2017. augusztus 1.

Végzet - 30. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Íme, elérkeztünk a történet UTOLSÓ fejezetéhez (persze az Epilógus még hátra van). Vegyes érzelmek kavarognak bennem, mert bár a gépemen már lassan egy éve befejeztem a történetet, a blog mégis életben tartotta. Rendszeresen visszaolvastam, alakítottam rajta, hogy minél jobb formában kerülhessen Elétek. A tény, miszerint nemsokára az Epilógussal vége szakad, még nem igazán tudatosult bennem. Talán majd az Epilógus közzétételénél, a Köszönetnyilvánítás fogalmazásánál fogom igazán átélni és megérteni, hogy vége. De amíg ez bekövetkezik, még nem engedem el a történetet. Még mindig van egy kevés hátra. Addig még ne búcsúztassuk.

Jó olvasást, és ne feledjétek: még hátra van az Epilógus, amiben még tartogatok meglepetéseket! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

A fájdalom utat tört magának a boldog, tudatlan feketeségbe. Tehát mégsem haltam meg. Pedig ezúttal tényleg azt hittem. És örültem neki. Különösen most, hogy ismét érzem azt a borzalmas fájdalmat a mellkasomnál. Azt kívánom, bár meghaltam volna! Holott valójában örülök, hogy élek. Nagyon is. Csak ne lenne ez a kínzó gyötrelem!
Lassan kezdtem érzékelni a körülöttem lévő világot. Megpróbáltam kinyitni a szemem, ám a szemhéjam mintha ólomból volna. Valahogy mégis sikerrel jártam, ám emberfeletti erőfeszítésbe került mindez. 
- Elena – hallatszott egy megkönnyebbült sóhaj magam mellett. Csak ekkor érzékeltem, hogy valaki fogja a kezem. Csakhogy erre a valakire számítottam most a legkevésbé. 
- Mit keresel itt? – kérdeztem. A hangom rekedt és erőtlen. Mielőtt válaszolt volna, óvatosan a kezembe adott egy vízzel teli poharat. Boldogan hajtottam fel a tartalmát. 
- Anyukád kiment kávéért. Egész éjjel itt volt veled, és nem aludt semmit. Szüksége van a koffeinre.
- Hol van Danny? – húztam össze a szemem.
- A bátyád hamarosan ideér. Csak pár órája sikerült elérni, már úton van – nyugtatott meg. 
- És te miért vagy itt?
- Nem aggódhatok érted? – nézett rám szomorúan, viszont a szeme mosolygott. 
- Azt hittem, nem a mi oldalunkon állsz.
- Úgy volt – bólintott, majd megszorította a kezem. – Nem voltam ott a küzdelemben. Davin nem akarta. Csakhogy mégis sikerült besurrannom. Segítettem nektek kijutni. Akkor te már ájult voltál, és Damien is az ájulás szélén állt. Tommal elvittünk a kocsimig, majd mindenkit behoztam a kórházba.
- Hogy vannak? – kérdeztem csendesen. Elengedte a kezem.
- A körülményekhez képest jól. Te és Damien viszont halál közeli állapotban kerültetek be. Felőle azóta sem hallottam semmit. – A mellkasom összeszorult a mondat hallatán. Viszont valamit nem értettem. 
- Én valóban meghaltam, Alex – suttogtam az emléktől elszoruló torokkal. – Éreztem. Damiennek viszont nem volt komolyabb baja. Hacsak nem történt utána valami…
- Fogalmam sincs – ráncolta a szemöldökét. – De az biztos, hogy nem haltál meg, Elena.
Folytattam volna a vitát, csakhogy ekkor kinyílt az ajtó. Anya lépett be rajta egy pohár gőzölgő kávéval a kezében. Fekete kosztümnadrágot és kék blúzt viselt – mindkettő gyűrött volt. Barna hajának egy része kiszabadult a lófarokból, kócosan meredt mindenfelé. Az arcán megjelent néhány újabb ránc, a korábbiak pedig mintha elmélyültek volna. Hatalmas, fekete táskák ültek a szeme alatt. Azonban amint összeakadt a tekintetünk, az egész arca felragyogott. Egyetlen mosolytól mintha éveket fiatalodott volna.
- Elena! Kincsem! Végre felébredtél! – szaladt oda hozzám, majd szorosan megölelt. Talán még soha nem ölelt ilyen szorosan. Mikor felszisszentem az erejétől, azonnal eleresztett. – Jaj, ne haragudj! Csak… annyira megkönnyebbültem!
- Semmi gond, anya – mosolyogtam rá. – Jól vagyok.
- Akkor én most megyek – hátrált Alex udvariasan az ajtó felé.
- Köszönöm, hogy bent maradtál vele, Alexander – mosolygott rá anya. Alex biccentett, majd elhagyta a kórházi szobát, ezzel magunkra hagyva minket. – Hogy érzed magad?
- Fáj mindenem – vallottam be grimaszolva. – Mi történt?
- Élet és halál között lebegtél, amikor a fiúk behoztak. Ahogy Damien is. Tomot, Maxet és Michaelt is el kellett látni, viszont ők sokkal jobb állapotban kerültek be. Mi történt, Elena? A sorozatgyilkos tette ezt veled? – intett a mellkasom felé. Lepillantottam. Kórházi köpeny volt rajtam, ám éreztem, hogy be vagyok kötözve. Nem válaszoltam. – Az orvosok azt mondták, hogy azt a szúrást nem lett volna szabad túlélned. Fogalmuk sincs, hogyan lehetsz még életben. – A hangja elhalkult, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. Gyengéden letöröltem, mire elmosolyodott. – Azt hittem, ez elkerülhető. Tudhattam volna, hogy bekövetkezik, ha idejövünk. Mégis annyira reménykedtem benne, hogy nem te vagy az! Aztán jöttek azok a gyilkosságok és… - kezdett hirtelen hihetetlen gyorsasággal beszélni. Nem tudtam követni.
- Anya, anya! – szakítottam félbe. – Miről beszélsz? – Reszketeg lélegzetet vett, majd lassabban folytatta.
- Te vagy az, igaz? A Kiválasztott. – Válaszul csak bólintottam. Teljesen ledöbbentem. Tudta. Tudta, hogy én vagyok az. Előbb, mint én. Lehunyta a szemét, az arcán még több sós csepp gördült le. – Annyira sajnálom! Meg kellett volna védenem! De rettegtem. Annyira rettegtem, hogy te vagy az, hogy kizártam minden erre utaló jelet. Ne haragudj rám, kérlek!
- Anya, nem haragszom. Nincs miért haragudnom – szorítottam meg a kezét. Hangosan kifújta az orrát. Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Sok mindent kellett megemésztenünk. Mindkettőnknek. 
- Ki volt az? – szólalt meg suttogva. Nem nézett a szemembe. – Ki volt a Mester?
- Davin O’Dannel, Arthur unokája – feleltem halkan, majd az én szememből is potyogni kezdtek a könnyek. – Anya, Arthur O’Dannel meg akart ölni! Ő tehet mindenről! Ő ölte meg Katherine-et! – keltem ki magamból, majd keservesen zokogni kezdtem. Az elmúlt néhány óra minden feszültsége hirtelen távozott a testemből.
- Ó, Kincsem! – húzott magához ezúttal óvatosabban. Hagyta, hogy kisírjam magam, miközben a hajamat simogatta. Hamarabb elapadtak a könnyeim, mint gondoltam. – Lehetetlen, hogy Arthur tette. Talán az egyik őse.
- Nem – ráztam a fejem eltökélten. – Ő tette. Ő maga vallotta be. Tudom, hogy nehéz elhinni. Túl hosszú a magyarázat ahhoz, hogy most elkezdjem. De… majd elmondom. – Bólintott, jelezve, hogy megérti, nem akarok beszélni erről. 
- Pihend ki magad. Danny nemsokára megérkezik. Miranda az ápolód, szóval mindenből a legjobbat kapod – mosolygott rám, mire csak bólintottam.
- Hol van Damien? – kérdeztem halkan. Nem néztem rá, helyette a bal tenyeremen végighúzódó kötést tanulmányoztam. 
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne kikelned az ágyból. – Erre felnéztem, pillantásom az övébe fúrtam.
- Látnom kell – mondtam ellentmondást nem tűrve.
Láttam a vívódást a tekintetében, de végül bólintott. Megnyomta a nővérhívót, mire Miranda azonnal megjelent. Örült, hogy végre felébredtem és érdeklődött a hogylétem felől. Hihetetlen mennyit javult a kapcsolatunk az első találkozásunkhoz képest, amikor azt hitte, a bátyám a pasim. Örülök, hogy Danny kitart mellette, mert igazán aranyos lány. Ketten együtt átsegítettek Damien szobájába. Ő is egyedül volt a szobában, mint én. Aludt, a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Aludt, vagy még nem tért magához. 
- Ne aggódj, az állapota stabil – nyugtatott meg Miranda, ahogy segített leülni egy székre közvetlenül az ágy mellett. Bólintottam.
- Magunkra hagynátok? – Nem néztem rájuk, csak őt figyeltem. Nem mondtak semmit, csak azt hallottam, ahogy az ajtó becsukódik.
Kórházi köpenyben feküdt, szóval a sérülései nagy részét nem láttam, de így is észrevettem egy kötést, ami átmegy a vállán, és egy másikat a lábán. Az arcát is több vágás és jó néhány zúzódás csúfítja el. A bal keze ugyanolyan kötést visel, mint az enyém. Annak a nyoma, amit tettünk. Amivel véget vetettünk mindennek. Mert vége volt. Vége. Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal. Vagy sokkal inkább megemészteni. Két éve ebben élek, és egyik pillanatról a másikra most vége szakadt.
Megfogtam a kezét – a balt – és gyengéden simogatni kezdtem a kézfejét. Halál közeli állapot. Ez a három szó visszhangzik a fejemben. Tudom, hogy mi történt. Tudom. Mégis meg kell kérdeznem. Addig nem lehetek nyugodt, amíg meg nem bizonyosodom róla.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire végre kinyitotta a szemét. Hunyorogva pislantott párat, aztán tekintete a kezére esett. A kezünkre. Lassan vezette fel pillantását az arcomra, mire elmosolyodtam.
- Szia – suttogtam. Csak ennyire telt tőlem abban a pillanatban. – Hogy vagy?
- Élsz – suttogta elkerekedett szemekkel. – Te tényleg élsz. – Kezét az arcomra fektette. Először alig mert hozzámérni, mintha attól félne, hogy amint hozzámért hamuvá porladok az érintése nyomán. Amikor biztosra ment, hogy valóban ott vagyok, ráfektette tenyerét az arcomra. Odafordultam, és apró puszit leheltem rá.
- Igen, élek – erősítettem meg. – Mindannyian élünk, Damien. – Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Az arcomat kezdte cirógatni miközben megbabonázva nézett, mintha tényleg nem hinné el, hogy ott vagyok vele. – Hogy érzed magad?
- Jól. Azt hiszem – felelte. Tekintetével az arcom minden négyzetcentiméterét bejárta. Furcsamód meztelennek éreztem magam átható pillantásától. Ami ennél is furcsább volt, hogy nem hozott vele zavarba. Kezemet ráfektettem az arcomat simogató kezére, majd végre rászántam magam a kérdésre.
- Te mentettél meg. Igaz? – Kikerekedett szemmel bámult a szemembe, de mintha nem is engem nézett volna. 
- Fogalmam sincs, mi történt – kezdte. – Olyan sok volt a vér. Rengeteg. A te véred. A mellkasod… Én… én azt hittem, meghaltál. Mind azt hittük. – Könnycsepp gördült végig az arcán, de mintha észre sem venné. Letöröltem a hüvelykujjammal, ő pedig folytatta. – Kétségbeestem. Meg kellett volna akadályoznom. Meg tudtam volna akadályozni. Mégsem tettem. Aztán… aztán olyan furcsán éreztem magam. Volt egy furcsa kék színű derengés. Annyira akartam, hogy élj! Olyan nagyon akartam! Minden sejtemmel azt akartam, hogy ne menj el. Ne hagyj el! A derengés abbamaradt, és elrángattak tőled. Utána csak homályos emlékeim vannak. Egy autó, a kórház, hangok, kiabálás, mentők… Nem áll össze a kép – rázta a fejét. – De itt vagy. És ez nem álom. Ugye nem álmodom? Kérlek, mondd, hogy nem! – könyörgött. 
- Nem álmodsz – mosolyogtam rá. – Itt vagyok. 
- Gyere ide! – kérlelt, majd odébb húzódott, hogy helyet csináljon nekem az ágyon. Odaültem mellé. Sokáig csak néztük egymást. Tényleg vége.
- Halott voltam, Damien – szólaltam meg végül. – Tudom, hogy meghaltam akkor. Te mentettél meg. Te voltál. 
- De mégis hogyan?
- A Testőr bizonyos feltételek mellett képes gyógyítani – idéztem fel a naplóban olvasottakat. – Szerintem olyan feltételek adódtak, amik lehetővé tették, hogy visszahozz engem a halálból. 
- Én? Téged? A halálból? – Láthatóan nem hitte el az egészet.
- Nincs rá más magyarázat – feleltem. – Igazából ezért jöttem. Hogy megnézzem, hogy vagy és… azért, hogy megköszönjem. Szóval… Köszönöm, Damien. Neked köszönhetem az életem – mosolyogtam rá, majd puha csókot nyomtam az arcára. 
- Kérlek, ne menj még! – fogta meg a kezem, amikor indulni készültem. – Még nem emésztettem meg teljesen ezt az egészet. Kérlek! – Egyszerűen képtelen voltam ellenállni azoknak a nagy, könyörgő kék szemeknek. Így hát ott maradtam.
Sokáig egymás mellett feküdtünk, de egyikünk se szólt semmit, csak egymás kezét fogtuk. A gondolatainkba merülve igyekeztük feldolgozni az elmúlt nap eseményeit több-kevesebb sikerrel. Részemről inkább kevesebb.
Halott voltam. Tényleg halott. És most mégis itt vagyok. Élek.
- Szeretlek, Elena – szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejem. Ő azonban továbbra is a plafont nézte. – Ezért voltam képes erre. Azt akartam, hogy velem maradj. Örökre – ezen a ponton végre rám nézett. – Mert még mindig szerelmes vagyok beléd. Nem számít, mi történt. Az érzéseim sosem változtak irántad. És amikor azt hittem, örökre elveszítettelek… Azt hittem belehalok. – Az emlékek hatására ismét könny csordult le az arcán. – Szeretlek.
Kinyúlt, hogy letöröljön az arcomról egy könnycseppet. Észre sem vettem, hogy sírok. Aztán egyszer csak az arca néhány milliméteres távolságra került az enyémtől. A vágyakozás a tekintetében letaglózott. Azt hittem, megcsókol, de nem mozdult. Arra várt, hogy én tegyem meg a következő lépést. De vajon meg akarom tenni?
Mielőtt az agyam döntést hozott volna, a testem mozdult. Felé. Az ajkunk összeért, egy örökkévalóság óta először. Istenem, annyira jó érzés volt! Annyira természetes. Mintha csak levegőt vennék. Ilyen természetességet csak Nate-tel éreztem korábban. Nate. Az emléke úgy hatott rám, mintha pofon vágtak volna. Elhúzódtam Damientől, mintha égetne a csókja. Igazából égetett, csak nem ilyen értelemben. 
- Mi a baj? – nézett rám aggodalmasan. 
- Nate – suttogtam. 
- Nate azt akarta, hogy legyünk boldogok. Együtt. Nem emlékszel? – nézett rám bátorítóan. Bólintottam. Ez volt az utolsó kívánsága. Mert tudta, hogy még mindig szeretjük egymást. 
- Igazad van. Nate örülne nekünk. – Inkább magamat próbáltam meggyőzni erről, mintsem őt.
- Persze, hogy örülne – mosolygott, majd ismét megcsókolt. Ezúttal nem húzódtam el.
Olyan volt újra vele lenni, mintha az életem a helyére billent volna. Abban a pillanatban, ott, vele végre boldog voltam. Hosszú ideje először ismét felhőtlenül boldognak éreztem magam. És szabadnak.
~*~
A rendőrség természetesen nem hagyta szó nélkül az ügyet. Hosszú huzavona, kihallgatások és szervezkedések sorozata volt a következő egy hét. Eltakarítottuk a barlangból a holttesteket, viszont Davin és Mr. O’Dannel testét a fiúk elszállították a negyedik kastélyba, majd odavezettük a rendőröket. Davint és Arthurt kikiáltották a dollivani fantomgyilkosoknak, minket pedig nem ítéltek el. Elintéztük, hogy úgy tűnjön, semmi közünk nem volt a halálukhoz. Amint szabadon elhagyhattuk a várost, Liz és Michael anyám segítségével nevet változtattak, és elutaztak jó messzire. Mindenkinek hagytak búcsúlevelet. Azt ígérték, tartani fogjuk a kapcsolatot. Tudom, hogy így lesz. Ahogy azt is tudom, hogy Richard Sullivan és Charles Donovan nem fognak ebbe ilyen könnyen beletörődni. Egyelőre hinnünk kell, hogy messze innen végre boldogok lehetnek együtt.
Katherine is megkapta a végső tiszteletet. Még a tévébe is bekerült a hihetetlen felfedezés: a száz éve meggyilkolt Katherine Danken rég elveszett holttestét öt fiatal találta meg. Az egész város, a sajtó és a Danken család leszármazottjai közül, aki csak tehette jelen volt az ünnepélyes temetési szertartáson. Talán én voltam az egyetlen, aki megkönnyezte Katherine-t. Mindenki más pusztán a szenzációt látta benne. Nekem azonban megváltoztatta az egész életemet.
A fiúkkal úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha a tőrt Katherine koporsójába helyezzük el, ezzel örökre megszabadulva tőle.
Amikor az utolsó adag föld is a helyére került a sírhelyen, az oldalamon Damiennel úgy éreztem, az univerzum rendje végre helyreállt. 

4 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. OMÁJGÁD!
    Ez nagyooon jó.Amikor Damien és Elena szakítottak, bíztam benne, hogy az évad végére újra összejönnek. És lám *-*.
    Nagyon nagyon tetszett ez a rész is(az összeset imádom) Köszönöm, hogy megírtad nekünk <3
    Köszönöm/Köszönjük!
    #szeretjükazírónőnket
    Puszi,
    Danka

    VálaszTörlés
  3. Én egyszerűen nem hiszem el, hogy mindjárt véged... Annyira büszke lehetsz magadra, lányom <3 Hihetetlen ez a történet, izgalmas, hosszú és imádnivaló c:

    VálaszTörlés
  4. Csoda csoda csoda csoda ez a történet, imádtam, imádom! Annyira büszke lehetsz magadra és.. Nem! Nincs itt a búcsú ideje, majd az epilógus alatt! Az egyik szemem sír a másik.. a másik is:( Nagyon szomorú vagyok, hogy vége lesz a történetnek, de nem még mindig nem búcsúzkodunk, úgyhogy csak ennyi: nagyoon jó rész volt
    puszi

    VálaszTörlés