Katherine nyomában - 14. fejezet

Sziasztok, drága Kiválasztottak!

Rettenetesen sajnálom, amiért így el vagyok tűnve (méh így is, hogy hoztam egy előzetest), azonban most itt vagyok! Igyekszem haladni a részekkel, a harmadik évad meglehetősen jól alakul, szóval már eljött az ideje, hogy megajándékozzalak benneteket egy új fejezettel!

Zárójeles megjegyzés, hogy az előző részben felröppenő "Drakula-átka-dolog" nem fog sokáig tartani, ám később annál fontosabb jelentősége lesz a harmadik évadban.

Ui.: A kávézós jelenet valós eseményen alapul, ugyanis a barátnőimmel mi tényleg kerültünk ilyen helyzetbe még Londonban. Azt hiszem, ez a fejezet akkortájt készült.

Remélem, tetszeni fog, várom a véleményeket! :)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

- Úristen!- motyogtam magam elé, miközben kábultan leeresztettem a naplót az ölembe. - Katherine… Katherine vámpír volt?! Ezek szerint Damien tévedett. Mégiscsak léteztek. Mindenképp tudnia kell erről.Ez a hír teljesen sokkolt. Eddig egyetlen látomásban sem láttam semmi jelét annak, hogy Katherine Danken vámpír volna. Lehet, hogy nem is igaz, és tényleg csak egy álom volt? De akkor mivel magyarázom a vért, ami Mr. Danken állítása szerint a ruháit borította, mikor felébredt? Talán a következő bejegyzésből megtudok valamit.

Lapoztam a következő kissé megsárgult lapra, majd folytattam az olvasást.

„1913. augusztus 24.

Kedves Kiválasztott!

El tudom képzelni, mennyire sokkolóan hatnak rád, amiket olvasol. Pedig, legnagyobb bánatomra, minden egyes szó igaz.

Ma reggel, a szobámban lévő titkos átjárót használva kisettenkedtem az erdőbe, hogy ellenőrizzem a test rejtekhelyét. - Tudom, hogy téged jelenleg az foglalkoztat leginkább, hogy mi ez a hely, viszont mindent a maga idejében. Előbb szeretném, ha tudnád, hogy mi történt pontosan, hátha ez segíthet valamelyest a gyilkos felderítésében. - A barlang azonban üres volt. A kőfalakról visszatükröződött a fáklya fénye, ami bevilágította az apró helyiséget. A földön még mindig ott díszelgett az ötágú csillag, aminek közepén Katherine élettelen testének kellett volna feküdnie, míg a boszorkány teste nem sokkal a szertartás után szálló fekete pontokként, akár egy bogárraj, semmivé foszlott. Most azonban a jel közepén hűlt helyét találtam leányomnak. Csak egy terebélyes vörös foltot hagyott maga után. Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem. Sóhajtva, csalódottan álltam fel. Vér. Az Ő vére. Az eszembe véstem a pentagramma jeleit, hogy majd ellenőrizhessem a Boszorkányok Nagykönyvében. Íjamat és nyilaimat a vállamra vetve indultam a Sötét erdő felé. A Sötétség vonzza az elátkozott lelkeket, így feltételeztem, hogy Katherine is odamehetett.

Mikor több órányi bolyongás után sem találtam semmit, visszatértem szobám börtönébe. Persze sem Sarah, sem pedig a szolgálók nem tudtak rávenni, hogy kitegyem onnan a lábam, és be sem engedtem senkit, csak ha feltétlenül szükséges volt. Mindenki, az egész város az hiszi, belebolondultam a gyászba. Persze ez részben igaz is. Viszont ők nem tudják, milyen életet éltem, sem Katherine halálának körülményeit.

Régi jó barátom, Harold Donovan szállítja számomra az információkat a városi híresztelésekről. Mindketten az okkultizmus rajongói vagyunk, ugyanazon mágiával foglalkozó társaság kiemelt tagjai. Természetesen Sheila-t is ezen összejövetelek alkalmával ismertem meg. Haroldban teljes mértékben megbízom, így a döntő bizonyítékot, a tőrt is rá bíztam. Hűségesküdt tett nekem, s hogy minden áron megóvja a Kiválasztottat. Vagy ha nem is ő, de a leszármazottai. A ceremónián Sheila szelleme is jelen volt- persze egyik emberi szolgálója testében-, s ő kötötte össze a két vérvonalat. A Donovan vérvonal fő ágán mindig öt gyermek születik majd, akiket arra képeznek ki, hogy megvédjék a Kiválasztottat. Amint az áldott gyermek megjelenik, s kapcsolatba lép az Őrző Ötökkel, életbe lép a kötés közte és a Testőr között. Ez azt teszi lehetővé, hogy megérezzék, amikor a másik bajba kerül, esetleg meghal. Mindig képesek megérezni, ha a másik a közelben van. Egy idő után akár a gondolataikat is közvetíthetik egymásnak. A kötésen kívül mindkét fél rendelkezik saját különleges képességekkel. A Testőr esetében ilyen lehet a gyorsaság, az erő, rugalmasság; a Kiválasztott esetén pedig éjjellátás, élesebb hallás, kapcsolatba lépés a szellemekkel stb.

Dollivanban az a pletyka terjed, hogy Harold ölte meg Katherine-t, vagy pedig Edward. Edward Sullivan. Róla még el is tudnám képzeli, hogy ilyesmire vetemedne. Rendkívül hatalommániás. Ráadásul egészen kiskora óta szerelmes volt legkisebb leányomba. Viszont ez a szerelem viszonzatlan maradt. Persze megszállott volt, és rendkívül féltékeny típus. Gyűlöli Steve-t, amiért Katherine neki adta a szívét, ráadásul az ő családja sokkalta befolyásosabb, mint a Sullivan-ek. Persze ettől függetlenül erősen kétlem, hogy ő követte volna el. Túlságosan is szerette ahhoz. Őt ismerve, inkább Steve Jonson-nal végzett volna. És a tőr sem a Sullivan család tulajdona. Viszont nagyon ismerős. Biztosan láttam már valahol korábban, de nem tudom, hol. Viszont a tőr tulajdonosa a gyilkos. És bármibe kerüljön is, meg fogom bosszulni Kathie halálát!

Utóirat: A természetfeletti lényekről részletes leírást találsz a Rejtett világ című könyvben. A titkos szoba könyvespolcán keresd!”

Rejtett világ? Ezt a könyvet feltétlenül meg kell keresnem.

És ami egy fontos információ: a Sullivan családot hivatalosan is ki lehet húzni a gyanúsítottak listájáról. Egyrészt örülök neki, mivel kedvelem a Sullivaneket, különösen Josh-t és Lizt. Nem örültem volna, ha el kell hagyniuk a várost, ráadásul miattam. Másrészről viszont elvesztettük a legfőbb gyanúsítottat, Edward Sullivant. Szóval az egészet a nulláról kell kezdeni. Damien nem fog ennek örülni…

A sok új információtól már kezdett megfájdulni a fejem, úgyhogy inkább pihentem egy kicsit. Ilyenkor általában futni megyek, viszont az esti kiképzés előtt nincs kedvem. Azonban félóra tétlenkedés után eluntam magam, így inkább felhívtam Miát.

- Szia, Elena!- köszöntött vidáman.

- Szia! Mit csinálsz?

- Épp készülődök, mert Reachel-lel találkozom húsz perc múlva a plázában. Tényleg, neked nincs kedved jönni?

- A plázába? Miért is ne –vontam vállat.

- Oké, akkor majd gyere elém negyed óra múlva, és menjünk együtt.

- Okés. Akkor majd találkozunk.

- Szia!- mondta, majd bontotta a vonalat.

Sóhajtva tápászkodtam fel az ágyamról, majd besétáltam a gardróbomba valami ruha után kutatva. Végül egy vörös csőfarmer mellett döntöttem, amihez a szürke kenguruzsebes pulcsimat vettem fel. Komótos léptekkel sétáltam le a lépcsőn, a garázsnál felvettem a fekete Vans cipőm, a kistáskámba dobtam a pénztárcám, a mobilom és a kulcsokat, majd beléptem az immár tojástartó dobozok által hangszigetelt garázsba, ahol éppen a Down on Earth próbája zajlott. Danny csukott szemmel püfölte a dobokat, Josh laza hanyagsággal pengette a basszusgitárját, s mindeközben Liz énekelt a mikrofonnál állva, gitárt pengetve. Amikor azonban jobbra néztem, és elindultam a garázsnyitó gomb felé, megláttam azt, akivel nem mostanában akartam találkozni. Alex Sullivant. A fal melletti asztalon ücsörgött, és a telefonját nyomkodta. Közben egy dobozos sört fogyasztott lelkesen. Éppen ivott, amikor meglátott, én pedig lefagytam. Letette a dobozt az asztalra, leugrott az asztalról, majd elindult felém. Egyszerű zöld pólót és koptatott farmert viselt, szőke haja szénaboglyaként meredezett mindenfelé, mint aki elfelejtett fésülködni. Szürkés szeme csillogott, azt ugyan nem tudom, hogy az alkohol hatására, vagy azért mert találkoztunk. Mindenesetre nem akartam megtudni. A legutóbbi találkozásunkkor eléggé agresszívan viselkedett. Most kissé félelmetes félmosolyra húzta ajkait és felvonta a szemöldökét. 

- Helló, Cukorfalat –köszöntött vidáman.

- Seggfej –biccentettem komoran, majd megnyomtam a nyitógombot.

- Rég láttalak. Hiányoztál.

- Te nekem már kevésbé –vettem oda, de nem néztem rá.

- Ez fájt.

- Mintha érdekelne.

- Hová indulsz?- kérdezte, meg sem hallva a megjegyzésemet.

- Közöd?- kérdeztem vissza gorombán, s most már rápillantottam. A mosoly eltűnt az arcáról, és szúrós szemmel vizslatott.

- Elkísérlek –közölte ellentmondást nem tűrő hangon, majd a többiek felé fordult. –Elkísérem Elenát, majd jövök!

- Oké!- szóltak utánunk a többiek, majd Alexszel a nyomomban elhagytam a kastélyt.

- Mit akarsz tőlem, Alex?- kérdeztem miközben már a járdán sétáltunk a főutca felé.

- Mintha nem tudnád.

- Egy-két pofont? Egy tökön rúgást?- kérdeztem. –Bármelyiket szívesen szolgáltatom bármikor –folytattam, mire csak horkantott egyet.

- Úgy látom, humoros hangulatodban vagy –jegyezte meg.

- Nem. Nekem „most nem akarok beszélni veled” hangulatom van.

- Nekem pedig „nekinyomnálak egy falnak, és addig csókolnálak, ameddig nem kapsz levegőt” hangulatom van –jelentette ki, ami sokként ért. A szívem hevesebben kezdett verni, és nem azért, mert ez lenne minden vágyam. Azért, mert az utcán csak mi járunk, és őt ismerve képes is lenne megtenni; akár többet is. El kell ismernem, félek tőle. –De mégsem teszem meg. Világosban a nyílt utcán? Ugyan –nevetett fel. Engem elöntött a megkönnyebbülés. –Talán majd akkor, amikor nem fenyeget az a veszély, hogy bárki megláthat –tette hozzá, mire a megkönnyebbülés hulláma szertefoszlott bennem.

- Ahhoz azért nekem is lesz egy-két szavam.

- Majd meglátjuk –villantott felém egy ördögi mosolyt.

- Ez már felér egy szexuális zaklatással!- förmedtem rá.

- Ugyan már, édesem! Ha egyszer kipróbálnád, többször nem utasítanál vissza –vágta rá önelégülten.

- Én ebben nem lennék olyan biztos –mormogtam, és az a bizonyos pumpa egyre feljebb ment bennem. Már csak egy percet kell vele kibírnom, ugyanis befordultunk Miáék utcájába. 

- Majd még meglátjuk.

- Vagy nem –vágtam rá kicsit indulatosabban, mint terveztem.

- Majd teszek róla –mondta, mire összerezzentem. Nagyon komor és elszánt volt a hangja. Nem fogja feladni, igaz? Megálltunk a ház előtt, majd Alex felé fordultam.

- Na, idefigyelj te kis fatökű! Engem ugyan nem fogsz megkapni, remélem világos voltam! Sem most, sem pedig máskor! Ha valaha lett volna esélyed, azt is eljátszottad a múltkori szerepléseddel!- kiabáltam az arcába. Az arcán egy pillanatig átfutott a megrökönyödés, a meglepettség, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt, és színtiszta düh vette át a helyét. Elsötétült, összehúzott szemekkel méregetett, a száját vékony vonallá préselte össze, a nyakán kidagadtak az erei. Nem épp egy kölyökkutyára emlékeztetett, sokkal inkább hasonlított Lindára, a vérebre, és ő nem éppen a kedvenc élőlényeim sorát erősíti.

- Idefigyelj, Cukorfalat –kezdte mély, morgó hangon, amitől csak még félelmetesebbnek hatott. Dacosan néztem fel rá, de ebben a pillanatban Mia jelent meg a kapuban.

- Bocsi! Bocsi! Ne haragudj, már itt is…- kezdte, miközben leszalad a lépcsőn, kilépett az utcára, majd becsukta maga mögött az ajtót. Azonban amint meglátta Alex-et, elakadt a szava egy pillanatra, és összeráncolt homlokkal nézett ránk. -… vagyok.

- Szia!- fordultam felé, miközben magamra erőltettem egy műmosolyt.

- Sziasztok –idegesen kapkodta a pillantását kettőnk között.

- Szia, Mia –mosolygott rá Alex negédesen.

- Mit keresel itt?- fordult a fiú felé.

- Csak elkísértem Elenát –vont vállat. –Talán baj?

- És mégis miért? Tudtommal nem kedvel téged túlzottan –mondta egy gúnyos mosolyos keretében.

- Ezen igyekszem változtatni –felelte továbbra is mosolyogva.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmész –mondtam Alex felé fordulva.

- Ahogy akarod –vont vállat rám sem nézve. Köszönésképp csak intett egyet, majd elindult azon az úton visszafelé, ahonnan jöttünk.  Felvont szemöldökkel néztem, ahogy egyre távolodik, végül pedig eltűnik a sarok után, egy barackszínű ház mögött.

- Ez meg mi volt?- kérdezte barátnőm, miközben sietős léptekkel elindultunk a belváros felé.

- Nem tudom –vontam vállat. –Sosem tudok rajta kiigazodni.

- Ezzel nem vagy egyedül –bólintott egyetértően. –De… miért jött el veled?

- Nem tudom –sóhajtottam. –Csak kijelentette, hogy velem jön.

- Nálatok volt?

- Igen, elkísérte Josh-t és Lizt a próbára.

- Tényleg, milyen a banda?

- Szerintem jók. Liznek elképesztő hangja van! Kár, hogy nincsenek fellépéseik.

- Hát, a városi fesztiválokon felléphetnének. Anya tagja a szervezőbizottságnak, majd beszélek vele –vetette fel az ötletet.

- Tényleg? Megtennéd?- kérdeztem fellelkesülve.

- Persze! Elvégre tényleg jók, és a barátaimról van szó. Miért ne segítenék?

- Jóban vagy a Sullivanekkel?

- Lizzel egész jó viszonyban vagyunk, bár nem beszélgetünk annyit. Josh meg szimplán cuki.

- És mi van Max-szel?- kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

- Nála nem cukibb –mosolyodott el, kicsit el is pirult.

- És jól megvagytok?

- Igen, köszi. Olyan aranyos és figyelmes. Mindennap találkozunk, suli után is. Azt hiszem, tényleg szerelmes vagyok –vigyorgott őszinte boldogsággal.

- Ennek örülök –feleltem őszintén, miközben fél karral szorosan magamhoz húztam. Bár teljes szívemből örültem a boldogságuknak, mégis a gyomromban szorító érzést éreztem, és a szívem majd’ megszakadt. Rossz érzés kerített hatalmába. Féltékeny vagyok. Igen. Féltékeny vagyok a legjobb barátnőmre. Szörnyű érzés. Damien jár a fejemben, és akaratlanul a szakításunk jutott asz eszembe, utána pedig az, amikor olyan nyersen és ridegen beszélt velem a telefonban. De ezt nem mutathatom most ki. Nem, amikor Mia ilyen boldog. Főleg nem úgy, hogy nem is tud a Damiennel való kapcsolatomról.

Nem sokkal később megérkeztünk a plázához, ahol Reachel várt minket. Mosolyogva integetett, amint megpillantott bennünket. Miután köszöntöttük egymást vidáman beszélgetve indultunk az épület belseje felé, ahol a kétszintes épületben jó néhány ember nyüzsgött, főként tinédzserek. A kávézók, gyorsétkezdék, és különféle boltok tele voltak nézelődő, válogató emberekkel. Ahogy felmentünk a mozgólépcsőn, elhaladtunk a Happy Bunny játszóház mellett, ahol a szülők hagyják a kisgyerekeket, hogy ők nyugodtan vásárolhassanak. Mi hárman csak céltalanul lézengtünk mindenfelé, szinte az összes boltba bementünk, és csak nézelődtünk. Az illatszerboltban a fél parfümkészletet magunkra fújtuk, a ruha- és cipőboltokban mindent felpróbáltunk, viszont nem igazán vetünk semmit. A próbafülkékben magunkat fotóztuk, majd a ruhák nagy részét vissza is tettük a helyére. Azért akadt egy-két darab, amit végül mégis csak megvettünk. A délután zárásaként beültünk a Starbucks kávéházba, ahol egy indiai srác szolgált ki minket. Mint kiderült, nem ő a legmegfelelőbb ember arra, hogy felírja a neveket a pohárra.

- Hogy hívnak?- kérdezte erős indiai akcentussal.

- Elena –válaszoltam. 

- És téged?

- Mia.

- Téged?

- Reachel.

- „Rácsel”?- kérdezett vissza felhúzva a szemöldökét.

- Nem. Reachel.

- „Recsél”?- ráncolta a homlokát.

- Reachel!- mondta Reach, elnyújtva, tagolva a szót.

- Oké –bólintott a srác, majd valamit firkantott a pohárra.

Mikor megkaptuk az italainkat- én White Mocca-t ittam, a kedvencem-, leültünk az egyik négyszemélyes asztalhoz.

- Ezt nem hiszem el!- sóhajtott fel Reach.

- Mi az?- kérdeztem miután szürcsöltem egyet a forró italból, amire ráfért egy kis cukor.

- Ez mi?- kérdezte felém mutatva a poharát. Miával homlokráncolva próbáltuk meg elolvasni, mi van odaírva. A többször átírt betűket nem volt könnyű elolvasni.

- Szerintem „Récsíl”- döntöttem oldalra a fejem, hátha így sikerül belelátni valamit. Én a Rescheel szót véltem felfedezni.

- Nem, inkább… „Récshai”- hajolt közelebb szőke barátnőnk. 

- Récshai?- kérdezte Reach, majd ő is jobban szemügyre vette a poharat. –Nekem mindennek tűnik, csak Reachel-nek nem –vont vállat lemondón.

- Szerintem a tiédet is elírták –bökött a poharam felé, Mia.

- Mi?- kérdeztem, majd megfordítottam a poharat, hogy láthassam rajta a nevem. Szemforgatva nyugtáztam, hogy Elena helyett Eleeno-t írt rá. –Egyesek nem tudnak írni.

- Az enyém legalább jól van írva, ugye?- kérdezte Mia, miközben a firkát tanulmányozta. –Miau? 

- Miau?- szólaltunk megy Reachel-lel egyszerre.

- Mi vagyok én? Macska?

- Komolyan Miau-t írt rá?- vontam fel a szemöldököm, majd tovább kortyolgattam az italom.

- Nézd!- tolta elém. És tényleg. Bemutatom Miau Jonest.

- Nekem tetszik!- nevetett fel a velem szemben ülő lány, mire Mia szúrósan szegezte rá világoskék szemeit. A nevetése azonnal alábbhagyott.

Ezután meguntuk az össze-visszamászkálást, így inkább elsétáltunk a főtérre. A padokon szerelmespárok-idősebbek, fiatalabbak egyaránt-, baráti társaságok ücsörögtek, a szökőkútnál kisgyerekek játszadoztak. Mi az egyik ember alakú vízköpő mellé telepedtünk le, a talapzatra. Pár perc múlva nagy tömegre lettünk figyelmesek kicsit távolabb.

- Mi lehet ott?- kérdeztem, és felálltam, hátha így átlátok az emberek feje fölött.

- Nem tudom. Látsz valamit?- kérdezte Mia.

- Nem –nyögtem, miközben elkezdtem ugrálni, de így sem javultak a látási viszonyok.

- Menjünk oda –javasolta Reachel miközben felállt. Mi csak bólintottuk, majd követtük a tér közepe felé. Nehézségek árán, de sikerül átverekedni magunkat a tumultuson.

- Ma meglátogatjuk a városalapító családokat, és kikérdezem őket a legendával kapcsolatban. A rejtett kamerák egy részét már elhelyeztük a fontosabb területeken, így éjjel-nappal nyomon követhetjük a kisváros történéseit. Tartsanak velünk, hogy együtt derítsünk fényt Katherine Danken legendájára. Lana Moore vagyok, ez pedig a Legendák nyomában. – fejezte be a nő egy műmosoly keretében a mondandóját, mire a felvétel véget ért.

- Ez lenne az a legendás műsor?- kérdezte tőlem Mia suttogva, mire csak szótlanul bólintottam. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Valahogy mindenképp beszélnem kell a fiúkkal, még mielőtt befurakodnak az életünkbe! A nő körülpásztázta a tömeget zöld szemével, ami végül megállapodott rajtam. Elmosolyodott, majd a tíz centis magas sarkújában elindult felém. 

Kezdődik.