Végzet - 23. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is szörnyen sajnálom, hogy egy ilyen rész után ennyi ideig nem jelentkeztem, de azt sem tudom, hol áll a fejem, és kicsit elveszett az időérzékem, így, hogy folytatódott az egyetem, és mire észbe kaptam már 3 hét is eltelt. Tényleg szörnyen sajnálom!

Viszont még mielőtt belevágunk a folytatásba, szeretném megköszönni azt a rengeteg kommentet, hozzászólást, reakciót, amit ehhez a részhez kaptam! <3  Bevallom, számítottam rá, hogy Nate halálával az eddigieknél több visszajelzés érkezik majd mind Bloggeren, mind pedig Wattpadon, de ez engem is meglepett, viszont iszonyatosan jól esett! :) <3 

De nem húzom tovább az időt, biztosan Mindenki nagyon kíváncsi már a folytatásra! :)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J. 

Lélektelen testként vánszorogtam át egyik kínkeserves napból a másikba. A fájdalom és a gyász mázsás súlyként nehezedett összetört szívemre. Mintha a lelkem Nate-tel együtt a felhők közé szállt volna. Mindenkit kerültem, teljesen magamba zuhantam. Persze Linda nyomozó szeretett volna kihallgatni, valahogyan mégis sikerült rábeszélni, hogy legalább a temetésig hagyjon békén.

A temetés. A pillanat, amikor végleg búcsút intünk azoknak, akiket szeretünk. Amikor véglegesen tudatosul bennünk, hogy vigyázó kezük nélkül kell továbbhaladnunk az élet rögös útján. A pillanat, amikor végleg elhagynak minket. A pillanat, amikor a szívünk véglegesen darabokra törik.

Minden irányból kínzó zokogások, szipogások ütötték meg a fülem. Rengeteg fekete ruhába öltözött ember volt jelen. Szinte az egész város kivonult az elhunyt tiszteletére. Vagy a családja tiszteletére.

Én is ott álltam, kicsit távolabb a Donovan családtól, de nem is a saját családom körében. Egyedül akartam elbúcsúzni tőle. A gondolataimban, a közös emlékeinkben elmerülve bámultam a sötétbarna koporsót a ravatalozóban. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ott fekszik bent. Itt kellene állnia mellettem, fognia a kezem és azt suttogni a fülembe, hogy minden rendben lesz. Rám kellene mosolyognia, szemei csillognának, és azt kellene mondania, hogy szeret. Ahogy akkor is mondta. Fel kellene ráznia ebből a rémálomból, a karjai közé kellene zárnia és megnyugtatni, hogy ez az egész nem valóság, hogy itt van velem és nem hagy el soha többé.

Mrs. Donovan keserves zokogásának hangja ránt csupán vissza a valóságba. Mert bármennyire is fáj, ez itt a valóság. Bár már sokszor kívántam, hogy ez az egész pusztán elmém különös játéka legyen, még sosem akartam ennyire, mint az elmúlt néhány napban. És ami a legrosszabb, hogy tudom, ez nem a Mester utolsó kegyetlen csapása ellenem. Azt akarja, hogy szenvedjek. El akar tőlem venni mindenkit, aki fontos számomra. Épp ezért kell Nekem előbb cselekednem.

Ez az elhatározás jeges szélként söpörte el szívem, lelkem fájdalmát. A bosszúvágy tüze égetett belülről, mielőbbi cselekvésre sarkallt. Ahogy a szertartásnak vége lett, és mindenki egyenként kinyilvánította részvétét a Donovan családnak, bennem egyre erősödött az elhatározásom, ami sokkal inkább egy ígéret. Megvártam, míg mindenki elhagyja a temetőt, majd odaléptem a koszorúkkal telepakolt sírhelyhez és letérdeltem elé.

- Megígérem, hogy bosszút állok érted! – suttogtam elszántan. – Elkapom a Mestert és a saját kezemmel ölöm meg. Esküszöm, Nate. – Könnyek mardosták a szemem, ám ezúttal nem fogtam vissza, mint a temetés alatt. Engedtem, hogy a meleg, sós cseppek lefolyjanak az arcomon, hagytam, hogy a hideg szél ráfagyassza bőrömre. Ez az ígéret ad mostantól értelmet a küzdelemnek. Az életemnek.   

Bár én elhatároztam magam, nem rohantam azonnal az Őrző ötökhöz. Vagy már csak négyekhez. Idő kell nekik a gyászhoz, hogy feldolgozzák fivérük elvesztését. Így vártam, míg ők keresnek engem. Pontosan három napig tartott, míg Tom felhívott. Ezt a három napot a Mestertől ellopott jegyzetek és könyv tanulmányozásával töltöttem. Először arra gondoltam, hogy megmutatok egy részletet Mr. O’Dannelnek, ugyanis ha jól tudom, tizenkét nyelven beszél folyékonyan, hátha meg tudja ezt fejteni. Aztán rájöttem, hogy ezzel nem kerülném el a kérdéseket, és a gyors megoldás érdekében akár arra is rákényszerülnék, hogy beavassam, és segítsen megfejteni az egészet. És bár tűzbe tenném érte a kezem, jobban megbízom benne, mint a saját anyámban, mégsem tehetem kockára ezzel a küldetésünket. Így hát jobb híján az internet segítségével próbáltam rájönni, mégis milyen nyelvről lehet szó, ám semmiféle kielégítő választ nem találtam. Úgy éreztem, zsákutcába jutottam. Az első, ami eszembe jutott, az a titkosítás. Ám mivel latinbetűkről volt szó, így fogalmam sem volt, mégis milyen módszert alkalmazhattak. Most sok mindent odaadnék Lana kódfejtő nagyapjának tudásáért.

Szóval háromnapnyi sikertelen próbálkozás után a papírhalommal a táskámban indultam el a Donovan kastély felé. Kivételesen nem az átjárón keresztül jöttem. Kellett egy kis friss levegő, hogy nyugodtabban tudjak szembenézni Nate családjával. Mrs. Donovan szinte rögtön ajtót nyitott, mintha már régóta vártak volna. Valamiért nem lepett meg, hogy nem a mogorva komornyik fogadott. Alig ismertem fel a fiúk gyönyörű édesanyját az előttem álló nőben. Arca beesett volt, mint aki napok óta nem evett. Szemei, melyek oly fájdalmasan emlékeztetettek Nate gyönyörű, éjfekete pillantására fájdalmat sugároztak. Véreresek voltak, alattuk sötét táskák éktelenkedtek. Valószínűleg nem tudott aludni fia halála óta. Máskor kifogástalanul ápolt barna haja zsírosan tapadt a fejére, és bár magas lófarokba kötötte, nem kerülte el a figyelmem a szanaszét álló szálak sokasága. Fekete ruhaszoknyája kissé nagynak tűnt a derekán; újabb bizonyítéka étvágytalanságának. Természetesen megértem, hogy nehezen szedi össze magát az eset után, azonban van még négy gyermeke és egy szerető férje, akik miatt nem engedheti meg magának az összeomlást. Bánatos, mégis furcsán kedves mosolyt öltött az arcára, ahogy beinvitált.

- Jó téged újra látni – szólt fátyolos hangon. Összeszorult a szívem.

- Önt is – feleltem egy udvarias mosoly kíséretében.

- Kérlek, Elena, vess végen ennek! – ragadta meg a kezem, nagy fekete szemeivel könyörgőn nézett rám.

- Azon vagyok – mosolyogtam rá.

- Nem akarom még több fiamat elveszíteni – suttogta könnyeivel küszködve.

- Higgye el, hogy én sem – feleltem, a hangom kis híján elcsuklott és ezt ő is észrevette.

- Nagyon szeretett téged – simított egy hajtincset a fülem mögé, közben merengőn mosolygott, mint aki azt képzeli el éppen, milyen lett volna a fia élete mellettem néhány év múlva.

- Én is őt – suttogtam elhaló hangon. Csak akkor vettem észre, hogy egy könnycsepp legördült az arcomon, amikor gyengéden letörölte.

- Tudom – mosolygott. – És tudom, hogy ez nem az átok miatt alakult ki köztetek. Én mindig úgy láttam, hogy a Damiennel való kapcsolatodat szülte az átok – vallotta be.

- Talán minden másképp alakult volna, ha nincs ez az egész. Ha nem bukkanok fel, Nate még mindig élne.

- Ugyan, ne beszélj butaságokat! – korholt. – Talán így van, talán nem. Neki ez volt a sorsa, bármennyire is fáj mindannyiunknak. – Nem tudtam semmit sem mondani, csupán egy aprót bólintottam. – Gyere, már biztosan nagyon várnak – intett, majd elindult Charles dolgozószobája felé.

Kettőt kopogott, majd meg sem várva a választ, benyitott. Szélesre tárta az ajtót, majd félreállt, hogy beléphessek. Arra számítottam, hogy követ, ám kívül maradt, s becsukta mögöttem az ajtót. Még nagyobb meglepetés volt, hogy bár arra számítottam, hogy mindenki itt lesz, egyedül Charles tartózkodott a helyiségben. Arca meggyötört volt, ám igyekezett tartani magát. Elvégre mégis csak ő a polgármester. Fekete inget viselt fekete zakóval, nyakkendő nélkül. Arcát rövid őszes borosta fedte. Szemüvege mögül nézett rám.

- Jó napot! – köszöntem kissé bátortalanul.

- Foglalj helyet! – mondta köszönésképp. Nem volt goromba, inkább csak távolságtartóan udvarias. – Mielőtt a fiúk idejönnének, meg kell tudnom valamit – kezdte, majd minden további nélkül levette a szemüvegét, tekintetét az enyémbe fúrta. A lélegzetem is elakadt. Tudtam, mire készül, ám a felismerés sokkolt.

Újra átéltem mindent. Az álommal kezdődött, melyben a furcsa, természetfeletti Nora jelent meg előttem, figyelmeztetve, hogy Reachel veszélyben van. Ott volt a negyedik kastélyba vezető út, a Mester, a tömlöc. Amikor felfedeztem Reachel árulását ismét éreztem azt a zsigeri fájdalmat és árulást, mint akkor. Aztán az első szökés, a megtalált jegyzetek, majd ahogy visszatoloncoltak a cellámba. A hátborzongató beszélgetésnél már egyre jobban kalapált a szívem a mellkasomban. Tudtam, hogy meddig akar elmenni Charles. Tudtam. És bár tudtam, hogy semmit sem tehetek, igyekeztem küzdeni ellene. Természetesen hasztalanul. Léptek dobogása, lövések dörrenése, a fájdalmas kiáltás, amikor azt hittem, minden rendben, a fáradhatatlan rohanás, menekülés, újabb lövések, a megkönnyebbülés, hogy túléltük, kijutottunk, aztán… aztán Nate fájdalomtól eltorzult arca. Minden, amit akkor átéltem ismét megrohant, csakhogy kétszeres erővel. Ordítottam, zokogtam. Azt akartam, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy lássa a vallomásunkat. Nem akartam látni az élettelen testét. Nem akartam látni a fekete zsákot. Még sosem ordítottam olyan velőtrázón, olyan hangosan, olyan fájdalmasan, mint most. Aztán végre vége lett. Amint elkezdtem érzékelni a valóságot, ráeszméltem, hogy a padlón fekszem. Könnyáztatta arcom forrón ég az emlékek nyomán, a torkomat mintha tűkkel szurkálták volna szét. A tüdőm összeszorult, hevesen köhögni kezdtem. Mindenem reszketett. Charles Donovan pedig csak ült a székében és meredten bámult maga elé. Eszébe sem jutott segíteni.

Aztán hirtelen kivágódott az iroda ajtaja és fekete ruhás alakok rohantak hozzám a nevemet kiáltozva. Volt, aki egyenesen a velem szemben ülő férfihoz ment. Csak akkor jöttem rá, hogy a fiúk azok, amikor Tom egy zsebkendőt nyomott a kezembe, miközben Michael és Max visszasegítettek a székre. Damien megragadta az apja gallérját, mélykék szeme valósággal izzott a belőle áradó dühtől.  

- Hagyd! – kértem erőtlenül, mire rám pillantott. Szemében továbbra is harag lángolt, ám nem rám irányult.

- Mégis hogy hagyhatnám?! – kiáltotta dühtől érdes hangon. Összerezzentem.

- Én is ezt tettem volna a helyében – vallottam be. Ha az én gyerekemről lett volna, engem sem érdekelt volna, milyen fájdalmat okozok ezzel másnak.

- De hiszen… - tiltakozott volna tovább, ám ekkor Tom lépett oda hozzá, a vállára téve a kezét.

- Megtörtént, Damien. Ezen nem változtathatsz azzal, hogy így viselkedsz.

- Szóval szerinted helyes, amit apánk tett? – kérdezte elengedve Charlest, aki úgy tett, mintha mi sem történt volna.

- Természetesen nem – vallotta be. – De az sem, amire te készülsz. Csak hagyd. – Damien keze ökölbe szorult, állkapcsa megfeszült, nyakán és halántékán kidagadtak az erek, de nem szólt semmit.

Még mindig nem sikerült megnyugodnom, továbbra is reszkettem, karjaimmal átöleltem a testem, hogy ezt csillapítsam. Könnyek csordultak le arcomon, légzésem sem állt vissza normális tempóra; amikor mély levegővételekkel próbáltam csillapítani, köhögésbe fulladt a kísérletem, így egy idő után inkább feladtam.

- Most, hogy Nate már nincs köztünk, az ügyünk még sürgetőbbé vált. Nem csupán a Katherine által ránk szabott határidő közeledte miatt – kezdte Mr. Donovan. – Most, hogy az Őrző ötök száma négyre csökkent, az erőtök is megcsappant. És ez különösen Damienre és Elenára nézve veszélyes. Ti Sheila és a húga által különleges, természetfeletti képességekre tettetek szert, ám ez minden őrző halálával egyre csökken. Láttam, hogy Elena képes volt előhívni az egyiket, és nem kételkedem benne, hogy még mindig képes rá. Viszont az, hogy meddig bírja, vagy hogy más képességeire mennyire hat ki, abban nem vagyok biztos.

- Elena talált valamit, ami talán segíthet nekünk a tőr megtalálásában – szólalt meg Tom magabiztos hangon.

- Valóban? – vonta fel Charles a szemöldökét, mire szó nélkül átnyújtottam a könyvet benne a jegyzetekkel. Némán kinyitotta, majd lapozgatni kezdett.

- Fogalmam sincs, milyen nyelven írták – szólaltam meg hosszú ideje először. A hangom legnagyobb meglepetésemre hűvös nyugalmat sugárzott.

- Hm – mosolyodott el a lapokat tanulmányozva. – Okos, de nem elég okos.

- Mi az? – kérdezte Damien idegesen. Még most sem sikerült megnyugodnia.

- Ez óperzsául van – felelte. Kijelentésére a homlokom ráncba szaladt.

- De hiszen latin betűkkel van írva – kezdtem, ám félbeszakított.

- Fonetikus írás. Az eredeti írásjelekből sokkal könnyebben kikövetkeztethető a nyelv, ebben a formában csak azok értik meg, akik beszélik. És szerencsére én beszélem. És Tom is – biccentett a fiú felé.

- Az Őrzői kiképzés része – vont vállat Tom a szó nélküli kérdésre. Szóval Charles őt akarta kijelölni utódjául, amennyiben a Kiválasztott nem jelenik meg ebben a generációban. Valamiért nem lepett meg a dolog.

- Két nap alatt ki tudjuk deríteni, hogy van e benne hasznos információ – jelentette ki Mr. Donovan. – És azok alapján, amiket eddig láttam, ebben minden kérdésünkre benne lesz a válasz. És akkor… - itt hatásszünetet tartott, tekintetét végigjártatta rajtunk, majd végül megállapodott rajtam – bosszút állunk Nate haláláért. – Egyetértő morajlás szaladt végig a kis helyiségen.

A közelgő bosszú ígérete azonnal kiűzte belőlem a látomás által keltett hideget. Hamarosan véget vethetünk ennek az egész rémálomnak.