2015. június 15.

Katherine nyomában - 11. fejezet

Sziasztok Kiválasztottaim!

Bár egészen eddig úgy tűnt a technika ellenem szól, végül egy másik géppel, de csak sikerült megoldani, hogy ez a rész felkerülhessen.
Végre elérkezett, amire valamennyien vártunk: a csodálatos nyári szünet! Remélem mindenkinek élményekben és napsütésben gazdag lesz, élvezzétek ki, mert hamar elrepül! :)

Jó olvasást a részhez, epedve várom a véleményeket legyen az pozitív visszajelzés vagy építő kritika.


A könnyek megállíthatatlan folyamként törtek utat maguknak. A falnak dőlve lecsúsztam a padlóra, és a felhúzott lábaimat átölelve zokogtam. El sem hiszem, hogy tényleg ezt tettem! Képes volt annyira feldühíteni, hogy szakítottam vele! Pedig én… szeretem. De mégis ez volt a helyes döntés. Elvégre „a Kiválasztott és a Testőr nem lehetnek együtt”. Mindenkinek jobb lesz így. Mindenkinek.

Dél körül végre sikerült összeszednem magam, megmostam az arcom, és a szokásosnál erősebb sminket tettem fel, hogy eltüntessem a sírás nyomait. Sem anya, sem pedig Danny nem kérdezett rá a hangulatomra vagy a külsőmre. Ezek szerint jó munkát végeztem. Viszont az ebédhez alig nyúltam hozzá. Akkora gombóc volt a torkomban, hogy egy falatot sem tudtam volna lenyelni. 
- Most nem vagyok éhes –tettem le a villám az érintetlen tányérom mellé. –Inkább elmegyek futni.
- Valami baj van, Elli?- kérdezte Danny, miközben két pofára tömte magába az ételt. Nem volt éppen gusztusos látvány. 
Nem, semmi. Csak… most nem vagyok éhes –vontam vállat. –Elmentem!- intettem, majd meg sem várva a válaszukat kiviharoztam a házból. Reggel már terveztem, hogy futok pár kört, így azonnal a melegítőmet és pulcsimat vettem fel. Hosszú barna loknim erős lófarokba kötöttem a fejem tetején, a zipzáras zsebembe becsúsztattam az iPodom, majd elindítottam a lejátszási listám.

Szokásomtól eltérően ezúttal az ösvényt választottam az erdő mellett. Nem akartam sem a Donovan, sem a Sullivan birtokon kikötni, hogy összeakadjak bármelyikükkel. Nem sokan lézengtek a tragédia óta arrafelé. Egy-két futóval találkoztam szembe, és pár ember kutyát sétáltatott, de senki sem mászkált egyedül rajtam kívül. Többen megnéztek maguknak, hogy kíséret nélkül járkálok erre, de nem törődtem a fürkésző, figyelmeztető pillantásokkal. Számomra csakis az iPodomban szóló ritmusos zene létezett. Megpróbáltam minden figyelmemet az útra összpontosítani, csak ritkán néztem fel. Igyekeztem nem elmerülni a gondolataimban, inkább a fejemben énekeltem a dalokat az előadóval együtt, néha talán hangosan dúdoltam. Már nagyon régóta futottam, amikor éreztem, hogy kezdek fáradni, így leültem egy közeli padra, hogy energiát gyűjtsek. Kissé ziháltam, hajam izzadt nyakara és homlokomra tapadt. Mikor felnéztem az égre, a Nap már jócskán lefelé ment, így jobbnak láttam elindulni hazafelé. Erőt vettem magamon, feltápászkodtam, majd lassú kocogással indultam visszafelé.

Elég messzire kóboroltam. Már kezdett sötétedni, és egyetlen lélek sem járt már az erdő közelében, így teljesen egyedül voltam. Próbáltam elnyomni egyre erősödő félelemérzetem, egyre kevesebb sikerrel. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, egy idő után már sprinteltem. Minél előbb ki akartam jutni erről a sötét, félelmetes helyről. Rendőrök is járőröznek, és akár bajba is kerülhetek, ha a kijárási tilalom ellenére kint találnak az utcán.

Épp szünet volt két szám között, így sikerült meghallanom, ahogy egy ág megreccsen mögöttem. A szívem hevesebben kezdett verni, pedig már maga a sport is eléggé megszaporázta az ütemét. Futottam tovább, de füleli kezdtem, hogy valaki követ-e. Nem mertem hátranézni. Ekkor a csendet felváltotta egyik régi kedven számom, a McFly-tól aParty Girl. A hirtelen jött hangos zenétől annyira megijedtem, hogy megbotlottam a saját lábamban. Gyorsan és keményen csapódtam a földnek, a kezemmel még időben sikerült kissé tompítanom az ütést. A kavicsok a húsomba vágtak, a csuklómba élesen hasított a fájdalom. Csak abban reménykedtem, hogy nem tört el. A fél fülhallgatóm kiesett a fülemből, s hallottam a sietős lépteket, amint egyre csak felém közeledtek.
- Hé! Jól vagy?- kérdezte egy ismeretlen hang, miközben gazdája felsegített. 
- I…igen, persze –feleltem, miközben feltápászkodtam, és leporoltam a ruháimat. –Köszönöm.
- Igazán nincs mit –felelte. Egy körülbelül húszas éveiben járó, szögletes arcú, fekete hajú, csokoládébarna szemű, izmos srác volt. A szemében, és a vonásaiban volt valami, ami Alexre emlékeztetett. –Nem ütötted meg magad, nagyon?
Nem, tényleg nem. Köszönöm –mosolyogtam rá. –Legközelebb igyekszem a lábam elé nézni.
- Azt jól teszed –húzta félmosolyra ajkát. –És mellesleg… nem kéne egyedül mászkálnod erre. Mindjárt kezdődik a tilalmi idő. 
- Tényleg?- kérdeztem, majd az órámra néztem. –Igazad van. Nem figyeltem az időt.
Komolyan beszélek. Egyedül semmiképp se gyere erre legközelebb. Bárki lehettem volna. Egy gyilkos, egy szatír, egy emberrabló… - kezdte sorolni, de a szavába vágtam.
- De egyik sem vagy. Igaz?- vontam fel a szemöldököm.
- Nem, nem vagyok –nevetett. –De ezt nem tudhattad.
Tényleg nem –bólintottam. –Tudod, nagyon emlékeztetsz engem valakire.
- Igazán? És kire?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Alex Sullivanre –feleltem mire elmosolyodott.
- Ez talán azért van, mert Alexander az öcsém. Garreth Sullivan –nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam.
- Elena Tisdale –mutatkoztam be én is.
Á, a híres Elena –a felismeréstől szélesen elvigyorodott. 
- Híres?- kérdeztem szemöldök ráncolva.
Igen. Alexander már sokszor megemlített téged.
- Valóban?
- Te vagy a híres új lány. Az első, akit eddig nem sikerült behálóznia. Ráadásul az öcsém mellett két Donovan fivér is oda van érted. Elismerésem. Eddig ezt még egy lánynak sem sikerült elérnie.
- Nem hinném, hogy ez olyan nagy teljesítmény –nevettem fel kínosan, a tarkómat vakarva idegességemben. Most komolyan azért dicsért meg, mert három srác „verseng” értem? Hát lehet, hogy ő ezt szórakoztatónak találja, viszont nekem már cseppet sem az.
- Ó, pedig hidd el, hogy az –vigyorgott tovább.
- Te ezt szórakoztatónak találod, igaz? –tettem karba a kezem.
- Eléggé –bólintott. –Élvezem, hogy az öcsém ki van borulva. Alexander hozzá van szokva, hogy minden lányt megkap, akit csak akar. Örülök, hogy végre jött valaki, aki kihívást jelent számára. Rá fér a visszautasítás, nehogy elszálljon magától.
- Ennél is jobban? –horkantottam.
- Jogos –bólintott elismerősen egy széles mosollyal megspékelve. –Nem sok embernek van nagyobb egója nála.
- Szerintem viszont senkinek sincs akkora, sem pedig nagyobb.
- Te tényleg nem kedveled Alexandert, igaz?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Miért hívod Alexandernek?- tereltem el a témát. Nincs kedvem az Alexszel való kapcsolatomat megvitatni a bátyjával, akivel most találkoztam életemben először.
Így hívják, nem?- kérdezett vissza.
- De igen, de ez akkor is olyan… furcsa.
Senkit sem becézgetek –vont vállat.
- Senkit? És miért?- érdeklődtem, mert tényleg kíváncsi voltam az okára.
Két oka van. Az első, hogy engem sem szoktak becézni. A másik pedig, hogy ez általában idegesíti az embereket. Én pedig szeretek az idegeikkel játszani.
- Mondjuk a Garrethet nem a legkönnyebb becézni.
Lehet. De a második okom a nyomósabb.
Gondolom Lizt már teljesen tönkretetted idegileg. 
- Utálja, ha Elizabethnek hívják. De tőlem már megszokta. És nekem el is nézi. Másnak nem.
Érdekes –állapítottam meg.
Kezd sötétedni. Elkísérlek, ne mászkálj egyedül –ajánlotta fel, mire mosolyogva bólintottam. Tényleg nem lett volna jó ötlet egyedül menni.
- Köszönöm – elindultunk az ösvényen.
- A kérdésemre még mindig nem válaszoltál –szólalt meg pár perc csendes séta után.
- Hogy nem kedvelem Alexet?- néztem rá, de ő csak meredten az utat bámulta, így én is visszafordítottam a tekintetem. –Valóban nem kedvelem túlzottan. Rámenős egy alak. –Néha pedig kifejezetten félek tőle. Tettem hozzá gondolatban.
- Igen, az –bólintott egyetértően. Az út további része csendesen telt. Egyikünk sem szólalt meg, csak zsebre dugott kézzel sétáltunk a kastély felé.

Már majdnem az ösvény végénél jártunk, mikor ismét halk lépteket hallottam a hátunk mögül. Bár ezúttal kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam, hiszen nem vagyok egyedül. Másrészről viszont… Garrethet nem is ismerem. Vajon tényleg az, akinek mondja magát? Segít nekem? Vagy ő is a Mester egyik kutyája? Nem hinném. Valahonnan nagyon ismerős volt. Mintha már láttam volna korábban. És nem a suliból. Mintha valamikor régebben találkoztunk volna, csak fogalmam sincs hol és mikor. Nem érzem magam veszélyben mellette, de teljesen biztonságban sem. Nem volt időm a bizalmi kérdéseken rágódni, ugyanis megint hallottam a lépteket.
- Te is hallod? –fordultam felé ijedt tekintettel.
- Nem hallok semmit –nézett rám összeráncolt homlokkal.
- De…de… - inkább nem mondtam semmit. Óvatosan hátrapillantottam, viszont senki sem volt mögöttünk. Paranoiás lennék? Vagy talán hallucinálok?

Kiértünk az ösvényről.  Innen már csak pár méter a kastélyig.
- Hol is laksz pontosan?- fordult felém.
- Ott –mutattam a házunkra. Mikor visszapillantottam Garrthre két elkerekedett szemmel találtam szembe magam.
Hogy a Danken kastélyban?
- Igen, ott. Alex nem említette?- őszinte meglepettségét tükrözte saját tekintetem.
- Ezt az információt kifelejtette. És… khm… szóval te… - kezdte, majd megakadt. Mintha nem tudta volna eldönteni, hogy feltegye-e a kérdést, vagy ne. Mintha nem tudná eldönteni, vajon bízhat-e bennem. 
- Igen?- próbáltam kihúzni belőle, mit akarhat.
Szóval… te… tudod…?- makogott össze-vissza, és fürkésző tekintetét rám szegezte.
- Nem, nem tudom –nevettem fel kínosan. Persze azért sejtésem van, mire akarhat kilyukadni. De nem fogom elszólni magam, nem megyek bele a játékába.
- Szóval… te vagy a Kiválasztott?- tette fel végre a kérdést. Tudtam, hogy erre megy ki a játék. Én csak értetlenül néztem vissza rá.
- A mi?- kérdeztem vissza nevetve. –Arra a legendára gondolsz?- kérdeztem, mire csak bólintott. –Nem, nem én vagyok a „Kiválasztott”. Nem gondoltam volna, hogy hiszel az ilyesmiben.
- Itt mindenki hisz az ilyesmiben. Legalábbis az ősi családok tagjai biztosan.
- Hát én nem hiszek. De nem is értem, miből gondoltad, hogy én lehetek.
- A Danken kastélyban élsz. Akkor nyilván Katherine leszármazottja vagy. 
Nem tudom –vontam vállat közönyösen. –Talán. De nem hinném, hogy én lennék az a bizonyos Kiválasztott.
- Talán nem –bólintott, majd tekintetét ismét az útra fordította. Épp a kapuhoz értünk, így megköszöntem, hogy elkísért, majd elköszöntünk.

Nem valami beszédes ember. Cseppet sem hasonlít Alexre, ami a belső tulajdonságait illeti. Bár külsőre sem túlzottan, talán csak az arcuk vonala.

Azt gondoltam, hogy Alex múltkor, mikor itt járt, azonnal rájött ki vagyok, és már rég elmondta a családjának. Ezek szerint tévedtem. Csak abban reménykedem, hogy elég jó színész vagyok, és Garreth sem fog rájönni az én kis titkomra.
Megjöttem!- kiáltottam el magam, amint beléptem a házba.
- Elena? Te vagy az?- hallottam az ismerős kedves, meleg hangot, ami kicsit a nagymamámra emlékeztet.
Igen, Mrs. O’Dannel, én vagyok.
- Sokáig elvoltál, gyermekem –lépett elő a konyhából egy tányért törölgetve.
Igen, kissé elszaladt az idő futás közben –feleltem, miközben a cipőm orrát néztem.
- Édesanyád és Daniel nincsenek itthon –közölte, mire felkaptam a fejem.
Hol vannak?
- Mrs. Tisdale a bíróságon van, elhúzódott egy tárgyalása. Daniel úrfi pedig ha jól tudom Elizabeth és Joshua Sullivannel ment el valahova. –felelte mosolyogva. Mindig megmosolyogtat, hogy ilyen régimódian beszél.
- Értem, köszönöm. És Mr. O’Dannel?- érdeklődtem.
- Ó, az a félnótás? Nemrég utazott el egy botanikai konferenciára – forgatta a szemeit mosolyogva. –Egy hétig lesz Rio de Janeiro-ban.
- Hogy hol?- kérdeztem elkerekedett szemekkel, és padlóig érő állal.
- Rióban –ismételte meg mosolyogva. –Az a vénember még a világ végére is elmenne a növényeiért.
- Mióta foglalkozik ilyesmivel?
- Amióta csak ismerem imádta a növényeket. Mindig is kertész szeretett volna lenni. És imádja ezt a birtokot, hiszen hatalmas a kertje, amit gondozhat. Csak sajnos sokat utazgat, így néha másokra kell rábíznia.
- És maga miért nem megy vele sosem?
- Ugyan!- legyintett. – Nem kedvelem túlzottan a repülést. És akkor nem lenne aki főzne, mosna, takarítana itt a házban.
- Ebben van valami –gondolkoztam el. –Ha mi hárman maradunk, ez a ház három napon belül úgy nézne ki, mint egy szeméttelep.
- Meghiszem azt!- nevetett. –Mit kérsz vacsorára?- váltott témát.
- Nem igazán vagyok éhes.
De hiszen az ebédedhez is alig nyúltál hozzá!
- Tudom, de ma valahogy egy falat sem menne le a torkomon.
- Szerelmi bánat?- kérdezte együtt érző tekintettel.
- Mi?- kérdeztem döbbenten. –Dehogyis! Nem, dehogy!- kezdtem tiltakozni. Talán hevesebben is, mint kellett volna.
- Ugyan, Elena. Tudok Damien Donovanról –mosolyodott el.
- H…hogy mi? De hisz…é…én nem…- makogtam össze-vissza. Tud Damienről? De mégis honnan? Hisz senkinek sem mondtam el!
- Előttem nem kell titkolóznod. Lehet, hogy öreg vagyok már, de a füleim még jók. És itt még a falnak is füle van –tette hozzá sejtelmesen suttogva.
- Ezt mégis hogy érti?
- Tudod, van néhány titkos folyosója ennek a régi kastélynak. Most már amolyan személyzeti átjáróként használjuk őket. Főként én. Az egyik a szobád közelében megy el. Néha hallom a Donovan fiú hangját odaátról. Persze azt, hogy miről beszéltek már nem tudom megérteni, de biztos, hogy Ő az. Igazán karakteres hangja van –mosolygott. –Én nem avatkozom bele, gyermekem, ez a kettőtök dolga. De miért titkolod el a családod elől?
- Damien nem akarja, hogy bárki is tudja. Épp emiatt vesztünk össze –ismertem be végül. Mi értelme most már tagadni? Bár amit mondott, kissé sokkolt. Hogy arról a folyosóról hallani lehet a hangokat a szobámban? Akkor onnan bárki kémkedhet utánam? Persze állítása szerint nem lehet megérteni, mit mondunk. De lehet, hogy csak ő nem érti meg, mert… mert hát már nem egy mai csirke, na. Az idő múlásával romlik a hallása az embernek. Attól, hogy ő nem hallja, más még hallhatná.
- Ne aggódj! Ha igazán szeretitek egymást, hamarosan kibékültök –simította meg gyengéden, szeretetteljesen a karom egy biztató mosoly kíséretében.
- Reméljük –mosolyodtam el halványan.
Szóval akkor a vacsora…?
- Talán bekapok valami gyümölcsöt. Az elég lesz. –mondtam, majd a gyümölcsöstálból felkaptam egy kerek, piros almát, és elindultam vele az emelet felé.
- Hát jó –hallottam még Mrs. O’Dannel lemondó sóhaját a lépcsőről.

Mire a szobámba értem, már a fél „vacsorámat” megettem. Rávetettem magam az ágyamra, és előhalásztam a naplót a rejtekhelyéről. Ismét fellapoztam, és folytattam az olvasását.


„Nagy nehezen sikerült elvonszolnunk a kijelölt helyre, ahol a boszorkány elvégezte a szertartást.

Még nem sikerült feldolgoznom az egyik sokkot, melyet korábbi heves látomása hagyott bennem, máris érkezett a következő.

Drága leányomat óvatosan lefektettük a barlang padlójára, majd a falig hátráltam. Sheila egy fekete széndarabbal pentagrammát rajzolt az ernyedt test köré. Mikor végzett, belépett a közepébe, s kezdetét vette a varázslat. Lehunyta a szemét, s mély lélegzeteket vett. Ugyanazon a számomra ismeretlen nyelven kezdett kántálni, mint nem sokkal azelőtt. Hirtelen egyre erősödő szél támadt az apró helyiségben, a pentagramma vörösen izzott. Fekete haja lobogott, majd mikor a szeme hirtelen kipattant, az égnek meredtek a selymes fürtök. Szeme kék fényben izzott, dülledten meredt a semmibe. Teljesen transzba esett. Pár pillanattal később lábai felemelkedtek a talajról, arca elsápadt. Mintha szellem lenne. Kirázott a hideg az események láttán. Nyakamon, hátamon, s karomon égnek álltak a szőrszálak. A monoton, mély, kísérteties hang elhallgatott, a kántálás véget ért. A boszorkánynő ajkai szétnyíltak, s apró aranyszínű fénypontok repültek ki belőle, mintha szentjánosbogarak lettek volna. Az aranyló pontok egyenesen Katherine felé szálltak, majd teljesen ellepte a testet. Amint az utolsó is megtalálta a helyét, Sheila lassan visszaereszkedett a földre, a szél elcsendesült, arca s szeme visszanyerték eredeti színüket. „Megtettem, amit tudtam”- szólalt meg bársonyos hangján. „Innen minden rajtad, és a Kiválasztott gyermeken múlik. Jegyezz le mindent pontosan egy könyvbe, titkos írással, amit csakis az áldott leány fedhet fel. Rejtsd el jól, hogy senki se találhassa meg, de hagyj apró nyomokat. Katherine szelleme segíteni fogja útján, hogy meglelje a titkok kulcsát.”- utasított, mire csak kábán bólintottam. „Az én munkám immáron véget ért. Sorsom beteljesült. Hála neked, s gyermekednek, lelkem megmenekült a kárhozattól. Köszönöm nektek.”- mosolyodott el, majd szeme lecsukódott, s holtan rogyott össze az immár ismét fekete pentagramma egyik sarkában. Még így lélektelenül is gyönyörű nő volt. Most már két ernyedt, még most is gyönyörű nő feküdt előttem holtan. Egyik drága leányom, másik pedig…a szeretőm.”


Elkerekedett szemekkel olvastam a sorokat.  Nagyon részletesen leírta a történteket. Láttam magam előtt Sheila-t, miközben látomása van, vagy amikor feláldozta magát Katherine lelki békéjéért. Kirázott a hideg, miközben olvastam, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Aztán az aznapi utolsó mondatnál tátva maradt a szám. 
Hogy Sheila a… a szeretője volt?!- kérdeztem magamtól teljesen elképedve, a naplóra meredve. –Milyen piszkos kis titkaid vannak még, Clark Danken?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése