2016. március 26.

Katherine nyomában - 35. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Ismételten szeretném megköszönni a rengeteg támogatást, amit Tőletek kapok! Ti vagytok a legjobbak, és mindig örömmel tölt el egy-egy újabb pipa, komment, feliratkozó látványa.

Vészesen közeledik az évad vége - ez az utolsó előtti rész. Azt még nem döntöttem el, mi lesz ez után: mennyi szünetet tartok a következő évad kezdetéig, ugyanis készül a Trailer az évadhoz, ami nélkül nem lenne az igazi, viszont fogalmam sincs, mikorra várható, és a végtelenségig sem szeretném húzni. Majd meglátom, mi lesz. Lehet, várok egy keveset, hátha elkészül, de addig is csepegtetek információkat, hogy ne unatkozzatok, és legyen min izgulni! :)

És íme még egy hír a héten: 
A Blueberries Design által megrendezett 200 feliratkozós blogversenyen összesítésben a megtisztelő 3. helyezést értem el a bloggal.
Ezúton is nagyon szépen köszönöm az oldal szerkesztőinek az elismerést! :)


Most pedig jöjjön a fejezet!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Mindenkinek!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Damien pár másodpercig lefagyva állt, majd elnevette magát.
- Köszönöm, srácok!- nézett körbe, majd páran azonnal megrohamozták (többségben lányok), hogy személyesen is üdvözöljék és átadják jókívánságaikat. Én karon ragadtam Miát, és a puncsos tálhoz vonszoltam. 
- Mi az? Te nem akarod felköszönteni?
- Túl sokan lógnak a nyakán így is – vontam vállat, majd belekortyoltam az italomba. 
- Ugyan már, El!- jelent meg hirtelen Max, és átkarolt kettőnket. – Beszélj már vele! – A következő mondatot a fülembe súgta, hogy csak én halljam: – A bátyám, és ismerem. Tudom, hogy hiányzol neki.
- Beszélni fogok vele – ígértem meg mindkettőjüknek. – De nem most rögtön.
- Hát jó – sóhajtott Max. – De ajánlom, hogy tényleg beszéljetek. Ha nem, akkor bezárlak titeket egy üres szobába.
- Azt hiszem, erre nem lesz szükség – mosolyogtam rá, majd töltöttem magamnak egy újabb pohár puncsot. Meglepően finom volt.
- Mindjárt visszajövök és minden figyelmem neked szentelem – fordult Max Mia felé. – Viszont még el kell intéznem pár dolgot.
- Rendben menj csak – mosolygott barátnőm a hercegére, aki megajándékozta egy gyengéd csókkal.
- Sietek – simította meg az arcát, majd rám kacsintott búcsúzóul, és távozott. 
- Ne vidd túlzásba a puncsot – figyelmeztetett a szőkeség, miközben ő is töltött magának. Velem ellentétben, neki ez még csupán az első pohár volt. – Ez eléggé spéci cucc. Családi recept. Megiszol négyet, kezded érezni a hatását, az ötödiknél már becsiccsensz. További három és az asztalon táncolsz, ha tíznél többet iszol pedig vagy rókázol, vagy öntudatlanul illuminált állapotba kerülsz és a végén szerelmet vallasz Alexnek és az ágyában kötsz ki.
- Ne aggódj, az soha nem fog megtörténni, akármilyen illuminált állapotba is kerülök.
- Nagyon remélem – kuncogott. – Hányadiknál tartasz?
- Harmadik – közöltem, miközben végig Damienen legeltettem a tekintetem. Igazán jól nézett ki! Fekete koptatott farmer volt rajta sötétkék inggel, aminek a felső három gombját nem gombolta be. A soha le nem vett ezüstlánc mellett még egy dögcédula is lógott a nyakában, bal csuklóján az órája volt, jobbján pedig ezúttal nem viselt semmit. A bőrkarkötője eléggé megviselt már, így nem igazán hordja, és tudom, hogy nagyon szeretne egy újat, csak nincs ideje venni. Nos, ez az én ajándékom számára. Sötétbarna, szinte már fekete haja kócosnak hatott, pedig biztosan sok időt töltött a tükör előtt, hogy így nézzen ki. Mindehhez párosul még az ellenállhatatlan mosolya az aprócska gödröcskékkel a szája sarkában és a mélykék szemével. Nem, egyáltalán nem vagyok szerelmes.
- Kérlek, ne ess túlzásokba. Legalábbis addig ne, amíg nem beszélsz vele. És egyél is. Felszívja az alkoholt, később üt ki. 
- Jól van – bólintottam, de továbbra sem mozdultam. Ugyanis engem nézett. Körülötte továbbra sem oszlott a tömeg, folyamatosan beszéltek hozzá, lányok vihogtak a nyakába, de Ő mégis engem nézett. A pulzusom rögtön az egekbe szökött. Megittam az utolsó kortyot is a poharamban, majd letettem az asztalra. Miára mosolyogtam. – Azt hiszem, ideje lenne köszöntenem.
- Egyetértek – mosolygott bátorítóan, mire elindultam. Hozzá épp akkor érkezett meg Max, így nem hagytam egyedül.
Miközben az ünnepelt felé tartottam odaköszöntem pár embernek, Damien pedig elérte, hogy egyedül legyen, mikor odaérek. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám, az arcáról sem tudtam leolvasni semmit. Nyelnem kellett. Talán túl elhamarkodottan ítéltem meg, hogy örül nekem. Szerencsére az a négy puncs, amit megittam elég bátorságot és önbizalmat kölcsönzött nekem. Felpipiskedtem, majd nyomtam egy csókot az arcára.
- Boldog szülinapot! - mosolyogtam rá.
- Köszönöm – viszonozta a mosolyt, ám a tekintete furcsán vizslatott. –Te ittál – közölte tárgyilagosan.
- Csak egy keveset.
- Hidd el, a Jones-féle spéci puncsból egy kevés is sok.
- Jól vagyok, Damien – biztosítottam, de a tekintetéből kiolvastam, hogy nem hisz nekem. Tényleg jól voltam. – Tessék. Mindenképpen személyesen akartam átadni – nyújtottam felé a kis fekete dobozt, benne az ajándékával. Továbbra sem vette le rólam fürkésző kék tekintetét, miközben felvont szemöldökkel átvette az ajándékot. Kíváncsian nyitotta a kis dobozt, majd mikor meglátta, mi van benne, hitetlenül elmosolyodott.
- Szóval emlékeztél – mosolygott rám, hogy megjelentek az apró gödröcskéi is.
- Persze, hogy emlékeztem.
- Köszönöm – meglepetten éreztem meg a karjait körülöttem, ahogy magához szorított. Nem gondolkoztam, a kezem automatikusan a nyaka köré tekeredett, úgy bújtam hozzá, miközben beszívtam ismerős illatát. Istenem, annyira hiányzik!
- Azt hiszem… beszélnünk kellene – néztem rá bizonytalanul, miután elengedtük egymást. Válaszul csak bólintott, majd hozzátette.
- De nem most. Egy kicsit később egy nyugodtabb helyen. Majd megkereslek – mosolygott rám még egy utolsót, mielőtt hátat fordított és eltűnt a tömegben.
Egy részem összetört, amiért csak így otthagyott, a másik énem azonban örömtáncot járt, hogy később kettesben akar velem beszélgetni. Csakhogy nem csupán a kapcsolatunk tisztázása miatt akarok vele beszélni. Van itt valami más is, ami miatt tuti, hogy leharapja majd a fejem. De nem érdekel. Magamhoz szorítottam a táskám a gondolatra. Egy percre sem veszíthetem szem elől a kis retikült, ugyanis fontos dolgot rejt.

Az este folyamán Miával, Reachellel, Maxszel és Nate-tel együtt jó pár puncsot elfogyasztottunk, talán a mi kis társaságunk ivott összességében a legtöbbet. És ennek a hatása is megvolt. Mi lányok sokszor a semmin vihogtunk, bár legtöbbször az előbb említett fiúk adtak rá okot. Mindenki nagyon jól érezte magát, mindenkinek a kezében valami ital volt, a táncparketten egész idő alatt heringparti zajlott. A szervezők valóban kitettek magukért. Amikor a DJ váratlanul egy kissé lassabb számot tett fel, sokan párokba rendeződtek és egymásra borulva táncoltak. A szingli lányok is így tettek, aminek hatására néhány humoros kedvében lévő fiú is összeborult. Igazán szórakoztató látványt nyújtottak.
Persze Damient igazi hölgykoszorú vette körül – bár a hölgy helyett szívesebben illettem volna az etikátlanul rövid szoknyás lányokat egy másik, sokkal találóbb kifejezéssel, de jól nevelt, érett tizenhét éves lány lévén nem teszek ilyet –, ő azonban nem táncolt senkivel. Gondolom biztosan azért, nehogy iszapbirkózás kerekedjen a végén, amit elnézve a dülöngélő embereket, vihogó lányokat és ordibáló fiúkat, nagyon is elképzelhetőnek tartottam. Másnap garantáltan fent lett volna a YouTube-on.
Én azonban táncoltam, és nem is akárkivel. Nate ragadott karon és nézett rám boci szemekkel, miközben kezet csókolt nekem, és azt suttogta „Szabad egy táncra?”. Én persze bólintottam. Mellettünk épp Mia és Max dülöngélnek, miközben egyéb elfoglaltságot is találtak maguknak. Nate a derekamra fonta karjait, és magához húzott, én pedig a tarkója mögött összekulcsoltam a kezem, úgy táncoltunk. Egyikünk sem bírta abbahagyni a mosolygást, amit én nagyrészt a sok puncsnak tudok be. Úgy fél fejjel magasabb nálam, így felfelé kellett néznem, hogy éjfekete tekintetébe mélyeszthessem az én kék pillantásom. Annyira gyönyörű szeme van. Mindig is a kék szemek tetszettek, de volt valami az ő sötét pillantásában, ami képes volt beszippantani. Ahogy a csillár fénye tükröződött benne, az sötét írisszel teljesen egybeolvadt pupilla. Mintha egy végtelen fekete lyukba bámultam volna, mégsem volt ijesztő, csupán… lélegzetelállító. Képtelen voltam levenni róla a szemem.
- Nem tudom, mondtam-e már, de…- a fülemhez hajolt és csábos hangon suttogta a következő szavakat –lélegzetelállítóan gyönyörű vagy ma este. Na, nem mintha általában nem lennél gyönyörű, de… ez a ruha… különösen jól áll neked. – Az ajkába harapott, engem pedig olyan érzés fogott el, ami már nagyon régen. Meg akartam csókolni. Nagyon meg akartam csókolni.
- Te sem festesz éppen rosszul – jegyeztem meg, és ez volt az igazság. Bíborvörös inget vett fel, ami talán a feléig volt begombolva és egy ezüstlánc lógott a nyakában, hozzá fekete farmer párosult, barna haja kócosan meredt az ég felé, bal hüvelykujján pedig egy ezüstgyűrű csillogott. 
- Köszönöm. Ritkán hallok tőled ilyet.  
- Öreg hiba – feleltem, mire szélesen elmosolyodott. Tökéletes fogai vannak. A mosolya Damienére és Maxére emlékeztetett. Ők hárman az anyjuk mosolyát örökölték, apró gödröcskével a szájuk sarkában. Tom és Michael ritkán mosolyog, nehéz megfigyelni.
- Mit nézel ennyire?- ráncolta a homlokát. Voltaképpen elég hosszú ideig elemeztem magamban a mosolyát, az ajkának szépen ívelt vonalát. Ha lett volna még időm, a fogait is megszámolhattam volna. 
- Tetszik a mosolyod. – De amint kimondtam, rögtön lesütöttem a szemem, és éreztem, hogy vér szökött az arcomba. Ez eléggé furán hangzott tőlem, de ő csak aranyos félmosolyra húzta a száját. Egyik kezét elvette a derekamról, és végigsimított az arcomon, majd kissé felemelte az állam, hogy ránézzek.
- Hé, ne süsd le a szemed. Bármilyen aranyos is vagy ilyenkor, jobban szeretem, amikor a szemembe nézel. – Amikor azt mondta, hogy aranyos vagyok, a szívem mintha kihagyott volna egy ütemet. Aztán már azelőtt megszólaltam, hogy rendesen átgondoltam volna.
- Csókolj meg!- suttogtam, mire elkerekedtek a szemei, és kissé ijedt képet vágott. Azonnal megbántam, amit mondtam, és azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám az egészet.
- Hidd el, másra sem vágyom jobban – felelte, mire felcsillantak a szemeim, ám ekkor újra megszólalt. – De nem lehet.
- Miért nem?
- Azért, mert Damien barátnője vagy.
- Nem vagyunk már együtt – vágtam rá azonnal. Miért mondja mindenki, hogy együtt vagyunk, amikor nem is?
- De…
- Nate, kérlek – pislogtam fel rá vágyakozva. Tényleg meg akartam csókolni, és nem érdekelt Damien. Lehet, hogy a pia miatt, lehet, hogy azért, mert tényleg kezdtem érezni valamit iránta. Nem tudom. Csak azt, hogy akkor és ott semmi másra nem vágytam jobban. – Kérlek…- suttogtam miközben közelebb hajoltam hozzá, de még nem csókoltam meg. Megvártam, amíg Ő mozdul felém, és csókol meg engem. Az a pár tizedmásodperc egy örökkévalóságnak tűnt.
- A fenébe is!- nyögte, majd végre megéreztem édes ajkait az enyéimen. Egyszerre volt gyengéd és szenvedélyes, én pedig teljesen elolvadtam a karjai közt. Talán még Damiennél sem éreztem ilyet. Talán igen. Nem tudom. Nem volt se időm, se erőm az összehasonlításra, ugyanis minden gondolatomat Nate foglalta el: az ajka az ajkamon, meleg tenyere az arcomon, hosszú zongoristaujjai ahogy a hajamba túrnak, a testéből felém áradó meleg, ahogy egymásnak préselődtünk. A szemem végig csukva volt, képek jelentek meg előttem: az első találkozásunk, amikor feltűnően adta a tudtomra, hogy tetszem neki; a mosolya; a nevetése; amikor egymásnak estek Damiennel; amikor a sebét borogattam; amikor a szobámban kukkoltak Maxszel; a közös edzéseink, ahogy egy–egy új fogást mutatott meg; ahogy küzdöttünk egymással. Rájöttem, hogy már egy ideje volt köztünk némi vonzalom, azonban annyira lefoglalt a titok, Katherine, a Mester, az akkor Damien iránt táplált érzéseim, hogy fel sem tűnt. Csak most, amikor az a hiperszuper ütős puncs miatti illuminált állapotomban csókolom. Vagy lehet, hogy a vonzalmat csak beképzelem a sok italtól? Nem hinném. Most nem. Elvégre mást nem igazán találtam vonzónak körülöttem. Márpedig ha csak attól lenne, akkor jelenleg egy széket is vonzónak találnék, és emlékeim szerint egy székkel sem kezdtem ki amióta itt vagyok. Nem tudom, mennyi ideig tartott a csók, csak abban voltam biztos, hogy ismét egy pörgős szám ment, és körülöttünk mindenki ugrált és énekelt. Mindketten levegő után kapkodtunk, de az a bugyuta vigyort nem lehetett letörölni az arcunkról. Nate megcsókolta a homlokom, majd nekitámasztotta a sajátját, végül vontatottan megszólalt – Ez. Sokkal. Jobb. Volt. Mint. Ahogy. Képzeltem. – Én nem tudtam megszólalni, csupán továbbra is vigyorogtam, mint valami eszelős, és adtam neki egy gyors csókot. Rákulcsolta az ujjait az enyémekre, majd elsétáltunk az asztalunkhoz, ahol Mia és Max beszélgetett zavartalanul. Azt sem vették észre, amikor letelepedtünk melléjük, és feltűnően közel ültünk egymáshoz, amit be kell valljam, nem is bántam. Még én sem tudom pontosan, hogy mi van köztünk, nem hiányzik Mia kombinálása, és hogy máris az esküvőt kezdje tervezgetni.
Összességében végig a mi kis négyfős társaságunk körében múlattam az időt, néha-néha Reachel és a kísérője is csatlakozott hozzánk, párszor pedig Damien is. Olyankor Nate-tel nem fogtuk egymás kezét, nem ölelgettük vagy csókoltuk egymást, de még csak egymásra sem néztünk túl gyakran. Damien teljesen természetesen viselkedett és párszor semleges hangon megjegyezte, hogy szerinte többet ittam, vagyis ittunk a kelleténél, viszont ez alól ő sem volt kivétel. Amit azonban furcsálltam, az volt, hogy nem kezdett ki egy lánnyal sem. Még velem sem. Bár lehet, hogy látott minket a bátyjával korábban, azonban ha ez valóban így volt, nem mutatta. Amikor a közelünkben volt, Mia folyton engem szuggerált és jeleket adott, hogy beszéljek vele. Én azonban nem tettem.
Úgy éjfél tájékán Max figyelmet kért a DJ pultnál lévő mikrofonba kiabálva, mire mindenki elhallgatott, és kíváncsi szemekkel fürkésztük, vajon mit akarhat.
- Először is, boldog tizennyolcadik születésnapot az egyik kedvenc bátyámnak, Damien Donovannak!- kiáltotta, mire mindenki tapsolt és ujjongatott. –Végre legálisan is seggrészegre ihatod magad, gratulálok!- Ezen sokan felröhögtek, azonban akik ismerték már Max humorát, mint például én, csak elmosolyodtam a megjegyzésre. – Most pedig, megkérek mindenkit, hogy üljön le, vagy pedig húzódjon a terem hátsó részébe, ugyanis egy kis meglepetés érkezik!
Tettük, amit kért, majd egyszer csak Damien néhány elvetemült haverja jelent meg… khm…szóval… Öten voltak, mindegyikükön magas sarkú cipő, harisnya, miniszoknya és egy olyan felső volt, amiből a fél hasuk kilátszott, a kezükben pedig egy-egy pom-pomot tartottak, és ki voltak sminkelve. Mindenki röhögő görcsben tört ki, amikor idétlenül túljátszva és vihogva betipegtek a terembe. Elég részegnek kellett lenniük, hogy rá tudták venni őket erre, azonban egyikük sem bukott fel a tűsarkújában, bármilyen idétlenül is mozogtak bennük. Ezért mindenképp hatalmas elismerés jár. Előadtak egy röhejes koreográfiát, mint az igazi pompomlányok, borzalmas szöveget kántálva. „Mondd, hogy D, mint dögös! Mondd, hogy A, mint Adonisz! Mondd, hogy M, mint modell alkat! Mondd, hogy I, mint Isten! Mondd, hogy E, mint erős! Mondd, hogy N, mint nadrág nélkül nálam este! Damien!” Az „N” mondata elég érdekes volt, de mindenki jót röhögött rajtuk, majd az utána következő táncon is, amit Celine Dion I’m Alive című számára adtak elő, akárcsak a Marsupilami című röhejes francia filmben. Már fájt a hasam a nevetéstől, és közben további adag puncsot juttattunk a gyomrunkba mindannyian, ami csak még jobban hozzátett a hangulathoz.
A csodálatos műsort követően karaoke vette kezdetét, egy hatalmas kivetítőre vetítve a dalszövegeket. Természetesen én is énekeltem. Állítólag a hangfekvésemnek legjobban a rock és egyéb mélyebb számok állnak jól, így hát egy ilyet adtam elő, egész pontosan a Black Veil Brides-tól az I am Bulletproof című számot, ami az egyik kedvencem. Ezután kikényszerítettek belőlem még egy számot, ami a Thousand Foot Krutch nevű zenekar Fly on theWall című száma volt. Utánam Danny következett a sorban, aki önállósította magát, és előadott pár saját számot, de utána visszaállt a rendszer és folytatódott a karaoke. Voltak olyanok is, akiken jót derültünk, elviccelték az egészet, és voltak egész tehetséges előadók is. Mi Miával és Reachellel végigtomboltuk az egészet. Hirtelen erős szorítást éreztem a karomon. Amikor felpillantottam, Damien kék íriszeivel találtam szembe magam, bár a szép kék rész csak egy vékonyka kör volt, annyira kitágult a pupillája a sok alkoholtól. Gondolom az enyém is hasonló lehet. 
- Szia! Te nem énekelsz?- próbáltam túlkiabálni a körülöttem lévőket és a zenét. 
- Talán majd később. Beszélnünk kell – nézett rám nyomatékosan.
- Oké – bólintottam vidáman. Talán kicsit túl vidáman. Damien kivezetett a bálteremből, át egy kicsit odébb eső üres szobába.
- Elena, kérlek! Mégis mennyit ittál?- nézett rám kicsit megrovón, mégis, mintha jól szórakozott volna rajtam. Na, köszönöm szépen. 
- Talán egy pöppet –csuklás – többet a kelleténél – kuncogtam, majd ismét csuklottam egyet. Ó, a fenébe!
- Egy pöppet, mi?- kérdezett vissza fejcsóválva.
- Ja. Egy pöppet – bólintottam.
- Aha. Szóval nem tudunk normálisan beszélni egymással, igaz?
- Dehogynem!- vágtam rá sértetten. – Annyira azért nem vagyok részeg. 
- Oké. Akkor beszélgessünk - kezdte, de ekkor eszembe jutott valami.
- Várj egy percet! Elfelejtettem valamit. Meg ne moccanj!- parancsoltam rá, majd próbáltam méltóságteljesen kirohanni, ám megbotlottam a padlószőnyegben és nekiestem az ajtó szélének. Damien csak nevetett rajtam, de nem érdekelt. Visszarohantam a bálterembe, egyenesen az asztalunkhoz, magamhoz vettem a kistáskám, amit a székemen hagytam, és rohantam vissza a szobába. Ezúttal sikerült nem elesnem.
- Ez komoly?- nézett rám Damien értetlenül. –Komolyan a táskádért futottál vissza?
- Nem. Azért, ami benne van. – Erre egy újabb értetlen pillantást kaptam válaszul, mire előhalásztam belőle a könyvet. Ezért már egy dühödt értetlen pillantás volt a jutalmam. 
- Ezt ugye nem mondod komolyan?! - üvöltött rám.
- Még azt sem tudod… - kezdtem volna megmagyarázni, de esélyt sem adott rá.
- Elena! Hogy hozhattad el azt ide? Ez túl veszélyes! Túl kockázatos! Túl felelőtlen! Mégis mi a fenét gondoltál?! - kétségbeesetten és dühösen a hajába túrt. Ekkor vettem észre, hogy rajta van a bőrkarkötő, amit tőlem kapott. Melegség áradt szét bennem, és akaratlanul is elmosolyodtam. Persze amint ismét rám szegezte azt a vérfagyasztó tekintetét, a mosoly azonnal eltűnt az arcomról. 
- Hallgass meg – kértem teljesen nyugodtan. – Erről akartam veled beszélni korábban – mutattam fel a naplót, mire felvonta a szemöldökét.
- Rendben. Mi történt? Megtudtál valamit?
- Nos, igen is meg nem is. – Erre a kijelentésemre összeráncolta a szemöldökét, de nem szólt semmit, így folytattam. – Katherine holttestéről eddig semmi, de már nem sok van hátra a könyvből, így gyanítom nemsokára arról is szót ejt. Viszont megtudtam valamit, ami érdekelhet.
- Mégis mit?
- Tudom, a Sullivanek titkát – mosolyodtam el ravaszkásan. A kijelentésre szó szerint leesett az álla. 
- Mi? Mikor? Hogyan? Mi az? Beszélj!- hadarta.
- Figyelj, a mikor és a hogyan nem számít. A lényeg az, hogy nem a mi oldalunkon állnak. Lepaktáltak a Mesterrel. Egészen pontosan Mr. Sullivan, Gareth, Logan és Alex. Liz és Josh szellemileg nem bizonyultak elég erősnek, és érzelmi kötődésük van velem állítólag, ezért nem tagjai ennek a szövetségnek. Bár nem tudom, ebben mennyire hihetek. Mindenkivel óvatosnak kell lennünk.
- Mindig is tudtam, hogy sötét egy család – húzta gúnyos félmosolyra a száját. – És akkor elárulnád, hogy miért hoztad ide a naplót?
- Tekintve, hogy a Sullivan ház hemzseg a rosszakaróimtól, arra gondoltam, vigyázhatnátok rá ti. Itt nagyobb biztonságban lenne, amíg vissza nem költözünk.
- Rendben, elrejtem a szobámban. Még mindig nem költöztök vissza?
- Jövő héten, ha minden igaz. De lehet, hogy Mr. Sullivan kitalál valamit, hogy maradjunk, és a közelében tudhasson a naplóval együtt.
- Remélem, mihamarabb visszaköltöztök. Eddig sem voltak jó érzéseim azzal kapcsolatban, hogy ott laktok, de most már még kevésbé –jegyezte meg.
- Ezzel egyetértünk –bólintottam, majd hirtelen kínos csend állt be közöttünk, amit végül én törtem meg. –Azt hiszem, vissza kellene mennünk.
- Igazad van. Menj csak, én ezt addig elrejtem –lóbálta meg előttem a naplót, majd sarkon fordult és elment, így én visszamentem a bálterembe.

Másnap fáradtan, sajgó fejjel ébredtem a szobámban. Az éjjeliszekrényemen álló órára pillantva sóhajtva állapítottam meg, hogy már délután négy óra. Hirtelen a telefonom kezdett hangos csörömpölésbe. A kijelzőre pillantva meglepetten húztam fel a szemöldököm, majd megnyomtam a „fogadás” gombot. 
- Igen?
- Végre, csak hogy felvetted!- szólt bele kissé idegesen.
- Bocsáss meg, amiért próbálom kipihenni a másnaposságot –vágtam rá flegmán.
- Mondtam, hogy ne igyál annyit –korholt le azonnal. 
- Damien, térj a tárgyra – sóhajtottam miközben lebattyogtam a konyhába fájdalomcsillapítóért. 
- Gyere át hozzánk, azonnal!
- Mi? Miért?
- Azt hiszem találtam nyomot a naplóban –felelte izgatottsággal teli hangon.
- Te? Mégis hogyan?
- Felírtam magamnak a kódot, amikor először néztük, az alapján olvasgattam, bár kicsit sokáig tartott – magyarázta.
- Fél órát adj – mondtam, majd meg sem várva a válaszát kinyomtam a telefont.
Bevettem a pirulát egy nagy pohár vízzel, majd tovább küszködve a fájdalommal lezuhanyoztam. Miért nem hatnak ezek az izék azonnal? Nagyban megkönnyítenék a dolgom.
Két perc alatt magamra kapkodtam a ruháim, feltettem egy gyors sminket, majd miután közöltem a nagyérdeművel a nappaliban, hogy „Majd jövök!”, már ott sem voltam. Futva tettem meg az út nagy részét, elvégre a két kastély a város két szemközti végén van. Ennél messzebb nem is lakhatnának egymástól. Lihegve estem be a Donovan kastélyba, ahol a titokzatos komornyik egy pillantást vetett rám, majd el is tűnt. Pár másodperc múlva Max jelent meg előttem.
- Azt hittük már ide sem érsz! Siess!
- Neked is, szia. Köszönöm, már jobb a fejfájásom, és igen, egy pohár víz igazán jól esne – szólaltam amilyen gúnyosan csak tudtam, csakhogy folyton belelihegtem a mondatba. 
- Jól van, ne haragudj, de ez most fontos – hadarta, miközben maga után húzott abba a titkos szobába, ahol korábban a napló kulcsát őrizték. 
- Miért kellett ilyen gyorsan idejönnöm?- kérdeztem, amint beértünk a terembe. Mind az öt testvér jelen volt, érkezésemre felkapták a fejüket a naplóról. Először Michaelre siklott a tekintetem, aki jelentőségteljesen nézett rám. Értem mit akart üzenni, így csak aprót bólintottam. Nem mondtam el senkinek, nem kell aggódnia. A következő Nate volt. Rám mosolygott, amitől melegség áradt szét bennem, azonban nem nézhettük egymást túl sokáig, az már feltűnő lett volna. Még meg kell beszélnünk a történteket. Mindenki más sürgető tekintettel vizslatott.
- Olvasd ezt itt!- tolta elém Damien a könyvet, és a harmadik sorra mutatott. Rutinos gyorsasággal olvastam el az előttem lévő sorokat.
- Ezt nem hiszem el! – suttogtam elképedve, miközben az utolsó szavakhoz értem. –Tudom, hol a holttest.

2016. március 20.

Előzetes: Katherine nyomában - 35. fejezet

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni a 90 feliratkozót itt, Bloggeren, és az újabb 34 követőt Wattpadon! Mivel a két tárhely között vannak átfedések, így nem tudom pontosan megmondani, hányan lehetünk, de nagyjából 110 (jegyzett) olvasója van a blognak. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy elérem ezt a számot, szóval tényleg nagyon köszönöm Nektek! <3
Most pedig jöjjön az előzetes!

Húsvét környékén érkezik a fejezet is! :)

~*~

- Kérlek…- suttogtam miközben közelebb hajoltam hozzá, de még nem csókoltam meg. Megvártam, amíg Ő mozdul felém, és csókol meg engem. Az a pár tizedmásodperc egy örökkévalóságnak tűnt.
- A fenébe is!- nyögte, majd végre megéreztem édes ajkait az enyéimen. Egyszerre volt gyengéd és szenvedélyes, én pedig teljesen elolvadtam a karjai közt. Talán még Damiennél sem éreztem ilyet. Talán igen. Nem tudom. 

2016. március 12.

Katherine nyomában - 34. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Megérkezett a következő fejezet, ami az előzőhöz hasonlóan kicsit hosszabbra sikerült a megszokottnál, de remélem, nem bánjátok.

Nagyon szépen köszönöm a pipákat és a hozzászólásokat - akár itt, akár a Facebook csoportban -, tényleg nagyon sokat jelentenek! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Másnap délután bementem anyuhoz a belvárosba, ahol az ügyvédi irodája egy téglaépületben kapott helyet, ami kellően régiesnek és hivatalosnak tűnt. Három emeleten helyezkedtek el benne irodák, mindegyik bizonyos ügyekkel foglalkozó jogászokat rejtettek az ajtók mögött. Mia is elkísért, és határozottan támogatta az ötletem, miszerint költözzünk vissza a Danken kastélyba. Nem szeretett a Sullivan kastélyban lenni. Állítása szerint tele van negatív energiával. Általában maximum tíz percet töltött ott, amikor beinvitálták, hogy várjon meg nyugodtan odabent, ne fagyoskodjon.
Anya irodája a harmadikon volt, és bár volt lift, mégis inkább a lépcsőt választottuk. 
- És mit mondasz neki?- kérdezte felfelé, miközben a téli sapkájától összekócolódott szőke fürtjeit próbálta rendbe szedni.
- Mégis mit mondanék?- kérdeztem, miközben megálltam segíteni neki, mert már rossz volt nézni a szenvedését. –Azt, hogy vissza akarok költözni. De a monológomat majd meghallgathatod odabent.
- Mi? Hogy én is menjek be veled?
- Persze. Miért, mit gondoltál? Te vagy a lelki támaszom. – Ettől a mondattól elmosolyodott, majd bólintott.
- Oké. De ha nem bánod, én meghúzódom a sarokban.
- Csak nem félsz anyámtól?- nevettem fel.
- Nos, általában nem. Azonban amikor felveszi azt a „Veretlen ügyvéd vagyok, azt hiszed, legyőzhetsz?”  - nézést, akkor valld be, hogy ijesztő.
- Nem ijesztő, csak meggyőző – válaszoltam, majd bekopogtam az iroda ajtaján. Anya asszisztense, Mario nyitott ajtót. Gyakornok, idén végez a jogi egyetemen. Kicsit kocka, de nagyon kedves fiú. Mellesleg pedig van egy szintén jogot tanuló vörös hajú barátnője. Igazán jól passzolnak. Amikor meglátott, elmosolyodott. 
- Elena, minek köszönhetem a kellemes meglepetést?- kérdezte miközben oldalra lépett, hogy be tudjunk menni. Egy kis előtérbe léptünk, ami várószobaként funkcionált. Kávébarna falak, egy íróasztal tele iratokkal és egy telefonnal, a festményeim közül néhány felaggatva a falra, egy kanapé és néhány szék. Szemben egy újabb ajtó volt, a tényleges iroda.
- Anyához jöttünk – feleltem.
- Most épp vannak nála, de nemsokára végez. Addig nyugodtan üljetek le –mutatott a kanapé felé. – Kávét? Teát?
- Nem, köszönjük – válaszoltunk egyszerre.
Mario minden további nélkül leült, és tette a dolgát. Szívesen beszélgettünk volna, de végig a telefonon beszélt egy ügyféllel. Úgy negyed óra várakozást követően kinyílt az ajtó, és egy idős férfi lépett ki rajta öltönyben. Röviden biccentett előbb felénk, majd Mario felé, végül távozott. Felálltam, hogy bemenjek, Mia azonban a kanapén maradt. Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Muszáj?- nézett rám meggyötörten. 
- Igen. – Ezzel karon ragadtam, és behúztam magam után az irodába. Ez is úgy nézett ki, mint a mini recepció, csak nagyobb volt, tele könyvespolcokkal, amik roskadásig meg voltak pakolva szakkönyvekkel, iratokkal.
- Sziasztok!- Anyát láthatóan megdöbbentette az érkezésünk. Elegáns volt, mint mindig. Hosszú barna haja kontyban fel volt tűzve, enyhe smink volt rajta, pont amennyi kell, fekete nadrágkosztümöt viselt fehér blúzzal, ami kiemelte az alakját. Megnyerő, mégis határozott és céltudatos nő benyomását keltette.
- Szia, anya.
- Jó napot, Mrs. Tisdale – köszönt halkan Mia is, majd meghúzta magát a továbbiakban.
- Beszélnünk kell – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon. 
- Rendben, üljetek le – mutatott az íróasztala előtti két székre, mi pedig helyet foglaltunk. 
- Nem köntörfalazok, egyszerűen csak kimondom, miért vagyunk itt.
- Nagyon helyes, ugyanis nem sok időm van a következő ügyfelem előtt –közölte rezzenéstelen arccal, majd kíváncsian rám nézett.
- Vissza akarok költözni a Danken kastélyba. És nem akarom hallani a kifogásaidat – emeltem fel a kezem, amikor szólásra nyitotta a száját. – Nézd, ha eddig nem jutottak előbbre a nyomozással, akkor ezután sem fognak. Már minden négyzetmillimétert átkutattak vagy ötvenszer. Ha valamit nem találtak meg ennyi idő alatt, akkor ezek után sem fogják. Ezen kívül ott vannak azok a hülye kamerák ahhoz a hülye műsorhoz, aminek a kezdetekor mellesleg arról volt szó, hogy csak egy hónapig tart, de az már vagy három hónapja volt. Annak is örülnék, ha felhasználnád az ügyvégi szaktudásod és eltüntetnéd Lana Moore-t és az idióta sleppjét az életünkből. Minden eszközünk megvan hozzá, és az a hülye szerződés sem ezt írta, és meglehetősen elegem van a nőből. Más szavakkal élve: vissza akarom kapni az életem. A saját házunkat, a saját szobámat, Mr. és Mrs. O’Donnelt, hogy ne kelljen elviselnem Alex Sullivan képét nap, mint nap, hogy meg lehessen szólalni az asztalnál, hogy ne rögzítse minden mozdulatomat egy hülye kamera a nap huszonnégy órájában, hogy ne tegyenek fel hülyébbnél hülyébb kérdéseket egy legendáról, amiről még annyit se tudok, mint az a nő…- Már szinte kiabáltam, és alig vettem levegőt beszéd közben. Rendesen lihegtem, mire a mondandóm végére értem. Mia elkerekedett szemekkel nézett rám. Meglepett ezzel, hiszen ő az az igazi életvidám, pozitív lány, akinek mindig van valami mondanivalója. Most azonban mégis a torkán akadt a szó a kitörésem hallatán. Anya arcán azonban semmilyen érzelem nem tükröződött. Csupán a szeme kerekedett el alig észrevehetően. A rengeteg bírósági tárgyalás, amin részt vett már megedzette az érzelmei elrejtését illetően. Türelmetlenül vártam, hogy megszólaljon, közben már összeszedtem magam, és kitaláltam mit mondok, ha ellentmondana. Végül csak ennyit mondott:
- Rendben.
- Hatásos érveim voltak, szóval ne ellen… hogyan? Most komolyan azt mondta, hogy rendben? - Néztem kérdőn Miára, aki csak bólintott.
- Rendben, Elena. Visszaköltözünk – mosolygott rám anya. Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt.
- Köszönöm – néztem rá hálásan. Ha nem lett volna köztünk az asztala, akkor talán meg is öleltem volna.
- Azonban ami a műsort illeti…- Ezen a ponton elhallgatott, majd a fiókjából előhúzott egy sárga irattartót, és átnyújtotta.
- Mi ez?- kérdeztem, miközben visszaültem a székre (a heves magyarázás közben felálltam), és Miával közösen tanulmányozni kezdtük. Rengeteg rész különböző színű szövegkiemelővel volt kihúzva, szinte az egész színes volt.
- Ez a műsor szerződése?- kérdezte barátnőm, mire anyám bólintott.
- Igen. A kékkel aláhúzott részt nézzétek. – Úgy tettünk, ahogy mondta. A kék az apró betűs rész volt, méghozzá a műsor és a forgatás időintervallumára vonatkozó paragrafuson belül. 
- Tessék?- vontam fel a szemöldököm. –Itt az áll, hogy „A műsor eredetileg tervezett egy hónapos forgatási ideje meghosszabbítható, amennyiben az szükséges a nézhetőség szempontjából. Ez a hosszabbítás plusz egy hónaptól egészen fél évig terjedő intervallumba sorolható be. Ha a fél év hosszabbítást követően sem sikerült értékelhető anyagot összeállítani a műsor számára, újabb szerződésben kérhető a műsoralanyok beleegyezése az újabb egy hónaphoz, ami később nem több mint hat hónapos hosszabbítást vonhat maga után automatikusan, amennyiben szükséges. Ezen túl nem hosszabbítható meg a forgatási idő egyetlen nappal sem. Amennyiben az első hat hónapos hosszabbítást követően az alanyok nem egyeznek bele az újabb egy hónap forgatásba, a kamerákat és minden egyéb eszközt, amelyeket a forgatás során igénybe vettünk eltávolítunk, azonban kérdéseket továbbra is feltehetünk, és egyéb forrásokból építkezünk tovább. Ennek részletesebb leírása a negyedik cikkely…”- A mondatot már nem fejeztem be, ugyanis nem volt jelentősége. 
- Aláírtuk a szerződést. És tisztában voltam ezzel az opcióval is, azonban nem hittem volna, hogy szükséges lenne az a bizonyos hosszabbítás. De mint látod, tévedtem – vont vállat. – Még maximum négy hónapig furakodhatnak be az életünkbe. A második hosszabbítást már nem írnánk alá.
- És nincs valami kiskapu?- néztem rá reménykedve, miközben újra elolvastam az idióta apró betűt.
- Semmi –rázta meg a fejét bocsánatkérőn. – Ez egy nagyon jól átgondolt, gondosan megírt szerződés. Minden lehetséges kibúvót elkerültek. Sajnálom. Legkésőbb négy hónap múlva szabadulhatunk meg a kameráktól. Addig is imádkozz, hogy derítsék ki Katherine üknagyanyád gyilkosát, és előbb elmenjenek. – Ó, ha ez ilyen könnyű lenne…
- Hát jó… - sóhajtottam, és intettem Miának, hogy megyünk, azonban még egy gyors kérdésre visszafordultam. – De akkor hazaköltözünk, igaz?
- Igen - mosolygott rám.
- És mikor?
- Még a héten – ígérte meg, mire boldogan bólintottam.
Mia egész úton arról beszélt, hogy alig értett valamit a beszélgetésünkből. Nem mintha szakszavakat használtunk volna vagy ilyesmi, de állítása szerint ő már az elején elvesztette a fonalat, és a végére megfájdult a feje. És persze a beszélgetésünkből nem maradhatott ki Damien szülinapja sem. Max barátnőjeként természetesen ő is hivatalos, ráadásul még a szervezésben is segít nekik. Addig könyörgött és áradozott, hogy milyen jó buli lett, hogy végül beadtam a derekam, és rábólintottam, hogy elmegyek.
Az esti edzésre menet már felkészültem, hogy Nate nekem ront majd, és a döntésemre kíváncsi. Amikor azonban odaértem, nem találtam a gyakorlóteremben, sem pedig a fegyverraktárban, így hát elindultam megkeresni a szobákban. Amint beléptem rögtön nyugtáztam, hogy nincs sem a nappalinak használt kis térségben, sem pedig a mellette lévő konyhában, így elindultam a szobák felé. Az első néhányban semmi. Majd… majd a zöld szobában - amit én elkönyveltem Damienének, mivel mindig ott aludt - olyat láttam, amire soha életemben nem számítottam.
A szobában egy sötét hajú srác, és egy határozottan fekete hajú lány csókolóztak az ágyon fekve –hozzátenném, hogy (még) ruhában. Teljesen lefagytam. Bár a fiút nem tudtam kivenni, a lány hátulról kísértetiesen hasonlított Lizre. Liz… és Damien?! Nem tudtam másra gondolni, hiszen a lányt felismertem, itt pedig mindig Damien van, hiszen mindenkinek megvan a maga szobája itt is, ha jól tudom. Teljesen sokkot kaptam. A gyomrom apróra zsugorodott, a torkomban akkora gombóc keletkezett, hogy alig kaptam levegőt. Csak pár pillanat alatt történt mindez, de rettenetesen szíven ütött. Már éreztem a könnyeket lecsordulni az arcomon, és készültem volna ninjaként, észrevétlenül távozni, amikor az ajtó bevágódott mögöttem, a párocska pedig abbahagyta az intenzív nyálcserét. Azt hiszem, ugyanolyan döbbent arcot vágtam, mint ők.
- A kurva életbe!- szólalt meg először a párocska férfi tagja. Nem Damien volt az.
- Elena, kérlek, ez nem… Kérlek, ne mondd el senkinek – vette könyörgőre Liz, és odaszaladt mellém. Amikor meglátta az arcom, szürke szeme kétségbeesettebben vizslatott, mint azelőtt. – Mi történt? Miért sírtál?
- Én… én csak azt hittem, hogy ő… és én csak… nem akartam megzavarni semmit. De ez… ti mióta, és… Na, jó, le kell ülnöm – makogtam össze-vissza zavaromban. 
- Nos, előbb utóbb valaki úgyis rájött volna – simította meg Liz a karomat, miközben leültetett egy székre. 
- De miért pont ő?! Bárki más jobb lett volna, még az apám vagy a te apád is…
- Michael! Elég legyen!- förmedt rá Liz, mire az elhallgatott.
- És még te voltál rám kiakadva a tiltott kapcsolatom miatt Damiennel! - A hangom csak úgy csöpögött a gúnytól, és egy hasonlóan gúnyos, lenéző pillantás volt a jutalmam.
- Ne említsd a két kapcsolatot egy lapon – sziszegte a fogai között.
- Miért ne? Ez sem kevésbé tiltott, mint a miénk volt! - Teljesen kikeltem magamból. Hogy képzelte ez a tahó, hogy megvet engem, elítél és kioktat a Damiennel való tiltott kapcsolatomról, amikor Ő és Liz is pontosan ugyanolyan tiltott kapcsolatban éltek?
- Mit kérsz a hallgatásodért?- váltott át nyugodtabb hangnembe, amikor rájött, hogy igazam van.
- Tudod, azok után, ahogy bántál és bánsz velem, nem tudom, mi okom lenne a hallgatásra – néztem rá ravasz mosollyal.
- Ha miatta nem is, tedd meg értem – nézett rám Liz könyörgőn. – Tudod, hogy kitagadnak minket, ha ezt megtudják. Kérlek, Elena. Könyörgöm. Megteszek bármit, amit kérsz, és Michael is. Igaz, Michael?
- Igen. – Nehezére esett kimondani, de végül csak összejött.
- Előbb áruljátok el, hogy mióta tart. – Összenéztek, majd szinkronban válaszoltak:
- Nyolc hónapja. – Ismét összenéztek, és szerelmetesen egymásra mosolyogtak. Legalább valakik boldogok. 
- Most pedig áruld el, mi kell ahhoz, ne járjon el az a nagy szád –öltötte fel Michael ismét a mogorva ábrázatát.
- Csak egy dolgot kérek. Tőled, Liz. – Ilyen lehetőségem nem adódik több.
- Bármit megteszek. Mit kérsz?
- Áruld el a családod titkát – néztem a szemébe, mire azok elkerekedtek, és ha lehet még meggyötörtebben pillantottak rám.
- Ne… kérlek, csak ezt ne, én nem…
- Azt mondtad, bármit megteszel. Ezt kérem cserébe. Ha nem árulod el, akkor elmondom mindenkinek, hogy rajtakaptalak benneteket. És onnantól kezdve bárki bármikor ismét megteheti, mert figyelni fognak rátok. Te döntesz. – Sokáig gondolkozott, majd végül bólintott.
- Rendben. Csak ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek, és nem adod jelét, hogy tudod.
- Ezt megígérhetem.
- Oké. – Nagy levegőt vett, majd felemelte a mutatóujját. –Azt hozzá kell tennem, hogy Josh és én nem vagyunk részesei a tervnek, mert apánk szerint túl nagy köztünk az érzelmi kötődés, és nincsenek olyan képességeink, mint a bátyáinknak.
- Oké. De áruld már el, miről van szó!- sürgettem. 
- Jól van. Jól van –felelte, majd ismét sóhajtott. – Edward Sullivan Katherine és Steve halála után naplót kezdett írni, hogy valamivel fel tudja dolgozni és ne őrüljön meg. Ez a napló a mai napig megvan, úgymond ez a család Bibliája már egy évszázada, minden Sullivan ismeri és ismerte. Edward tudta, hogy valaki Katherine lányának, Caroline-nak az életét veszélyeztette. Mivel túlságosan is Katherine-re emlékeztette, saját gyerekeként tekintett rá. Ő volt az egyelten kapaszkodója, hogy elveszítette két egykori legjobb barátját, akikkel az idő során ellenségekké váltak ugyan, és a nőt, akit szeretett. Kiderítette, hogy ki akarja bántani a kislányt, és el akarta tenni láb alól, hogy ne árthasson a neki. De aztán… nem is tudom… valami megváltozott. Az egyik napon még meg akarta ölni az illetőt, akit csupán „sápadt vénember”- ként említett. El is indult a küldetésre, aztán… aztán a következő bejegyzést, mintha nem is Ő írta volna. A kézírása megegyezett, de a személyiségét mintha kicserélték volna. Azt írta, rájött, hogy a „Mester”- mivel már így emlegette- csupán ettől a bűnös és korrupt családtól akarja megszabadítani a várost. 
- Azt mondtad, Mester? - kérdeztem vissza.
- Igen. A Kiválasztott legendájában is miatta használják ezt a kifejezést. Mivel az összes Danken csemete már elköltözött korábban Katherine-t kivéve, így megszabadult –idézem- a ribanctól és ugyanezt tervezte a fattyú kölykével is. Az öreg Dankent nem féltette, hiszen olyan öreg volt már, hogy bármikor meghalhatott. Olyan volt, mintha az a bizonyos Mester átmosta volna az agyát. Ő volt az, aki megölte Katherine-t, de a neve nem derült ki a naplóból. A Harold Donovan szelleme visszatért című pletykát is ő kezdte el terjeszteni, és vetítővel néha a férfi alakját is megjelenítette éjszaka, hogy az emberek higgyenek benne. Szóval Edward a csatlósa lett, bár nem tudom, mivel tudta rávenni. Azonban nem engedte meg neki, hogy megölje a lányt, mivel azt a saját keze által akarta megtenni. Csakhogy soha nem sikerült neki, és végül a fia vette át a helyét, majd az ő fia és így tovább. Mindig a legidősebb, amint betöltötte a tizennyolcat. A dédnagyapádat is megpróbálták megölni, mert Ő volt a Danken leszármazott. A gyerekei hamar elköltöztek, így az akkori Mester azt gondolta, az Öreg halálával vége lesz ennek az ördögi körnek. Mi is azt hittük. Aztán hirtelen felbukkantatok Ti anyukáddal, és minden a feje tetejére állt ismét. Amikor pedig kiderült, hogy te vagy a Kiválasztott, aki megmentheti Katherine Danken kárhozott lelkét, mozgalom indult a Mester körében. Mindenki azon munkálkodik, hogy kiiktassanak téged, amint eljött az ideje.
- És az mikor lesz?- kérdeztem nagyot nyelve.
- Több elméletet is hallottam. De a legtöbben úgy vélik, hogy amint megvan a holttest. Állítólag megvan ennek az egésznek a rituáléja, hogy vége legyen az átoknak. Módszeresen akarnak megölni téged, ezzel együtt pedig Katherine lelkét kárhozatra ítélni.
Nem tudtam mit mondani. Liz nem szólt többet, tehát itt ért véget a történet. Hirtelen rettegés fogott el, és korábban sosem érzett félelem. Hányingerem lett, képsorok pörögtek a szemem előtt a módszeres gyilkosságot illetően.
Ahogy a lány mögé néztem, láttam, hogy Michael is hasonlóképpen megdöbbent a hallottakon. És… mintha undort láttam volna a tekintetében. Vajon most másképp tekint Lizre a családja miatt? De elmondta, hogy Ő nincs benne ebben az egészben… de mégis tud róla. Ez nem valami elővigyázatos a Mester részéről. Persze nem szeretném, ha ő és Josh halott lenne, pusztán nem látok logikát ebben az egészben. És Edward hirtelen személyiségváltozása is zavaros. Hiszen ha a saját lányaként szerette Caroline-t, akkor miért akarta hirtelen megölni? Mit mondhatott vagy tehetett az akkori Mester, hogy a férfi érzései száznyolcvan fokos fordulatot vettek?
- Te és Josh…- szólaltam meg hosszas csend után - Ti miért nem vagytok benne?
- Mi már az elején közöltük, hogy nem akarunk részt venni a beteges tervükben. Apánk úgy vélte jobb ez így, mert bennünk nincs annyi mentális erő, mint a bátyáinkban – vont vállat. – Hidd el, megállítanánk őket, de kevesek vagyunk. Azonnal megölnének minket, ha szembeszegülnénk, így csak csendben tűrjük. Agymosás az egész. Még a családunk is ellenünk fordulna, lehet pont apa vagy valamelyik testvérünk ölne meg minket, ha fellázadnánk az ősi családi hagyomány, a szent könyv, a szent rendszer és a Mester ellen.
- És nagyjából mennyien lehetnek?
- Nem tudok pontos számokat. Nincsenek olyan sokan, de a ti csapatotok kevés ellenük. A faluból bárki lehet a szekta tagja, senki nem tudja biztosan a másikról. Az viszont biztos, hogy mind férfiak. A csicskák nem lehetnek nők. Én csak azért lehettem volna tag, mert Sullivan vagyok, de szerintem a Mester megkönnyebbült, amikor apánk közölte, hogy nem veszek részt a dologban.
- És nem tudod melyik családból való a Mester, hogy ki vezeti ezt az egészet, igaz?
- Pontos személyt nem tudok, csak néhány dolgot. Nem sokkal az érkezésetek előtt lépett elő az új Mester, akkor töltötte be a tizennyolcat. Az apja teljességgel visszavonult, már csak adminisztratív szerepet tölt be a szervezetben. A nagyfőnök azonban a Mester nagyapja. Az a pletyka járja, hogy Ő a Nagy Mester. Sosem adta át ténylegesen a hatalmát.
- A Nagy Mester?- vontam fel a szemöldököm, mire bólintott.
- Állítólag az Ő akkoriban született, amikor Katherine meghalt. Pár évvel később töltötte be a tizennyolcat és alapította a szervezetet. Sose adta át a hatalmat véglegesen.
- Akkor hány éves lehet?
- Nos, nem mai kakas –jelentette ki Michael. –Mihez kezdünk most, hogy ezt tudjuk?
- Nem tudom – válaszoltam őszintén. –Még át kell gondolnom. És mindenképpen beszélnem kell Damiennel.
- Ezzel egyetértünk. Mellesleg vele kéne edzened ma, nem pedig velem –jegyezte meg Michael keserűen.
- Veled? De hisz én ma Nate-tel edzek – néztem rá összeráncolt szemöldökkel, mire gúnyos mosollyal megrázta a fejét.
- Nem, Kiválasztott. Nate rendezvényszervezősdit játszik Maxszel és Miával, Tom és Damien a műhelyben autót szerelnek, így maradtam én mára. Jut eszembe, kezdheted tíz körrel az edzőteremben – vigyorgott.
- Seggfej – vetettem oda, de azért tettem, amit mondott.

Másnap Nate felhívott, és elnézést kért, amiért nem szólt a változásról, de valami gond adódott a kajával és a tortával, így elfelejtett szólni. Állítása szerint annyi céggel telefonálgatott a bulival kapcsolatban, hogy a tortára egy rántott hús képét mázolták rá marcipánból, a kajaszállító pedig a hidegtálat két nagy mell formájára mintázta, és közölte, hogy a vacsorához rendelt rántott pulyka nem lett megrendelve. Összekeverte a két telefonszámot, így mindent vissza kellett vitetni, hogy ne felejtsék el rendesen megcsinálni a nagy napra. Most mindenből csak próbakóstolót kértek kis adagokban, hogy teszteljék, minden jó lesz-e. Szerencse, hogy ez az apró malőr nem a buli előtt közvetlenül derült ki. Én mindenesetre jól szórakoztam a szerencsétlenségükön.
Persze megkérdezte, hogy ott leszek-e. Miának már megígértem, szóval kénytelen voltam neki is igent mondani. Erre persze azt reagálta, hogy Mia már mondta neki, csak biztosra akart menni. Nos, erre számíthattam volna.

Február 19. Damien születésnapja. Egy hete szinte minden nap Michaellel edzettem, mivel Nate és Max szokás szerint nem értek rá a nagy nap miatt. Egyedül szerdán vett kezelésbe Tom, Damien viszont felém sem nézett. Eddig talán Michael bizonyosodott a legkeményebb és legkövetelőzőbb edzőnek. Az edzés eleji rengeteg futást még jól bírtam, de ami az után jött… rémálom. Rengeteg harci technikát, fogást tanított különféle harcművészetekből, ezen kívül jó pár eszközt előhozott a fegyverraktárból is. Az íjászat ment a legjobban. Nos, igen, a cserkésztábor a csomókon kívül erre is kétség kívül hasznos volt. A kemény erősítőgyakorlatok után, ami a harcot követte (nem értem, miért nem harc előtt csináljuk az erősítést, de hát ő tudja) még egyszer annyi futás, mint az elején. Alig bírtam hazajutni a fáradtságtól, mindenhol kék, lila és zöld foltok borítanak, és rettenetes izomlázzal ébredek reggelente. Azonban fejlődtem. Határozottan erősebb lettem, és az állóképességem is rengeteget javult.
Csakhogy amire ma készültem, talán keményebb lesz számomra, mint egy összecsapás a Mesterrel. Ma Damiennel kell szembenéznem. És ha nem is fizikailag küzdünk meg egymással, mentálisan mindenképpen nagy csata elé nézek.
Mivel csak jövő héten tudunk visszaköltözni a Danken kastélyba anya munkája miatt (nincs idő átpakolni, és a Sullivanek még nem is tudnak róla, viszont az O’Dannel házaspár már megkezdte az előkészületek a visszatérésünkre), így én mentem át Miához, hogy együtt készüljünk. Megcsináltuk egymás haját, sminkjét, felvettük a közösen vásárolt ruháinkat. Barátnőm szőke haja csinos kontyba volt felkötve a tarkójánál, pár tincse pedig csigákban tekeredett az arcánál. Ruhának egy vérvörös pánt nélküli ruhát választott, szív alakú dekoltázzsal, mell alatt szalaggal átkötve, ami az oldalán masnival ért véget, a kissé buggyos szoknyarésze pedig alul húzott volt. Hozzá fekete magas sarkú cipőt, fekete köves nyakláncot és fekete kézitáskát választott. Az én ruhám valamivel kihívóbb volt: fekete, combközépig érő, feszülős ruha, ami jól kiemelte az alakomat. A dekoltázsa számomra elég mély volt, azonban nem polgárpukkasztóan; nem mutatott többet a kelleténél. Mia ragaszkodott hozzá, hogy ezt vegyem fel a „Szerezzük meg (nos, részemről vissza, de Ő ezt nem tudja) Damient hadművelet”- hez. Hozzá ugyanúgy fekete kiegészítőket választottam, mint barátnőm. Az én barna hajzuhatagom göndör tincsekben omlott a vállamra. Készen álltunk. Danny érkezett értünk kocsival, hogy elfuvarozzon minket, ugyanis Ő és a barátnője Miranda is hivatalosak voltak az eseményre.
Csendben utaztunk, bár nem tartott olyan sokáig az út. Danny behajtott a Donovan birtokra, majd a kastély előtt megállt, és átadta a kulcsot a Donovanok rejtélyes inasának, aki leparkolt vele. Az a fickó olyan, akár egy szellem. Eddig mindössze egyszer láttam, és akkor is csak egy percre, amíg levelet vitt be Mr. Donovan irodájába. Sosem szólal meg, legalábbis hozzám eddig nem beszélt. Még Paul, a Sullivanek inasa is kevésbé tűnik titokzatosnak, pedig nem hittem volna, hogy az lehetséges.
Mikor beléptünk az ajtón, Max és Nate, a két főszervező fogadott minket, és elvette a kabátokat, hogy berakhassák a ruhatárként használt szobába, majd a nevünket kipipálták a listán. Állítólag már csak három ember érkezésére várunk, az ünnepeltet is beleértve. Egyenesen a bálterembe sétáltunk –mert egy ősrégi kastélyban alap, hogy van ilyen helyiség-, ami pont úgy festett, mint a miénk a Danken házban, leszámítva azt, hogy itt a Donovan család címere függött a falakon, a díszes domborműveken, az oszlopokon. Négy hatalmas csillár lógott le a plafonról, bevilágítva ezzel a hatalmas teret. Egy kisebb színpad volt kialakítva szemben a DJ számára, oldalt piros selyemszerű anyaggal leterített asztalokon voltak kirakva az ételek és italok végig mind két oldalt, mögöttük pedig kerek asztalok és székek voltak elhelyezve. És mindezek mellett még ott volt középen a hatalmas tánctér, rengeteg emberrel. Az ajándékokat a szomszédos szobába kellett lerakni, én azonban a táskámba süllyesztettem a kis dobozt, mivel személyesen akartam odaadni neki. Nem sokkal utánunk megérkeztek az utolsó vendégek is. Egyszer csak Nate elkiáltotta magát:
- Jól van emberek, figyelem!- a DJ abbahagyta a zenélést, a teremben síri csend honolt. – Tom telefonált, úton vannak ide Damiennel. Most leoltjuk a lámpákat, és becsukjuk az ajtót. Mindenkit nyomatékosan megkérek, hogy maradjon csendben. Amint felkapcsolódik a lámpa, tudjátok, mi jön. – vigyorgott, mire mindenki lelkesen bólintott.
Előbb becsukták Maxszel a bálterem ajtaját, majd sorjában leoltották a lámpákat. Feszültséggel és izgalommal telt meg a levegő, ahogy síri csöndben vártunk az ünnepeltre. Pár perc múlva zajokat hallottunk odakintről.
- Mi a frászért kell kinyalnom magam a családi vacsorához?- szűrődött be Damien dühös hangja. 
- Hé! Te vagy az ünnepelt, öcskös. Jól kell kinézned – szólalt meg Tom.
- Miért megyünk a bálterembe? Nem az étkezőben várnak ránk?
- De igen. Csak van valami a bálteremben, amit át kéne vinnünk oda –improvizált Tom, majd benyitott. Hallottam, hogy a zár kattanására, páran élesen beszívták a levegőt körülöttem, de senki nem csapott zajt. Lélegzet visszafojtva vártuk, hogy felkattanjanak a lámpák.
- Mégis mit? Tom, nem értem ezt az…- De nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis a csillárok felizzottak, és a tömeg egy emberként kiáltott fel:
- Boldog születésnapot!