Végzet - 17. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is köszönöm a kommenteket, pipákat, feliratkozásokat és mindenféle visszajelzéseket az előző részekhez! Azt hiszem, már nagyon régen köszöntem meg így, pedig igazából mindig meg kellene. De talán tudjátok, hogy szavak nélkül is rettenetesen hálás vagyok.

Másodszor pedig sajnálom, hogy ennyire össze-vissza érkeznek a részek, viszont a vizsgaidőszak közeledtél sajnos nem ígérhetem, hogy jobb lesz a helyzet - sőt, talán ez a december vége-január még sokkal zűrösebb is lesz. Előre elnézést kérek!

Mindenesetre, akik fel vannak iratkozva illetve tagjai a Facebook csoportnak mindenképp első körben értesülnek a legújabb fejezetekről, még ebben a káoszos összevisszaságban is.

De ennyit elég is erről, élvezzétek inkább a fejezetet!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

Az Őrzővel együtt gyűlést tartottunk másnap, tanítás után. Meglehetősen heves vita zajlott a fiúk között a „munkabeosztást” illetően. Abban mindannyian egyetértettek, hogy fel kell derítenünk a terepet, muszáj kiderítenünk, valóban ott van-e a Mester, ahol Clark Danken szerint lennie kell. Szintén egy véleményen voltunk abba, hogy Damien és én megyünk terepre, azonban Charles ragaszkodott hozzá, hogy még valaki elkísérjen minket, míg a többiek fedeznek minket. Természetesen Nate és Tom azonnal harcba szállt a harmadik pozícióért.

- Én vagyok Elena barátja, én megyek!- jelentette ki Nate ellentmondást nem tűrve.

- Én pedig a legidősebb és a legképzettebb. Mindenképp nekem kell mennem –ellenkezett Tom.

- Ugyan, csak két perccel vagy idősebb!- háborodott fel öccse azonnal.

- De akkor is idősebb –vigyorgott Tom. Nate kezdett elvörösödni a dühtől. –És nem ez a legfőbb érvem magam mellett, hanem a képzettségem.

- Én is jó harcos vagyok –védekezett Nate.

- Jó –bólintott Tom. –De nem elég jó. 

- Akár tetszik, akár nem, én fogok velük menni!- emelte fel Nate a hangját.

- Fiúk, fiúk!- szólt közbe Charles fáradtan. –Hagyjátok abba a kakaskodást. Michael megy a Kiválasztottal és a Testőrrel.

- Én?- hökkent meg az említett, aki egészen eddig vigyorogva figyelte fivérei vitáját. 

- Talán probléma?- vonta fel apja a szemöldökét, mire azonnal kihúzta magát.

- Természetesen nem, apám. Örömmel elkísérem őket –felelte diplomatikusan a betanult szöveget. 

- Helyes –bólintott Charles elégedetten. A szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, a haja úgy festett, mint amire ráfér egy alapos fésülködés. És mosás. A ruhája ezzel szemben makulátlanul festett, szürke ing egy sötétebb árnyalatú nyakkendővel és fekete, élére vasalt nadrág. –A téma lezárva, már csak egy terv hiányzik –folytatta, majd kiterített elénk egy térképet a városról, amely az erdőt is ábrázolta. – Itt húzódik a sötét erdő határa. – A térképen be volt jelölve a Sullivan és a Donovan birtok, azok határánál húzta meg a határvonalat egy piros alkoholos filccel. –Átolvastam az összes leírást arról a bizonyos negyedik kastélyról, amit csak találtam. –Ez megmagyarázta a kialvatlanságát. –Mindent összevetettem, és ha a számításaim nem csalnak, nagyjából itt kell lennie –rajzolt egy X-et a Sullivan határ felé eső részre, néhány kilométer mélyen a Sötét Erdő belsejében, majd bekarikázta. –Tíz kilométeres körzetben lehetséges az eltérés, azonban biztos vagyok benne, hogy feltűnő jelenség. Itt vannak a koordináták –nyújtott át egy cetlit Damiennek. –Jól fel kell szerelkeznetek, nem tudhatjuk, mennyien vannak. A csicskák nem hagyják magára a Mestert, pontos adataink pedig nincsenek a létszámukat illetően, de az biztos, hogy legutóbb sokan voltak. Azóta pedig újak is érkezhettek. 

- A vérebekről nem is beszélve –tettem hozzá savanyúan, mire bólintott.

- Pontosan. Meglehetősen nagy túlerővel kell szembenézni. Éppen ezért lesz hatalmas szerepe a hátramaradó háromnak –nézett végig rajtuk szigorúan. –Mindent meg kell tennetek azért, hogy épségben kijussanak. Ha valamelyik birtok határát átlépték, a vérebek veszélye már nem áll fent. Ők csak addig képesek eljönni, ha átlépik ezt a vonalat, azonnal elporladnak. –Inkább nem kérdeztem rá ennek miértjére, bármennyire is érdekelt, sem arra, honnan olyan biztos ebben. –Komolyabban, keményebben kell edzenetek, mint valaha. Rengeteg fegyvert kell magatokkal vinnetek, hogy minden esetben készek legyetek a harcra. Mindegyiknek a mesterévé kell válnotok, különösen neked, Elena.

- Mindent megteszek, azonban szorít minket az idő. Nem húzhatjuk a végtelenségig.

- Mennyi időnk van pontosan?- kérdezte Max. Először szólalt meg egész megbeszélés alatt.

- Két és fél hónap –feleltem. 

- Az valóban nem sok. Különösen, ha hozzávesszük a bukás lehetőségét –húzta el a száját.

- Épp ezért nem bukhatunk el, Fiam –vetette közbe mérgesen Charles, mire Max összehúzta magát, mint egy kisgyerek.

- Természetesen nem –dünnyögte.

- Másfél hónapotok van. Addig kéthetente három főből álló felderítőcsapatokat fogtok alkotni, megpróbáljátok nappal felmérni a környező terepet, de ne menjetek túl mélyre. Minden nap több órás edzés, amíg össze nem estek. Minden eshetőségre fel kell készülni, az erőnléteteknek kifogástalannak kell lennie –mennydörögte, mire mindenki fájdalmas, egyet nem értő nyögéseket hallatott. –Mindemellett a Kiválasztottnak és a Testőrnek a felügyeletem alatt fejleszteniük kell a Sheilától kapott képességeiket, melyekről a naplóban olvastunk. Mindenki megértette? –nézett körbe a megszeppent társaságon. Egy emberként bólintottunk. –Nem hallom!- förmedt ránk.

- Igen!- harsogtuk színlelt lelkesedéssel.

- Helyes –húzta fagyos mosolyra ajkát. Kirázott tőle a hideg. –Akkor mindenki indítson a faházba! Az edzés kezdetét veszi!

Olyan sok időt töltöttünk edzéssel a héten, hogy szinte ott éltem az életemet. Sorra kellett lemondanom a találkozókat a lányokkal –akik nem tudták hova tenni a különös viselkedésemet -, állandóan fáradt voltam és álmos, mindenem fájt, nem tudtam semmire sem koncentrálni. Az összpontosító készségem az iskolával kapcsolatos feladataimig terjedt, majd amint végeztem, mintha egy gombot nyomtak volna meg bennem, élőhalottnak éreztem magam. A környezetemben sokan felfigyeltek a furcsa változásra, azonban betudták a továbbtanulás, érettségi miatti stressznek. Ezzel szemben olyan szinten lekötött az edzés, hogy mindez messze elkerülte a gondolataimat, csupán néha-néha eszméltem fel, amikor meghallottam a szavakat.

Egyik nap is a kertben sétálgattam, hogy rendezzem a gondolataimat és megpróbáljak valamiféle rendszert felállítani az életemben, ami jelen pillanatban kész káosz volt. Élveztem a lassú, komótos lépdelést a gyönyörűen gondozott birtokon. Mr O’Dannel igazán kitesz magáért. A felesége, Geraldine halála óta sokkal több figyelmet szentel imádott növényeinek. Amint a tavasz kiteljesedik, a növények legnagyobb pompájukban tündökölnek, akkor biztosan varázslatosan szép lesz. Ritka az olyan ügyes és odaadó kertész, mint Arthur O’Dannel, ebben biztos vagyok.

Lassan haladtam a kikövezett úton, dúdolgattam, miközben az agyamban gyorsan forogtak a fogaskerekek. Egyik nagyobb kőről a másikra szökkentem kecses mozdulatokkal, mintha táncolnék. Közben azon töprengtem, vajon milyen lesz szembekerülni a Mesterrel. Hihetetlenül közel kerültem ahhoz, hogy vége legyen, de nem tudom, mire számítsak. Lehet, hogy fölöslegesen aggodalmaskodom az érettségi eredményem és a művészeti főiskola miatt. Lehet, hogy nem jutok el odáig. Lehet, hogy a Mester elérni, ami akar. Lehet, hogy ez a történet nem végződik jól. Elvégre ez nem egy könyv, ahol az olvasó hiába izgulja végig a történetet, tudja, hogy a végén a jó fog győzedelmeskedni. Bármennyire is furcsa, ez a valóság. És mindannyian tudjuk, hogy a valóság nem ilyen egyszerű. Hihetetlennek éreztem, hogy ez a két év ilyen sebességgel elszáguldott a fejem felett. Úgy éreztem, nem éltem igazán. Minden időmet a legenda felkutatásának szenteltem, nem élveztem ki a gimis éveimet. Most pedig itt állok az érettségi, a továbbtanulás, az elszakadás kapujában. Mintha alig egy év lett volna ez az egész.

„Nem én választottam a gengszteréletet. A gengszterélet választott engem.”- nevetnem kellett az ismerős mondatok gondolatán. Tökéletesen passzolt a helyzetemhez: nem én választottam a Kiválasztottságot, a Kiválasztottság választott engem. Katherine választott engem. Sheila választott engem. Mindenki, kivéve saját magam. Hogy bánom-e? Őszintén szólva, egy kicsit igen. Biztosan rengeteget nyertem ezzel az egésszel, azonban a szememben jóval többet vesztettem. Épp kezdtem volna fejben összeszámolni mindezeket, amikor hirtelen elvesztettem az egyensúlyom a kert végében lévő mesterséges tó egyik kövén, és a másodperc tört része alatt a halaktól hemzsegő vízben találtam magam. A csobbanásra felfigyelt Mr. O’Dannel, és azonnal a segítségemre sietett. A karomnál fogva kisegített a tóból –meglepően erős volt a szorítása és biztos marokkal tartott -, majd a kezembe nyomott egy pokrócot, amit a pavilonból hozott. Hálásan rámosolyogtam, majd igyekeztem felitatni magamról a vizet. 

- Mi történt, kisasszony?- kérdezte ijedten. Régen hívott már így.

- Csupán elvesztettem az egyensúlyom a kövön –mutattam rá. –Előfordul.

- Mostanában igazán szétszórt –jegyezte meg, tekintete kifürkészhetetlen volt, ahogy az arcomat mustrálta. – Csak nem történt valami?

- Semmi –feleltem miközben a pólóm aljából facsartam ki a vizet. –Csupán az iskolai hajsza, az érettségi, a továbbtanulás… kimerít.

- Megértem, megértem –bólogatott hevesen. – Próbálj meg pihenni kicsit, másra gondolni, gyermekem. A végén még elmélyülnek azok a gondterhelt ráncok a szép kis homlokodon –kocogtatta meg az említett részét a fejemnek.

- Igyekszem, csak tudja nehéz nem ezen gondolkozni –sóhajtottam, miközben elindultunk a kastély felé, hogy rendbe szedjem magam. –Ötpercenként eszembe jut, gyomoridegem van már tőle.

- Ismerős gyermekem, de hidd el, előbb-utóbb túl leszel rajta –mosolygott biztatóan. –Amikor visszaemlékezel, igazán butának érzed majd magad, amiért ennyit aggodalmaskodtál a semmi miatt –nevetett.

- Mindenki ezt mondja –mosolyogtam vissza, majd ismét elkomorodtam. –Azonban ameddig oda nem kerül az ember, addig akarva-akaratlanul izgul. Elvégre ez egy meghatározó mérföldkő az életünkben –magyaráztam.

- Ez nem jelenti azt, hogy néha napján nem jár egy kis pihenés –dorgált kedvesen miközben betessékelt a kastélyba. –Javaslok egy hosszú, forró zuhanyt, majd némi alvást.

- Köszönöm –mosolyogtam rá hálásan.

- Igazán nincs mit –bólintott kedvesen, majd visszatért imádott kertjébe, fojtatni az általam félbeszakított munkát.

A zuhany alatt sikerült kicsit ellazulnom. A forró víznek megvan az a csodálatos tulajdonsága, hogy megszünteti a fájdalmat, ellazítja az izmokat, kitisztítja a gondolatokat. A habbal játszottam a kádban, majd amikor éreztem, hogy kezd kihűlni a víz, félig leengedtem, majd ismét teletöltöttem. Minél forróbb, annál jobbnak éreztem. Erre volt szükségem, semmi másra. Hátrahajtott fejjel, csukott szemmel élveztem a megnyugtató melegséget. Csodákat művelt az idegeimmel. Nem gondoltam semmire, egyszerűen csak élveztem a lebegést a semmiben. Amikor ismét hűlni éreztem, ráadásul az ujjaim igazán kezdtek hasonlítani az asztalt gyümölcsökre, leöblítettem magamról a habot, majd kiszálltam. A legpuhább törölközőbe bugyoláltam a testem, majd komótosan kicsoszogtam a szobámba. Átöltöztem - a vizes ruháim kint száradtak-, a hajamat meghagytam a laza kontyban, amit fürdéshez alkottam, majd megfogtam a kedvenc szénceruzám, és rajzolni kezdtem.

Ez is hiányzott, rettenetesen. Már egy jó ideje nem volt időm a legkedvesebb hobbimra. A kusza vonalak kezdtek formát ölteni a papíron. Nem volt benne semmi tudatos; hagytam, hogy az elmém, a képzeletem életre keljen, a kezem magától mozgott, a szén sercegett a vásznon. Egy számomra ismeretlen, mégis ismerős arc nézett vissza rám. Egy férfi arca. Nem igazán tudtam hova tenni, mindesetre szignóztam –ahogy a többi művemet is -, majd beraktam egy mappába a többi közé. Bár úgy éreztem, valami köze lehet Katherine ügyéhez, mégsem a matrac alá tettem.

Vacsoránál anya nem ment el szó nélkül a délutáni „akcióm” mellett, aminek hírén a bátyám persze igencsak jól szórakozott.

- Komolyan beleestél a halastóba? –röhögött. Az arca már vörös volt, a szemében könnyek csillogtak.

- Fiam, elég legyen!- utasította anya, majd kérdő tekintetével ismét engem vizslatott.

- Baleset volt –vontam vállat miközben egy kanál zabkását vettem a számba.

- Mostanában szétszórt vagy –váltott át aggodalmas szülő üzemmódba.

- Tudod, elég sok minden történt, most pedig nyakamon az érettségi –feleltem kimérten.

- Talán, ha újra megkeresnénk Dr. McNamarat… - kezdte, de félbeszakítottam. Szerencsére sikerült rábeszélnem őt is és a dilidokit is, hogy szüneteltessük a kezelést az iskolai teendőim miatt.

- Mindenki csak a te javadat akarja, Eli –nézett rám Danny kérlelőn. 

- Én tudom, mi a jó nekem –vetettem oda. Hirtelen elment az étvágyam.

- Megváltoztál –szólt halkan, szinte suttogva.

- Csodálkozol?- horkantottam.

- Erős vagy, Elli. Erősebb, mint gondolnád. Viszont történtek olyan dolgok, amik miatt elérted a korlátaid. Amikor már anya és én nem tudunk segíteni.

- Csak egy idegen? –A hangom élesen csengett, az utolsó szót merő gúnnyal ejtettem ki. –Nem fogok egy idegen emberrel beszélni az életemről, ugyanis az égvilágon semmi köze hozzá. De ezt már elmondtam párszor.

- De nem zárkózhatsz be a szobádba a gondjaiddal, ez nem megoldás –szólt közbe anya élesen.

- Én így küzdök meg a problémáimmal –közöltem, majd hangos nyekergés közepette hátratoltam a széket. Felálltam, a szalvétám gyűrötten az asztalra dobtam, ám az a félig megevett zabkásámban landolt. –Köszönöm a vacsorát. Jó éjszakát!- Azzal sarkon fordultam, szinte futva igyekeztem a szobám felé.

- Elli!- hallottam, hogy Danny is hátratolja a székét, majd anya hangja ütötte meg a fülemet.

- Hagyd most kicsit egyedül… - Amit utána mondott már nem hallottam. Bezártam magam mögött az ajtót, levetettem magam az ágyra, majd folyni kezdtek a könnyeim. Gyűlöltem magam amiért hazudok és titkolóznom kell, de nem volt más megoldás. Lassan sírtam magam álomtalan álomba.

Egy újabb nap, egy újabb kemény edzés. Szombat volt, így szinte az egész nap ezzel telt. Reggel futás az ösvényen és a Donovan birtokon, majd jóga –amit persze nem a fiúkkal csináltam -, erőnléti edzés súlyokkal, ugrókötél, szekrényugrás, kötélmászás. Otthon ebédeltem, kaptam két órát, hogy kipihenjem magam, felfrissüljek, majd mehettem vissza a faházba. Ott legnagyobb meglepetésemre rengeteg céltábla fogadott: szalma bábuk, rajtuk a körökből álló papír, ember alakú táblák, mozgó körök a legkülönfélébb méretekben. Ezúttal Max edzett velem. Először dobócsillagokkal kellett eltalálnom a célokat, majd nyilakkal, végül vaktöltényes fegyverrel. Nem teljesítettem rosszul, sőt, ami azt illeti, meglepően jó voltam. Azonban a hónapokkal ezelőtti kitörésemhez képest még mindig le voltam maradva. Fájtak a karjaim, teljesen elgémberedtek a megerőltetéstől. Több órán át hajszolt Max, míg szinte az összes piros kis kört el nem találtam: akár egy helyből, akár futás közben.

- Szép –nézett rám elismerően, majd intett, hogy üljek le. Ellenkezés nélkül tettem, amit mond. Pihenni akartam, de tudtam, hogy hamarosan átveszi a helyét Nate és kezdődik a következő lecke, majd vár rám egy kör Damiennel. A reggeli edzéseknél Michael és Tom voltak velem felváltva. Nem éreztem fairnek, hogy ötször annyit edzek, mint ők, azonban a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy ők még így is sokkal harcképesebbek, mint én. Elvégre egészen kicsi koruk óta kemény kiképzést kaptak. –Gyorsan fejlődsz. Elképesztő.

- Köszi. Viszont ettől még nem fog kevésbé fájni –nyögtem fel. Max a vállamat masszírozta, majd megdörgölte fáradt izmaimat, valahogy úgy, ahogy a gyúrók szokták a sportolóknak.

- Nate hamarosan itt lesz. Talán nem lesz túl megterhelő –próbált biztatni.

- Lassan lejár az egy hónap, már csak egy hetünk van. Nincs olyan, hogy laza edzés –grimaszoltam. Max abbahagyta az izmaim helyrehozását, majd kivett két üveg vizet a hűtőtáskából (fogalmam sincs, miért nem a benti hűtőből hozott).

- Nézd a jó oldalát –kezdte, majd odadobta az egyik flakont -, a legtöbb férfit könnyűszerrel legyőzöd, olyan sokat fejlődött az erőnléted. 

- Azért még nem akarok úgy kinézni, mint valami testépítő nő. Kicsit sem állna jól –nevettem, majd azonnal felhajtottam a folyadék felét.

- Nem, te olyan szexisen vagy izmos –hallottam mögülem egy meleg hangot. Mosolyogva fordultam felé.

- Korán jöttél.

- Meguntam a várakozást. Nyugodtan pihenj még egy kicsit –mosolygott, majd hozzám lépett egy csókra.

- Tudod, a sok edzést a melleim sínylik meg –grimaszoltam. Egy teljes mérettel lett kisebb, bár így sem tűntek el teljesen. Állítólag erről a pontról már nem megy jobban össze az edzés hatására. Majd meglátjuk.

- Azt hiszem, én inkább megyek –fogta Max menekülőre a kínos téma hallatán. –Jó edzést!

- Szia, Max!- intettem neki, Nate csak biccentett.

- Szerintem így is éppolyan tökéletesek a melleid, mint eddig –suttogta kajánul a fülembe. –Ahogy minden más is rajtad –lehelt apró csókot a fülem tövébe, majd beleharapott a fülcimpámba. Egy őrjítő, férfias morgás keretében hátrébb lépett. –Most szívesen megmutatnám, mennyire gondollak tökéletesnek. Csakhogy dolgunk van. De ami késik, nem múlik –kacsintott, mire elvigyorodtam, valószínűleg el is pirultam.

- Azt el is várom –mosolyogtam rá, mire szélesen vigyorogni kezdett.

Amióta bekeményítettünk edzés terén, nagyon ritkán volt alkalmunk kettesben tölteni egy kis időt, mármint romantikus értelemben. Párszor azért igyekeztünk időt szakítani a kapcsolatunk ápolására, így néhány alkalommal elmentünk moziba, vacsorázni és hasonlók. Sajnos azonban az edzések során egymás ellenfelei voltunk, bár néhány csókkal megédesítettük a szenvedést.

Ma kardokkal –igazi kardokkal – vívtunk. Nem tudtam kívülről milyennek hathat a küzdelem, azonban valahogy úgy éreztem, hasonlít ahhoz a kecses, táncos koreográfiához, mint amikor Damien állt vele szemben. Fém csattant fémen, én támadtam, ő hárított. Megsorozott, így védekezni kényszerültem, azonban Damien technikáját utánozva kigáncsoltam alóla a lábát. Vagy is csak akartam. Valamilyen csoda folytán kiszámította a következő lépésemet, és hátraugrott, majd azzal a lendülettel lecsapott. Egymásnak feszültünk, folyt rólunk az izzadtság, mindketten lihegtünk, de nem adtuk fel. Minden erőnket belevittük a küzdelembe, mintha valóban élet-halál harcot folytatnánk. Amikor éreztem, hogy eléggé nekifeszül ahhoz, hogy megbillenjen a súlypontja, kipördültem. Ahogy sejtettem: Arccal a földre zuhant, bár a kezével sikeresen tompította a becsapódást. A kardom hegyét a lapockája alá érintettem, ebből tudta, hogy vége van. Legyőztem. Végre valahára sikerült fölé kerekednem.

- Igazán szép –nézett fel féloldalasan. Elvettem a kardot, majd felsegítettem. Ajkán büszke félmosoly jelent meg, majd egy hosszú csókkal jutalmazott a győzelmemért. 

- Azt hiszem, ránk férne egy zuhany –húztam el a szám. Patakokban fojt rólunk a víz, a ruháink pár árnyalattal sötétebbek voltak, mint amikor elkezdtük. Szerencse, hogy hoztam jó pár váltóruhát.

- Akkor menjünk! –a mosolya vigyorrá szélesedett.

Birtokba vettük az egyik szoba zuhanyzóját. Tekintve, hogy ketten voltunk bent, eltartott egy darabig, hogy a gőzzel telített helyiséget elhagyjuk. Azonban nem a nappaliba mentünk, mint ahogy arra számítottam, hogy ott várjuk meg Damient, hanem Nate az ágy felé húzott. Kérdő tekintetemre csak felnevetett. Intett, hogy üljek le, majd kihúzta az éjjeliszekrény alsó fiókját és egy kék díszdobozt vett elő belőle. Fogalmam sem volt, mire gondoljak. Letelepedett mellém, majd a szemembe nézve, lassan felnyitotta a doboz tetejét. Elakadt a lélegzetem. Egy gyűrű volt benne, szív alakú, középen egy kobaltkék kövecskével. Nem tudtam, mit mondhatnék, a szívem hevesen dobogott.

- Ez…ez gyönyörű, de…- kezdtem makogva, mire felnevetett.

- Nem aggódj, nem kérem meg a kezed –nézett rám csillogó fekete szemeivel, amikben elvesztem, akárhányszor csak belenéztem; majd pajkosan hozzátette –Legalábbis még nem.

- Miért kapom?- kérdeztem továbbra is kábultan, miközben ráhúzta a bal kezem gyűrűs ujjára. Pont, mint azt a gyűrűt szokás. Ez egy ígéret. Egy ígéret, ami egyszerre töltött el félelemmel és őrült vágyakozással, várakozással. A szívem továbbra is szapora ütemet vert.

- Hogy mindig veled legyek. Bár a csatában csupán hátulról fedezhetlek, akkor is ott leszek melletted. Ezt szeretném, ha mindig tudnád, mindig éreznéd. –Könnyek szöktek a szemembe.

- Köszönöm –suttogtam, majd karom a nyaka köré fontam. Szorosan tartott, a testünk egymáshoz simult. Az ő szívverése is gyorsabb volt a szokásosnál. 

- Szeretlek, Elena –suttogta a hajamba. Az arcomat a vállgödrébe fúrtam, beszívtam férfias illatát.

- Én is szeretlek –suttogtam vissza, mire még szorosabban préselt magához.

- Srácok?!- szűrődött be Damien hangja.

- Megérkezett a váltás –dünnyögte, majd kelletlenül hátrébb húzódott. Gyengéden letörölt egy kósza örömkönnycseppet, szégyenlős mégis boldog mosolya magával ragadott. –Tedd vissza a dobozba, edzésen nem kellene, hogy rajtad legyen –javasolta. Bágyadtan bólintottam, majd úgy tettem, ahogy tanácsolta. Eltűntettem a könnyek nyomait, majd kézen fogva kiléptünk a helyiségből. Várt rám még egy fárasztó edzés Damiennel.