2017. január 23.

Végzet - 21. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Nos, úgy terveztem, hogy ezt a bejegyzést megkönnyebbülten, azzal a tudattal kezdem, hogy végeztem a vizsgáimmal, de sajnos az élet nem szeret engem. A tanár, aki ma vizsgáztatott volna, lázasan fekszik otthon, így totál feleslegesen basztam el töltöttem a hétvégém a fővárosban és napoltam el az új blogposztot. Képzelhetitek mennyire örülök ennek a fejleménynek,és hogy jövő héten megint fel kell vonatoznom... Mindenesetre ez nem rajtam múlt, és bármennyire is bosszantó, meg kell barátkoznom a helyzettel.
A lénye, hogy most itt az új fejezet, és mire a következő megérkezik, addigra már tényleg végzek mindennel, így kissé nyugodtabb lelkiállapotban leszek.
Addig is élvezzétek a történetet, és hagyjatok nyomot magatok után! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Egy altatódalt dúdoltam, amit még kiskoromban énekelt nekünk anya, amikor nem tudtunk aludni. Apa halála után Danny is állandóan ezzel ringatott álomba. Most is tökéletes volt. Elterelte a gondolataimat Reachelről, akiről azt gondoltam, a barátnőm, közben azonban elárult. Ez jobban fájt, mintha a Mester megkínzott volna. Tudta, hol lehet a legmélyebbet belém döfni, és ezt készségesen ki is használta. Szép lassan azonban az összetörtség, az árulás érzete átalakult fortyogó dühé bennem. Kérdések ezrei cikáztak át az agyamon, amikre válaszokat akartam. Mindennél jobban véget akartam vetni ennek az egésznek.
Térdre ültem, majd amennyire tudtam, megemeltem a bokáimat, hogy hozzáférjek a csizmámhoz. A mutató- és középsőujjammal sikerült elkapnom a tőröm markolatát, s nagy nehézségek árán kellőképp kijjebb rángatni, míg végül sikerült rámarkolnom. Óvatosan húztam ki a helyéről, majd a penge élét becsúsztattam a bal karbilincsem kulcslyukába. Még Michael tanította meg, hogy bármivel ki lehet nyitni egy-egy zárat a megfelelő technika alkalmazásával, és némi türelemmel. Ez a művelet esetemben most nagyjából tíz percet vett igénybe, majd sorjában kiszabadítottam a másik karom és a két lábam. Kicsit átmozgattam elgémberedett tagjaimat, majd a rozsdaette, mohás rácsokhoz sétáltam. A cellát csak kívülről lehet nyitni és zárni. Okos, ám nem lehetetlen vállalkozás. Letérdeltem, amennyire tudtam a rácshoz préseltem az arcom, hogy lássak valamicskét. A nedves, hideg fém valami különös bűzt árasztott magától, de sikerült leküzdenem a rám törő hányingert.  Látatlanban sokkal nehezebb dolgom volt, mint elsőre gondoltam, azonban a több órának tűnő szenvedés végül kifizetődött.
A zár kattant.
Kijutottam.
Abban a pillanatban semmi mást nem akartam, csak fájdalmat okozni Davinnek, hogy átérezzen mindent, amit velem művelt. Elégtételt akartam, bosszúra szomjaztam.
Eltökélt léptekkel szeltem át a dohos tömlöcszerű helyiséget, egy ritmusra jártam a vízcseppekkel. Legszívesebben feltéptem volna a vasajtót, azonban nem akartam elárulni magam.
Ekkor döbbentem rá, hogy valójában semmit sem terveztem el. Fogalmam sem volt, hány őr állhat az ajtó előtt, hány további őrszem rejtőzhet a környéken, mennyi idő alatt érkeznek ide a többiek riadó esetén, merre van maga Davin… Egyedül az étkezőbe vezető utat ismertem.
A „Mester” által rám ruházott csúfondáros jelzők ismét létjogosultságot nyertek: egy ostoba, buta liba vagyok, aki a saját feje után megy. Ennek tudatában a dühöm csak fokozódott, a vérem forrt, perzselt, az agyamat teljesen elborította a köd. Mégsem engedhettem meg magamnak, hogy ez a mérhetetlen düh a felszínre törjön és átvegye az irányítást a józan eszem felett.
Szerencse, hogy Sheila furcsa varázslata felruházott bizonyos hatalmakkal, így könnyűszerrel hallhattam, hogy a közelben nincs senki, csupán a saját lélegzetvételemet hallottam. A szemem áthatolt a vasajtón – akárcsak a fákon és bokrokon –, még ha nem is láttam olyan élesen. Persze mindenen nem láttam át, de annyit sikerült megállapítanom, hogy közvetlenül abban a helyiségben, amitől az ajtó elválaszt engem, senki sem tartózkodik. Felelőtlenség volna vagy csapda? Fogalmam sem volt, viszont egyet tudtam: kockázat nélkül nincs siker. Amilyen lassan csak tudtam kinyitottam a hideg fémajtót, ám az így is hangosan nyikordult. Dermedten megálltam. Az a pár másodperc, amit így töltöttem egy örökkévalóságnak tűnt, a szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, a tenyerem izzadt. Szerencsére azonban senki sem jelent meg, így kisurrantam, majd még az előbbinél is lassabban visszazártam az ajtót. Ezúttal csupán halkan nyekergett, nem keltett akkora zajt, amire felfigyelhettek volna.
A folyosón félhomály uralkodott, csupán öt méterenként világította be az éjszaka sötétjét egy-egy haloványan izzó lámpa.  Egyenesen és jobbra vezetett egy-egy folyosó. Amikor az ebédlőbe vittek, egyenesen indultunk el, így ezúttal jobbra mentem. Sokáig nem találkoztam sem ablakkal, sem ajtóval. A falakat régi portrék díszítették, csak úgy, mint a többi kastélyban, ám ezek rég elveszítették egykori fényüket. Ugyanolyan állapotban voltak, mint azok, amiket az érkezésemkor láttam: többet szándékosan megrongáltak, kitépték őket a helyükről, mások megfakultak.
Találtam egy képet Katherineről és Steveről, amin a lánynak már látszott a kerekedő pocakja. Vagy Caroline születése előtt, vagy pedig nem sokkal a halála előtt készülhetett. Meglehetősen obszcén szavakkal volt körbefirkálva az alakja, amiket inkább nem részleteznék. Mindenesetre nem kétséges, hogy a készítője nem szimpatizált az ősömmel. Elérkeztem az első kanyarhoz. Megtorpantam, majd óvatosan kikémleltem, hogy van-e valaki a közelben. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy teljesen egyedül vagyok, továbbindultam. Itt már lépten-nyomon ajtók törték meg a fal egységét a baloldalon, míg a jobb oldalon súlyos bársonyfüggönyök lógtak alá. Egyik mögé belesve csalódottan nyugtáztam, hogy az egykori ablakokat befalazták. Lehetséges, hogy van valami titkos kapcsoló vagy rés, aminek segítségével meg tudnám nézni, hol is vagyok, esetleg felmérhetném a terepet, viszont nem akartam kockáztatni. Az ittlétem önmagában is éppen elég veszélyforrást rejtegetett. A „szuperlátásom” segítségével átnéztem az ajtókon, ám a legtöbb hálószobákat rejtett maga mögött. Fogalmam sem volt, mit kerestem, csak mentem, míg nem találtam valami érdekeset. Lassan, óvatosan nyomtam le a hideg kilincset, majd szinte milliméterenként mozdítottam az ajtót, hogy semmiképp se keltsen zajt a kastélyban. Amikor a rés elég nagy volt ahhoz, hogy átférjek rajta, besurrantam, majd ugyanilyen körültekintően zártam be ismét.
A könyvtár. Eddigi tapasztalatim alapján ez a hely mindig tökéletes rejtekhelynek bizonyult. Abban is biztos voltam, hogy legalább egy titkos alagút vezet innen valahová. Egy gyors terepszemle után mosolyogva állapítottam meg, hogy legalább ezt a helyet tiszteletben tartották. A polcok roskadásig meg voltak pakolva könyvekkel, az összes falat tetőtől talpig vastagabbnál vastagabb kötetek szegélyezték, ráadásul rendszeresen takarítottak.  Az elszórtan elhelyezett olvasóasztalokon egy-egy erőteljesebb fénnyel rendelkező lámpa biztosította a jó látási viszonyokat az olvasás kedvelőinek, a bársonnyal bevont székek egész puhának és kényelmesnek tűntek. Maga a hely nem volt túl nagy, valamivel kisebbnek tűnt, mint a Danken könyvtár. Először Danken mintára a kandallóhoz mentem, majd a faberakás alatt kutattam egy gomb után, ám ez a kísérletem nem vezetett eredményre. Ekkor a különös faragványokat kutattam át, hátha sikerül valahogy elmozdítanom az egyiket, és akkor megjelenik egy csapóajtó, mint a filmekben, ám ez sem jött be. 

- Ó, ugyan már! Hadd csinálja, ami jól esik. Mindig egy lépéssel előtte járok, Watson – ütötte meg a fülem egy ismerős férfihang, mely egyre közeledett.
- Ne hívj Watsonnak, Davin. Messze nem vagy Sherlock Holmes – felelte egy lány. Reachel. El kell tűnnöm innen! De hova? Nem voltak polcok, amik mögé elrejtőzhettem volna. Hátrahúzódtam az ajtótól legtávolabb eső polcig. Szinte belepréselődtem. Hirtelen aztán úgy éreztem, mintha a könyvek tengere eltűnne mögülem. Hátrazuhantam, majd egy puha puffanást hallottam. Aztán a zár kattant.
- Viszont vagyok olyan okos – vitatkozott tovább Davin.

Egy rejtett szobában találtam magam, az a furcsa hang az esést követően pedig a polc visszazáródása volt. Egy irodahelyiségnek tűnt a szoba, bár alig láttam valamit. Mindenesetre az íróasztal, rajta a temérdek papírhalom, a pár polcnyi vaskos könyv és az oldal elhelyezett bárpult erről tanúskodott. Nemrég használhatták a helyet, ugyanis egy üres pohár hevert az íróasztalon, mellette pedig egy félig üres whiskys üveg. Fél füllel hallgattam, ahogy a könyvtárban az egykori barátnőm és a fogvatartóm kedélyesen beszélget, ám a szavak nem igazán nyertek értelmet a fülemben. Igyekeztem az íróasztalon lévő vaskos könyvre és a mellette heverő papírlapokra koncentrálni. A könyv megsárgult lapjai egy pentagrammát ábrázoltak, majd kijegyzetelve különféle jeleket és azok magyarázatát, azonban egy olyan nyelven, amit én nem ismertem. A szavak hangzásából ítélve ránézésre talán latin lehet. A papírokon szintén ezen a nyelven íródott szövegek voltak, sok helyen átfirkálva, néhol különös rajzokkal, amikből semmit sem értettem.
Aztán a lapok közt végre megpillantottam valamit, ami értelmet nyert a szememben. A tőr vázlatát, meglepően részletesen. Hosszas, gondos vázolgatás eredménye volt, a markolaton lévő összes kacskaringós jelet pontosan lemásolták, majd egy-egy nyíllal kijegyzeteltek hozzá valamit. Ezen kívül felfedeztem még egy furcsaságot: a pengén hullámvonalak futottak végig különböző hosszúságban, majd kinyilazva egy különös szöveg volt – pont olyan sorhosszúságokkal, mint azt a pengén jelezték. Egyes szavai a szövegnek be voltak karikázva és kinyilazott jegyzetek tarkították a lapot oldalt, fent, lent – mindenhol. Homlokráncolva tanulmányoztam, elvégre nem tudtam sok mindent kezdeni ezekkel az információkkal. Azonban egy dologra mégis felhívta a figyelmem: a tőr pengéjében vésett szövegre, amire eddig nem figyeltem fel. Igaz, hogy a pengét eddig sosem figyeltem meg tüzetesebben a látomásaim során, hiszen a különös markolat mellett nem tűnt fontosnak. Ezek szerint mégis kulcsfontosságú jelentése van, csupán én nem értem, mi az.
Odakint a hangok elhallgattak, azonban a szemem nem látott át ezen a falon. Mindent igyekeztem visszarendezni úgy, ahogy találtam, hogy az ittlétem ne legyen feltűnő. Ezt követően a falhoz tapadtam, majd percekig csendben hallgatóztam, hogy van-e odaát valaki. Mikor percekig néma csend uralkodott, megpróbálkoztam a kijutással. Nekivetettem a vállam a falnak, igyekeztem megmozdítani, ám a próbálkozásom kudarcba fulladt. Magamban szitkozódtam egy sort, majd körbenéztem a falon, hátha találok valahol egy kapcsolót, ami kijuttat innen. Mikor ez sem használt, kétségbeesésemben megpróbálkoztam a Danken kastély alagútjainál használatos jobb alsó sarokkal, ám itt ez sem működött. Úgy éreztem vége, csapdába estem. Viszont valamilyen kiútnak kell lennie valahol.  
Visszamentem az íróasztalhoz, majd a fiókokban kezdtem el kutakodni valamiféle kulcsszerű dolog után. Átvizsgáltam mindent, titkos nyomógombokat kerestem, még egyszer megpróbálkoztam a fallal, ám egyszerűen semmi nem akart működni. Mintha ezt szándékosan így alkották volna meg.

Olyannyira belefeledkeztem a kiút keresésébe, a félelem, miszerint végleg csapdába estem olyan szinten elborította az agyam, hogy a padlódeszka különös nyikorgását csak akkor vettem észre, amikor a közeledő léptek zaja megütötte a fülem. Csakhogy akkor már késő volt. 
- Lám, lám, kit látnak szemeim! – jelent meg Davin a csapóajtóban, ajkán kedélyes félmosoly játszott. – Tudod, Kiválasztott, bejutni könnyű, ám kijutni csak az arra jogosultak képesek.
- Tudod, Mester – ezt a szót gúnytól csöpögve köptem – nem gondoltam volna, hogy ilyen rendetlen vagy. 
- Ja, hogy ezek? –mosolyodott el, ahogy az íróasztalára mutatott. – Nem mintha számítana. Elvégre azt tudod, hogy a tőr nálam van, ez nyilván nem lepett meg. Az írást pedig erősen kétlem, hogy megértenéd. Így ez számodra csak értelmetlen betűk és jelek halmaza, semmi több – vont vállat. Sajnos ebben igaza volt, még ha csak részben is.
- Miért vagy ebben olyan biztos? – villantottam felé egy ravasz mosolyt. Olyan bosszantóan magabiztos volt, hogy belső kényszert éreztem, hogy letöröljem azt a felsőbbrendű vigyort a képéről. 
- Az legyen az én titkom – kacsintott, majd elém lépett. – Most pedig ideje visszamenned a celládba. – Még mielőtt észrevettem volna, súlyos bilincset csatolt a csuklómra, majd elkezdett lefelé vezetni a csapóajtón.
Teljes sötétségben vezetett az utunk, ám fényben sem lett volna mit nézni a vakolatlan téglafalon és a pókhálókon. Egy kulccsal kinyitott előttünk egy ajtót, ami egyenesen a tömlöcökhöz vezetett. Az ajtó messze nyílt az én cellámtól, viszont ez egy jó lehetőség lenne arra, hogy visszajussak. Megfigyelve a kulcsot, semmi különlegeset nem fedeztem fel rajta, ám Davin ügyelt arra, hogy a kulcslyukat ne láthassam, amikor elfordítja benne. Amikor azonban elfordult… Nem volt kulcslyuk. Egyáltalán, semmi, ami akár csak hasonlított volna egyre.
- Mozdulj! – taszított rajtam egyet, amikor még mindig meghökkenve álltam a fal előtt, ahonnan az előbb megjelentünk.
Szótlanul lépkedtem a cellám felé. Ezúttal nem kötöttek ki a fali bilincsekhez, pusztán belökött az ajtón, majd pedig rám zárta a rácsokat.
- Hiába próbálkozol, aranyom –mosolygott, miközben a kulcsot pörgette a mutatóujján, majd hirtelen a tenyerébe zárta azt. – Mindig három lépéssel előtted járok. – Ez volt a végszava.
A víz egyenletes csepegésének tempójában indult el kifelé. Még hallottam, ahogy a vasajtó fülsiketítő nyikorgással kitárul, majd becsukódik. Végül ismét egyedül maradtam.

2 megjegyzés:

  1. Ajj, pedig már annyira azt hittem, hogy kijut. Ezek szerint nem lesz egyszerű dolga Davinnal.
    Ij, kellemetlen ez a vizsga dolog, de kitartás, még egy utolsó lendület és vége :)
    Szurkolok, és már nagyon várom a fejezetet c: *--*

    VálaszTörlés
  2. Hát most egy kicsit csalódott vagyok :(
    Én szerintem nem volt benne annyi izgalom mint amennyi szokott lenni a részekben, de amúgy jó.:)
    Sok szerencsét a vizsgákra ❤

    VálaszTörlés