy éles tőrt szorongatva a kezében áll előttem. Sokáig tartott, míg a részleteket aprólékosan kidolgoztam. Talán a fegyver markolata volt a legnehezebb. Rengeteg kacskaringós, kidomborodó minta volt rajta. Talán jelentenek valamit, de lehet, hogy csak egyszerűen kicsicsázták. Például ha a barokk korban készítették, akkor nem is csodálkoznék rajta. Bár a korát nem tudtam megállapítani. Mikor végre elkészültem, elégedetten dőltem hátra a gurulós bőrszékemben. Majd megmutatom a fiúknak, hátha segít valamit. Bár az arca nagy része fekete folt, de talán a penge mond nekik valamit. Ennél többet jelenleg nem tehetek. Elővettem a mappámat, amibe az üggyel kapcsolatos rajzaimat gyűjtöttem. Végignéztem mindet, hátha van valami kapcsolat valamelyik korábbi alkotásom és e között. Ott volt minden, amit eddig megálmodtam. Katherine, mikor először megjelent, a titkos folyosó, Damien szobája, a sötét erdő, Katherine halála… Az utóbbit alaposabban megvizsgáltam. Ez az álom több képből állt össze. Mikor leesik a lóról, és az elszalad, aztán egy újabb képen, ahogy a földön fekszik törött lábbal, és ott a gyilkos árnya a sötétben. Majd ahogy a támadója közelebb hajol, hogy az Ő arca legyen az utolsó, amit a lány életében lát. Csak nagyon kevés részlet van meg az arcából. Külső szemlélőként nem tudtam rendesen szemügyre venni. Csak annyit láttam, hogy sötét szemei voltak, és félelmetes vigyora. De persze ez nem segít szinte semmit. A szeme akár világoskék is lehetett, a sötétben akkor sem láttam az íriszét a tág pupillától, és az árnyéktól.  És végül az utolsó kép. A támadó visszahúzódott az árnyékba, és a magasba emelete a pengét, amellyel másodpercekkel később lesújtott áldozatára. 

- De… De hisz ez… - motyogtam a képre meredve, majd mellé raktam legújabb alkotásomat. – A tőr. Tudtam, hogy ismerős valahonnan!- továbbra is a képeket vizsgálva, majd a telefonomért nyúltam.

- Haló?- szólt bele álmosan. Ilyenkor olyan mély, és rekedtes a hangja. Szexi. De most nem szabad ilyenekkel foglalkoznom!

- Damien! Én vagyok az. Elena. –szóltam bele idegesen, mégis izgatottan.

- Bébi… Tudod, hogy hány óra van?- kérdezte meggyötörten.

- Öm… nem…- vallottam be.

- Hát én sem, de valamikor az éjszaka közepén. –nyöszörgött tovább. –Mi olyan sürgős?

- Találtam valamit, ami talán segíthet megtalálni a Mestert.

- A Mestert? Elena, azt hittem, megegyeztünk!- korholt le. Hirtelen már nem is tűnt olyan álmosnak a hangja. –Miért szimatoltál utána? És miért ilyenkor?

- Nem egészen volt szándékos…- mondtam halkan.

- Kérlek, csak azt ne mondd, hogy a fejedben láttad!- kérlelt. Ismét visszatért a meggyötört hangja, de ezúttal aggodalommal vegyült.

- De igen.

- Oké. Öt perc múlva találkozunk a szobádban! Zárd be az ajtót!- utasított, s meg sem várva a válaszom, bontotta a vonalat.

- Most komolyan kinyomta?- meredtem a telefonra. És tényleg letette. Hanyagul félredobtam a készüléket, majd bezártam az ajtót. Két perc múlva már nyílt is a titkos átjáró, s Damien lépett ki rajta egy bokszeralsóban és egy sötétkék pólóban, ami kiemelte gyönyörű szemeit. Sötétbarna haja kócosan állt, mintha most kelt volna ki az ágyból. De hisz így is volt. A félhomályban pedig teljesen feketének tűntek a tincsek. Arcán idegesség tükröződött. Telt rózsaszín ajkait összepréselte, mintha valamit nagyon mondani akarna, de inkább magában tartja. Mint a kitörni készülő vulkán.

- Szia –szólalt meg végül nyers hangon.

- Szia –köszöntem vissza értetlen fejjel. –Valami baj van?

- Csak fáradt vagyok és ideges –legyintett. 

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek –mondtam bűnbánóan. 

- Rád sosem haragszom –mondta egy gyengéd ölelés keretében, amit viszonoztam is. – De most mesélj, mi történt!

- Talán jobb lesz, ha leülünk –mutattam az ágy felé, majd törökülésben ráültem, Damien pedig velem szembe.

- Hadd halljam!- sóhajtott, felkészülve a hírekre. Elmeséltem neki az egész álmot, hogy mi történt, miket mondott, hogy nézett ki… Mindent, amire vissza tudtam emlékezni.

- Még időben felébredtem, mielőtt leszúrt volna –fejeztem be. Bár igyekezett leplezni az idegességét, a szája sarka aprókat rándult, miközben beszéltem, izmai megfeszültek. Melegséggel töltött el, hogy ennyire aggódik értem. Fél perc néma csend után sem szólalt meg. Próbálta megemészteni a hallottakat. Végül én voltam az, aki megtörte a csendet. –És ez még nem minden!

- Mi? Van még más is?- ráncolta a homlokát. Ezek szerint neki mára ennyi elég is volt a témáról.

- Igen, van –mondtam miközben felálltam az ágyról, és az íróasztalomhoz léptem. A két rajzzal a kezemben tértem vissza.

- Mik azok? Lerajzoltad a történteket?- vette el a felé nyújtott lapot.

- Ez a ma esti álmom. Ahogy a tőrrel épp lesújtani készül –magyaráztam. –Nem ismerős neked?

- A Mester vagy a fegyver?

- Mindkettő.

- Nos, a Mesterből nem sok részletet tudok kivenni. De nem tűnik ismerősnek. –hunyorított, és minden részletet alaposan szemügyre vett. –A tőr viszont ismerősnek tűnik. Már láttam valahol, de nem tudom, hol - vakarta a tarkóját.

- Láttad már korábban? Hol? Próbálj meg emlékezni! Fontos lenne.

- Most biztosan nem jut eszembe, de majd utána nézek –tette le a rajzot a takarómra. –És a másik?- mutatott a kezemben tartott papírlapra.

- Ez egy korábbi rajzom. Látomásom volt, amint megölik Katherinet, nem sokkal azután, hogy beköltöztünk. De azóta sem mutattam meg senkinek. A támadó arcából semmi sem látszik. Viszont… - mondtam, majd inkább átnyújtottam neki, hogy a saját szemével láthassa.

- De hisz ez ugyanaz a tőr!- meredt a két képre teljesen elképedve, pont, mint én pár perccel ezelőtt.

- Pontosan –bólintottam helyeslőn. –Annak, aki megölte Katherinet, valami köze van a Mesterhez.

- De hisz a Mester nem lehet sem Donovan, sem Sullivan. –értetlenkedett Damien.

- És ki mondta, hogy Edward Sullivan vagy Harold Donovan volt a tettes?

- Egész eddig mindenki úgy gondolta, hogy Ők tették. Csak nekik volt indítékuk megölni.

- És nem lehet, hogy vannak leszármazottaik, akik nem itt élnek? Akiket nem ismertek?

- Az egész Donovan klánt ismerjük. Az egész családot. Még a hatodik unokatestvéreinket is. Viszont a Sullivaneket nem. Csak azokat, akik itt élnek, vagy korábban itt éltek.

- Szóval szerinted a Mester Sullivan leszármazott lehet?

- Nem tudom. A tőr nem tűnik Sullivan családi ereklyének. És ha az is lenne, akkor a vezető családnál kéne lennie, vagyis Alexéknél. Vagy ha odaajándékozták egy másik családnak a klánban, akkor arról kell lenni valamilyen bizonyítéknak. Kötelességük feljegyezni a családi ereklyék hollétét, hogy később megtalálhassák. És százévente egyesíteni kell őket a városalapító ünnepségen. Ilyenkor minden elszármazott család hazatér, nagy ünnepség van meg minden, ami kell. Márciusban lesz majd a hetedik ilyen évforduló. Még ebben a hónapban. Ha a tőr itt lesz, megtaláljuk. Márpedig, ha Sullivan ereklye, akkor itt kell lennie. De azért majd utána nézek, hogy honnan volt ilyen ismerős. 

- Gondolod, hogy ezzel ölték meg Katherinet?

- Elég valószínűnek tartom. Különösen mivel megálmodtad. A gyilkos leszármazottja pedig most rád vadászik. Norát elkapta, mert közel állt hozzád, és csak neked akar fájdalmat okozni. 

- És ki lesz a következő? Mia? Danny? Anya? Vagy… te?- kérdeztem remegő hangon. Belegondolni is borzasztó, hogy bármelyiküket elveszíthetem. 

- Nem tudom. –rázta a fejét, miközben aggodalommal teli szemekkel méregetett. –De azt tudom, hogy nem Te leszel a következő. Csakis Te mentheted meg a szeretteidet –mondta mélyen a szemembe nézne, ami biztonságot adott, megnyugtatott. Viszont a szavai hatalmas súllyal nehezedtek a szívemre. –Már nem csak Katherine, a Donovan és a Sullivan családok sorsa van a kezedben, Elena. Mindenki, akit szeretsz, vagy valamilyen módon kötődik hozzád, veszélyben van. Már értük is felelősséggel tartozol.

- Ez nekem túl sok. –szólaltam meg pár másodperc csend után. A hajamba túrtam, majd nekidőltem a kipingált falnak, és lecsúsztam a földre. Felhúztam a térdeim, majd a kezemmel átkaroltam őket, úgy meredtem a szemközti falra.

- Ne haragudj –ült le mellém Damien, és átkarolta a vállam. –Nem kellett volna mindezt rád zúdítanom. De tudnod kell, hogy mennyi ember függ tőled. Ha te is harcolnál a Mester és a csicskái ellen, könnyen bajod eshet. Ezt nem hagyhatom. És te sem. 

- Talán mindenkinek egyszerűbb lenne, ha nem is lennék. –suttogtam.

- Ez eszedbe se jusson!- korholt le, és még szorosabban magához húzott. –Szükségünk van rád. Katherinnek, Miának, a családodnak… és főleg nekem.

- Ameddig nem bukkantam fel, minden teljesen normális volt. Nem történtek gyilkosságok, nem vesztettem el az egyik barátnőmet, nem keveredek bele egy háború kellős közepébe… Az életem, újra normális lehetne. Mindenki élete. Ha… ha visszamennék Londonba, akkor…

- Nem!- szakított félbe határozottan. –Ne is gondolj ilyesmire! Az életed sosem volt normális, csak abban a hitben éltél. Ha nem lennél itt, hogy megoldd az ügyet, Katherine szelleme örök kárhozatra lenne ítélve. A családomnak a Sullivanekkel együtt el kellene hagyniuk a várost, és a Mester átvenné a hatalmat. Mert ez a célja. Hogy megszerezze a várost. Talán még a világ ura is akar lenni, ki tudja. Ő élvezi, hogy fájdalmat okoz másoknak. Nem pusztán a hatalomvágy hajtja. Szerény véleményem szerint egy igazi pszichopata, szadista vénember lehet, akinek az a legnagyobb szórakozása, ha valakibe belemélyesztheti a fegyverét. Élvezi a vér látványát, a halál szagát, hogy fájdalmat okozhat az embereknek maga körül. –ahogy szavait hallottam, éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Fémes ízt éreztem a számban. Olyan erősen haraptam az alsó ajkam, hogy kiserkent egy kis vér. Vér… A tátongó seb a mellkasán… Minden csupa vér… A lába messze hever a testétől… Könnyek gyűltek a szemembe. 

- Inkább ne beszéljünk arról, hogy mi okoz neki örömöt –nyögtem erőtlenül.

- Ne haragudj –kezdett szabadkozni. –Néha elfelejtem, hogy most lelkileg eléggé labilis vagy…

- Nem vénember. –szakítottam félbe, visszafojtva a könnyeimet.

- Hogy mondod?

- Beszélt álmomban, és a hangja alapján nem öreg. Az alkata is olyan… húsz év körüli férfira hasonlít.

- Tehát egy pszichopata, szadista húszas éveiben járó férfi lenne az emberünk?

- Szerintem igen. Persze könnyebb lenne, ha látnám az arcát. De kétlem, hogy erre sor kerülne.

- Én sem tartom valószínűnek –sóhajtott, majd a fejét a falnak döntötte, és gondolkodó arccal meredt maga elé. 

- Min gondolkodsz ennyire?- kérdeztem pár perc csend után.

- Azon, hogy mit egyek reggelire –mondta teljesen komolyan, mire én felnevettem, majd Ő is csatlakozott hozzám.

- Komolyan a kajára gondoltál?- vettem fel az „alig bírom megállni a nevetést, de próbálok komoly lenni” álarcomat.

- Nem –vallotta be rövid tétovázást követően.

- Akkor?- fordultam felé kíváncsian.

- Azon, hogy mire való az a kulcs, amit James zsebében találtunk. –nézett rám, mintha tőlem várná a választ. Már meg is feledkeztem a kulcsról.

- Én sem tudom, hogy mit nyithat. De most ez érdekel a legkevésbé.

- Szóval nem is vagy kíváncsi, hogy milyen titkokat rejt a zár, aminek a kulcsa a mi kezünkben van?- vonta fel a szemöldökét, mint aki nem hisz nekem. - Hiszen a második neved „Kíváncsiság”.

- A második nevem azt jelenti, Végzet –világosítottam fel. 

- Tudod, hogy értem –forgatta a szemeit.

- Persze - legyintettem. –De ha már a kíváncsiságnál tartunk… - kezdtem, majd nagyot nyeltem. 

- Igen…?- vonta fel a bal szemöldökét.

- Még mindig nem mondtad el, hogy mi történik velem, mikor „beteljesítem a sorosom”- rajzoltam macskakörmöket a levegőbe. Kíváncsian néztem rá, ugyanakkor belül rettegtem a választól. Nem válaszolt azonnal. Láttam a kétely szikráit a szemében. Talán azon töprengett, hogy az igazat mondja, vagy hazudjon. Lehet, hogy jobban járnék egy kegyes hazugsággal. A csontjaimban érzem, hogy valami rossz dologról van szó. Elvégre ezzel az üggyel kapcsolatban volt valaha is jó hír?

- Szerintem ennek nem most jött el az ideje –válaszolt jól megfontoltan.

- Akkor mégis mikor?- csattantam fel.

- Talán soha…- mondta alig hallhatóan, de sikerült meghallanom.

- Mit akarsz ezzel mondani?- kérdeztem rémülten. –Annyira szörnyű, hogy inkább el sem mondod?

- Nem erről van szó –sóhajtott.

- Akkor miről?

- Csak arról, hogy még korai ezen gondolkozni. Vannak ennél fontosabb dolgaink is jelen pillanatban.

- Ez igaz. De remélem, tudod, hogy nem hagylak békén, amíg el nem mondod.

- Tisztában vagyok vele –bólintott.

- Ha nincs több mondanivalód, akkor talán mehetnél is –mondtam pár percig tartó néma csend után.

- Oké, most mi bajod van?

- Semmi –vontam vállat.

- Ha tényleg nem lenne semmi bajod, akkor most nem küldenél el…

- Csak az a bajom, hogy újabban nem mondasz el nekem semmit. Tudtommal mi ketten egy csapat vagyunk. Ráadásul a barátnőd vagyok. És mégis titkolózol előttem. 

- Nem titkolózom előtted. Csak bizonyos dolgokat… meglepetésnek tartogatok.

- Meglepetésnek?- kérdeztem cinikusan. –Biztosan nagyon meg fogok lepődni, amikor beteljesül a sorsom, mivel tegyük fel… hirtelen leszúrnak, és meghalok. És ez lesz az utolsó dolog, amit majd hallok. „Beteljesítetted a sorsod.” Ez lesz aztán a tökéletes meglepetés. 

- Semmi ilyesmiről nincs szó. Egyszerűen még nem jött el az ideje, hogy mindent megtudj. Majd idővel elmondom, amit tudni akarsz, de nem fogok mindent egyszerre rád zúdítani. Így is roncs vagy idegileg, és most ezzel csak még jobban összezavarnálak. Ezt te sem akarod, igaz?

- Igazad van. Ne haragudj –mondtam bűnbánóan. –Csak… Ez az egész olyan sok nekem. Két hónapja vagyok itt, de annyi minden történik, mintha már vagy egy éve itt lennék. Az egész életem egy hatalmas káosz központja. Úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban apró darabokra szakadhatok. Túl sok minden történik egyszerre. Bárcsak már túl lennénk az egészen! Bárcsak meglenne a gyilkos, feloldódna az átok, és visszatérhetnék a régi hétköznapi életembe.

- Tudom, hogy ez most nehéz…

- Mégis honnan tudnád?- szakítottam félbe. –Te ebben a zűrzavarban nőttél fel. Téged így neveltek. Neked ez nem újdonság. Neked ez az életed. De nekem nem. Én nem így nőttem fel, egyszerűen csak belecsöppentem ebbe az egészbe!

- Igazad van. Én így éltem le az egész életem. A harcra neveltek, felkészítettek testileg és lelkileg is a legrosszabbra. Ezért sosem volt rendes gyerekkorom. Olyan volt, mint egy katonai kiképzőtábor.  Már az oviban is csúzlival tanultam a célba lövést. Ahogy idősebb lettem, jöttek a nyilak, majd a fegyverek, puskák… Esténként Micimackó helyett horror történeteket néztünk, még az esti mesék is morbidok voltak. A vér, a gyilkosság, a halál tudata a hétköznapjaink részévé vált. Persze nem vérszomjas, pszichopatákat akartak belőlünk nevelni. Voltak szép pillanataink is. Arra neveltek minket, hogy ne féljünk a haláltól, és ha feltétlenül szükséges, ne féljünk megölni egy embert. De a legfontosabb, hogy megvédjük a Kiválasztottat. Mindannyiunkat erre képeztek ki, mivel az utolsó pillanatig nem tudta senki, hogy melyikünk lesz végül a Testőr. Szóval… amíg mi állatokra lövöldöztünk, horrorfilmeket néztünk és terepgyakorlatoztunk, addig te normális gyerekként élhettél. Hercegnős meséket néztél, a szüleid tündérekről, természetfeletti lényekről meséltek az ágyadnál lefekvés előtt. Homokozóban játszottál, élvezted az életet, és azt gondoltad, hogy rosszfiúk csupán könyvekben, filmekben léteznek. És most rájöttél, hogy ez nem így van. Hogy ez a világ sokkal gonoszabb, mint azt képzelted, és rengeteg olyan dolog van, amire nem létezik ésszerű magyarázat. Te csak most csöppentél ebbe a világba, így én, aki így nőttem fel, legfeljebb elképzelni tudom, hogy mit élhetsz most át –fejezte be a hosszúra sikeredett, szívszorító monológot. Pár perc néma csend telepedett ránk, de nem az a kínos fajta. Mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Én a hallottakon merengtem. A csendet végül én törtem meg.

- Nem lehetett könnyű nektek.

- Hm? Mire gondolsz?- kérdezett vissza. Látszott rajta, hogy kizökkentettem a gondolataiból, és most azt sem tudja, hogy hol van.

- A hallottak alapján szörnyű gyerekkorotok lehetett. És mégis olyan vidámak vagytok, tudtok nevetni, felvidítani a másikat… Ilyen nevelés mellett nem értem, miért nem váltatok őrült, begyepesedett mogorva alakokká. Persze… Michael közel jár.

- Nem volt olyan rémes, mint amilyennek hangzik. Nem a gyilkolás szeretetére tanítottak minket. Nehéz lenne elmagyarázni, de összességében vidám gyerekkorunk volt. A kiképzős részt leszámítva, persze… Hát igen, Tomot és Michaelt még szigorúbban fogták, mint miket, így talán ők kicsit mogorvábbak, mint mi hárman.

- De hiszen Tom és Nate ikrek… Natet nem fogták olyan rövid pórázon?

- Nate egy saját univerzumban él. Tom volt az idősebb, így vele keményebben bántak. Meg őt nem is érdekelte annyira ez az egész legenda, meg Testőrködés. Michael viszont Tom árnyékában nőtt fel. Igyekezett a legjobb lenni, túlszárnyalni a nagytestvért. Minden áron Ő akart lenni a legjobb, a Testőr. De persze csak nagyritkán sikerült túlszárnyalnia a bátyánkat, így egyre többet és keményebben edzett. Nem igazán barátkozott, minden idejét a fejlesztésével töltötte. Egy idő után pedig már a legidősebb fivérünket is sikerült túlszárnyalnia. De persze… a végén az öcsike kapta meg a hőn áhított szerepet –mosolyodott el a végére. - Pedig Tommo és Mikie akarták a legjobban ezt az egészet.

- Tommo és Mikie?- kérdeztem vissza elfojtva a mosolyomat.

- Utálják, ha így hívjuk őket, de éppen ezért jó.

- Mint te a Damie-t?- kuncogtam.

- Mint én a Damie-t.- forgatta a szemeit. 

- Szóval… te nem is akartál Testőr lenni?

- Sosem vágytam rá igazán. Persze nagyon megtisztelő feladat, és szívesen csinálom. De ők ketten annyira akarták, és viszont nem sokat tettem érte. vagyis… nem olyan sokat, mint ők.

- De valamiért mégis te lettél az.

- De vajon miért?- tette fel a költői kérdést.

- Ez egy igazán jó kérdés. De talán erre senki sem tudja a választ.

- Nem. Valószínűleg nem. Mindenesetre… örülök, hogy így alakult –fogta meg a kezem, és a hüvelykujjával simogatta a kézfejem.

- Én is –néztem mosolyogva a kezünkre, majd rá. – És az egész eddigi élteted edzéssel töltötted?

- Szerinted ilyen izmokkal születtem?

- Milyen szerény vagy –forgattam a szemem.

- Így igaz –vigyorodott el. –Most viszont tényleg nem ártana indulnom. Menj vissza Dannyhez, és aludj még egy kicsit –állt fel, én pedig követtem.

- Jól van. Akkor holnap találkozunk. –lépkedtem utána az átjáróhoz.

- Holnap, kicsim –mondta, majd adott egy gyors csókot, és eltűnt a sötét folyosón, az ajtó pedig bezárult.