Végzet - 2. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is nagyon szépen köszönöm a rengeteg támogatást, nagyon örültem a visszajelzéseknek a harmadik évad első fejezetéhez! Remélem, a folytatás is hasonlóan elnyeri a tetszéseteket, és elmondjátok nekem a véleményetek! :)

Hihetetlen belegondolni, mennyien vagyunk már, különösen amióta a történet Wattpadon is elérhető. A két tárhely közti átfedésekkel és azokkal, akik feliratkozás/követés nélkül olvassák a blogot nagyjából 150-en vagyunk, ami számomra tényleg elképesztő! Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a támogatást! :)

Mit gondoltok, elérjük a kétszáz olvasót, mire a történet véget ér? :)

Ti vagytok a legjobbak! Leiner Laura szavait idézve: Szeretem az Olvasóimat! <3

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

A felvételeket egy kisbuszban gyűjtik össze, ami a hotel őrzött parkolójában állt. Szerencsére az éjszakákat nem virrasztották át a stáb tagjai, maximum Lana lehet ennyire mazochista. Az Ő esetében azonban biztosra veszem, hogy a hatalmas tetőtéri lakosztálya kényelmében teszi. A furgon tehát üres volt, a kérdés már csak az, hogy jutunk be. A parkolóba való bejutással nem volt túl sok gond. A recepciós srác ügyet sem vetett ránk, amikor besétáltunk az épületbe. A hatalmas aulában alig világított néhány lámpa, hiszen senki sem lézengett ott hajnalban. Elindultunk lefelé a parkoló irányába, ahol az őr a fülkében épp szunyókált egy újsággal a fején. Hangtalanul lépkedtünk, a kocsik mögé bújva igyekeztünk kikerülni a biztonsági kamerák látószögéből. Sajnos a furgonnal már nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Természetesen zárva volt. Nate először be akarta törni az ablakot, de még időben megállítottam. Biztos vagyok benne, hogy a zajra az őr felébredt volna, ezt pedig egyikünk sem akarta. Szerencsére a garázsból elhoztuk a feszítővasat, így azzal próbálta kinyitni a furgon hátsó részét, ahol a felvételeket tartották. Vagy tízpercnyi szenvedés után végre sikerrel járt. Azonban arra nem számítottunk, hogy a riasztó fülsiketítő sípolása visszhangzik majd az egész parkolóban. Riadtan néztünk össze, majd amilyen gyorsan csak tudtuk összeszedtünk minden felvételt, amit találtunk, beleszórtuk a táskámba majd futásnak eredtünk. Már hallottam a nemrég még békésen szunyókáló éjjeli őr mérges ordibálását, és súlyos lépteinek dübörgését. Kerülő úton mentünk, hogy elkerüljük, és vissza tudjunk valahogy keveredni a bejárathoz. Csakhogy időközben erősítés is érkezett.

- Most mihez kezdjünk?- kérdeztem kétségbeesetten.

- Használd a képességeid! Nem látsz valami utat, amerre kijuthatunk? Vagy egy helyet, ahol elrejtőzhetnénk?

- Arra!- mutattam a parkoló vége felé, ahol megpillantottam egy mélyedést a falban, ami a sötét miatt a puszta szemnek észrevehetetlen. Odasiettünk, és jó mélyen elrejtőztünk, még le is kuporodtunk a földre.

- Tisztára olyan, mint a filmekben –suttogta a fülembe, miközben egyik karjával a földhöz szegezett és mozdulatlanul tartott. Ő maga mellettem feküdt, de karján és hátán éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai ugrásra készen. 

- Főnök, a hátsó részen nincsenek!- hallottam egy őr hangját nem messze tőlünk. Erre már nem voltak autók, csupán elszórtan egy-kettő, így gondolom nem strapálták maguk azzal, hogy körbejárják a helyet.

- Hallasz valamit? – suttogta Nate alig hallhatóan.

- Nem jönnek erre. De egy darabig még itt leszünk. Nem hinném, hogy egyhamar szabaddá tennék a kijáratokat.

És igazam is lett. Még vagy egy órán keresztül hallottam, ahogy három őr járja a terepet, ketten pedig a kijáratokat őrzik. Még hátra is eljöttek pár körre, egyszer a zseblámpájukkal még a rejtekhelyünket is megtalálták. A szívem a torkomban dobogott és hirtelen izzadni kezdtem. Levegőt is elfelejtettem venni. Nate izmai pattanásig feszültek, ő is visszatartotta a lélegzetét. Szerencsére nem vett minket észre, és hamar továbbment. Amint elhaltak lassan a hangok bátorkodtunk kimerészkedni rejtekünkből. Autóról autóra járva, bujkálva, settenkedve lopóztunk végig a parkolón. Már csak a két kijáratot őrző őr maradt. Mielőtt észbe kaptam volna Nate elhajított valamit, ami az egyik autón landolt nagy zajt csapva. Az egyik őr azonnal odasietett ellenőrizni mi lehet az. Elérkezett a mi időnk. Megrohamoztuk a nagydarab őrt, aki még várt ránk. Nate a tarkójára mért egy ütést a feszítővassal, ami nem volt elég nagy ahhoz, hogy komolyabb kárt tegyen benne, viszont ahhoz épp elég volt, hogy eszméletét veszítse. Sajnáltam kicsit, elvégre a munkáját végezte, nem tett semmi rosszat, de egy jó ügy érdekében tettük. Kisebb agyrázkódással megússza. A társa hallotta a hangokat, így elindult visszafelé, de már késő volt. Kiértünk a parkolóból, és lassabban átvágtunk az aulán. Bár nem volt ott senki, nem akartuk megkockáztatni, hogy esetleg gyanút fogjon valaki, ha mégis meglátnának. Kicsit messzebb állt a kocsi, a szomszéd utcában parkoltunk le. Amint elindultunk, végre mindketten fellélegeztünk.

- Mi legyen a felvételekkel?- kérdeztem, miközben a táskából sorra emeltem ki a dátummal ellátott DVDket. Amióta itt vannak, minden napról megvoltak a felvételek. Mai dátummal három DVD is volt. A mi felvételünk valószínűleg azon van, amit Nate a kivett – épp az aktuális eseményeket vette fel.

- Semmisítsük meg mind – felelte némi töprengés után.

- Az összes felvételt?

- Mindenki jól járna vele. Bár szerintem a korábbiakról biztosan vannak másolatok, ha az éppen bent lévőről még nincs is. Így legalább úgy fog tűnni, hogy valaki az egész műsort szabotálni akarta, és nem állnak rá, hogy mi történt ma, hogy csak ezt az egyet semmisítették meg.

- No meg hová is tennénk a többit. Elvégre nem vihetjük vissza csak úgy.

- Pontosan. A faházban elégethetjük őket. 

- Rendben. De előtte győződjünk meg róla, hogy tényleg nálunk van-e a felvétel. – Csupán beleegyezően bólintott.

Mindketten idegesek voltunk. Ahogy beértünk a faházba először lementünk abba a titkos szobába, ahol Damiennel aludtunk régebben. Furcsa érzés fogott el, hogy most mással vagyok itt. Mintha meggyaláznám az együtt töltött szép idők emlékét. Holott magam sem tudtam még mit akarok. Bár Nate-tel kétségtelenül közelebb kerültünk egymással, mint Damiennel valaha is, az érzelmeim mégsem tisztázódtak le… teljesen. Viszont arra rájöttem, hogy…

- Ezen kell, hogy legyen – szakította félbe gondolatmenetem miközben leült mellém az ágyra, majd elindította a felvételt.

A jobb alsó sarokban mutatta az időt. Az első felvétel 20:00kor kezdődött, a nappaliban. Nate előreléptette a felvételt. Volt itt minden: a konyha, ahogy Mrs. O’Dannel főz, Mr. O’Dannel a kertben, Danny és Miranda, ahogy a bátyám szobájában nyalakodnak - ami mellesleg tele volt dobozokkal -, anya, amint a szobájában kipakol a dobozokból, az üres ház… Aztán amit kerestünk. Nate és én, ahogy az ágyamon ülve előbb csak beszélgetünk, majd csókolózunk, aztán elkezdjük levenni a másik ruháit… Leállította a felvételt.

- Ez az. 

- Az összes felvételt meg kell semmisíteni. 

- Lemegyünk a kazánhoz, ott elégetjük őket – mondta miközben kivette a DVDt a lejátszóból.

A meleg helyiségben a táskából sorra pakoltuk ki a lemezeket. Mindegyiket több darabra törtük –puszta kézzel vagy kalapáccsal-, majd a tűzre vetettük. Egyetlen sem maradt, az összes megsemmisült. A mai este felvétele volt az első, ami pusztításra került. Nagyon megkönnyebbültem, egyáltalán nem volt bűntudatom. Hiszen nem én vájkáltam mások magánszférájában, hogy aztán bemutassam a televízióban…

A faháztól egy búcsúcsókot követően mindketten a saját szobánk felé vettük az irányt, hogy aludjunk még egy keveset.

Szépen esett künn a hó,

Mint egy puha takaró.

Senki nem mászkált az utcán,

Csupán egy fehér ruhás leány.

Fekete lovon vágtatott,

Szíve majdhogy szét szakadott.

Mert kisgyermeket várt ő bizony,

Hogy kitől, az volt a nagy titok.

Mögötte a sötétségben,

Egy árnyék suhant el éppen.

Bőre hófehér, s oly sima,

Sötét szeme baljósan csillant.

Fiatal fiúcska volt Ő, bizony

De lelke mi volt, azt nem tudhatom.

Kezében míves tőrt tartott,

Úgy követte a kisasszonyt.

Erdőbe érvén a ló megijedt,

Érezte Ő, hogy baj közeleg.

A lány rémültében leesett,

S a baljós árnyék közelgett.

Szeme fölött a holdvilágban

Szörnyeteg állt álruhában.

Tőre a holdfényben megcsillant,

Majd a lány lélegzete elakadt.

A tettes soha meg nem lakolt,

Tovább őrizte Ő a titkot.

Csupán az erdő tudja, ki vala a gyilkos,

S egy lány, ki száz év múltán lát napvilágot.

E lány élete nem tart soká,

Hisz gonosz lelkek vadásznak rá.

Ha felfedi az erdő titkát,

Nem éli túl az éjszakát.

Riadtan ültem fel az ágyon. Katherine énekelt búskomor hangon. Bár őt nem láttam, csupán a hangját hallottam, éreztem a bosszúvágyát. Szinte láttam a szomorú egyben dühös arckifejezését.

A legenda.

Olvastam már korábban, viszont az az utolsó versszak… eddig nem volt ott. Megijedtem. „E lány élete nem tart soká … Nem éli túl azt az éjszakát.” Tehát a legenda szerint meg fogok halni? Ez történik, amint beteljesítem a sorsom?

Gondolataimból az ébresztőórám fülsüketítő hangja szakított ki. Iskola. Félévzárás. Nagyot sóhajtva kászálódtam ki az ágyból. Különös volt ismét a saját fürdőszobámban készülődni, a megszokott lépcsősoron lemenni, mégis kellemes érzés járt át tőle. A Mrs. O’Dannel által sütött bundás kenyér ínycsiklandó illata, a frissen facsart narancslé, a meghitt, családias hangulat. Azonnal jobb kedvem lett. A Sullivan család társaságában mindig olyan nyomasztóak voltak a közös étkezések. Danny és Miranda már egy ideje lent voltak, anya is épp most állt neki a reggelijének. Kedvesen köszöntek, majd csatlakoztam hozzájuk. Feltűnt, hogy Mirandán Danny inge van, és hogy smink sincs rajta, a haja is kissé kócos. Nyilván nemrég kelhettek fel, és még nem igazán készültek el. Dannynek nincs első két órája, szóval nekik van idejük. 

- Elena, ma kapjátok meg a bizonyítványt, igaz?- Ettől a kérdéstől féltem.

- Igen –válaszoltam félve.

- Remélem, tudod, hogy ugyanúgy kitűnő eredményt várok el tőled, mint eddigi tanulmányaid során. – Rezzenéstelen arccal közölte. Tudtam, persze, hogy tudtam. Csak épp a veszélyes, halálos másik életem mellett nem igen volt időm az iskolával foglalkozni. És ez meg is fog látszani.

- Szerintem egy-két rosszabb jegy becsúszott. Tudod, új suli, új tanárok…

- Hát, nagyon remélem, hogy év végére kijavítod. Idén nyáron már lehetsz gyakornok, viszont a jegyeid függvényében dől el, hogy hol. 

- Ne beszéljünk a suliról, könyörgöm –nyögött fel Danny.

- Rád is ugyanúgy vonatkozik az, ami a húgodra. Nem bukhatsz ki az egytemeről.

- De én nem akarom befejezni ezt az egyetemet!- sóhajtott fel. Erre anyánk szemöldöke az égbe szaladt. Az enyém is.

- Hogy mondtad, Daniel?

- Zenélni akarok –jelentette ki egyszerűen. - Épp ezért jelentkeztem egy művészeti egyetemre. Nem vagyok jogásznak való.

- Szó sem lehet róla. Hobbiként elviselem, viszont ez nem szakma.

- Én is művész akarok lenni – szólaltam fel a bátyám védelmében. – Vannak nagyon jó művészeti főiskolák, ahol tanítanak zenét, színészkedést, képzőművészetet…

- Mikor történt ez?- kérdezte anyánk, mire két értetlen pillantással találta szembe magát.

- Hogyan?- Danny törte meg a csendet végül, miközben átkarolta a barátnőjét, aki láthatólag kellemetlenül érzete magát, hogy végig kell hallgatnia egy családi vitát.

- Évek óta ügyvédnek készültök. Mikor tettetek le erről?- Felváltva nézett hol a bátyámra, hol rám. Meglepődtem a kérdésén, hiszen én sosem akartam ügyvéd lenni.

- De hisz… én ezt sose akartam. – Halkan szólaltam meg.

- Tessék?- Anya szinte már hisztérikus volt, szemei villámokat szórtak, hajában hirtelen jobban észrevehetővé váltak az ősz hajszálak.

- Kiskorom óta művész akartam lenni. – A mondatom hallatán összeszorította a száját, úgy vizslatott. Legyűrtem a feltörni készülő könnyeim. Ennyire nem figyelt volna rám az évek alatt? Vagy abban bízott, hogy ez csak egy múló szeszély, és végül én is nyomdokaiba lépek?

- Elnézést –mondta hirtelen, majd felállt az asztaltól, megragadta a slusszkulcsát és elviharzott egy „elkések a tárgyalásról” köszönéssel.

Kérdőn néztünk össze mind a hárman. Bocsánatkérően néztem Mirandára, mire a lány csak halványan elmosolyodott. 

- Te tudod mi volt ez?- szólalt meg a bátyám.

- Nem. Neked van ötleted?

- Szerintem csak stresszes. A betörések, rablások, gyilkosságok eléggé kikészítették idegileg. Nincs sok ügyvéd Dollivanban, rengeteg a munkája, és mindenki válaszokat akar. Csakhogy senki nem tud semmit.

A kapucsengő dallamos hangja szakította félbe a beszélgetést. Mr. O’Dannel szinte a semmiből termett az ajtónál, s engedte be a vendégeket. Szinte már Paulra emlékeztetett, azonban ő sokkal rejtélyesebb figura volt, mint a kedves Arthur.

Az ajtón Linda Scott nyomozó vágatott be. Krémszínű blúzt és szürke nadrágkosztümöt viselt, diszkrét sminkkel. Egész csinosan festett és szokatlanul. Persze a jelvénye ott díszelgett a nadrágjára tűzve, mint a filmekben. Mindenki egy emberként pattant fel a helyéről. Rossz érzés kerített hatalmába.

- Mi történt?- lépett elénk Danny védelmezően.

- Mindenkinek be kell jönnie az őrsre, parancsot kaptam rá. – Azzal átnyújtotta a megbízatást.

- Még a személyzetnek is?- Erre a nő csak bólintott.

Idegesen néztünk össze, majd elindultunk kifelé, ahol két rendőrautó várt minket. Danny, Miranda és én abba szálltunk be, amelyikbe Scott nyomozó is, az O’Dannel házaspár pedig a másikba. Nagyon rossz előérzetem van.