2017. április 13.

Végzet - 25. fejezet

Szinte átloholtam a titkos átjárón. Ezúttal nem vágytam friss levegőre, csupán válaszokra. Cselekedni akartam végre. A szívemben hónapok óta először ébredt fel a remény.
Türelmetlenül toporzékoltam a titkos ajtó előtt, várva, hogy végre feltáruljon előttem. Amint ez megtörtént, szinte berobbantam az épületbe.
- Na? – sürgettem őket mellőzve mindenféle köszönést és egyéb formaságot. 
- Hűha, valaki nagyon lelkes – mosolygott rám Max.
- Hónapok óta ez az első jelentős nyomunk, persze, hogy lelkes vagyok – vontam vállat. 
- És van is miért lelkesedni – szólalt meg Tom, közben gondosan kiteregette a fontosabb jegyzeteket. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a könyvből sárga, zöld és kék cetlik tömkelege lógott ki. – Apával elég sok érdekes dologra bukkantunk, viszont megpróbálom összefoglalni a lényeget röviden. Hol van Michael? – nézett körbe zavartan.
- Már itt kéne lennie – ráncolta Max a homlokát.
- Felhívom – vette elő Damien a telefonját. Épp a füléhez emelte, amikor váratlanul kivágódott a faház ajtaja. Michael jelent meg, zihálva támaszkodott a térdére. Feszülten figyeltük, vártuk, hogy újra levegőhöz jusson.
- Azért ennyire nem kellett sietni – jegyezte meg Max az orra alatt.
- Ne…nem ezért siettem – nyögte ki nagy nehezen. Ahogy felegyenesedett, arca kipirosodott, homlokán és nyakán izzadtságcseppek gyöngyöztek, a haját is benedvesítette. Mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt, ám úgy tűnt, nemsokára sikerül normalizálnia a légzését. – Baj van. És a segítségetekre lenne szükségem.
- Miféle baj? – nézett fel Tom a jegyzetek közül. Ez engem is nagyon érdekelt.
- Kezd látszani, hogy Liz terhes, és… - kezdett bele nagy lendülettel – és a szülei gyanút fogtak. 
- De hiszen azt nem tudják, hogy együtt vagytok – szóltam, mire kétségbeesett pillantását jelentőségteljesen az enyémbe fúrta. Te jóságos ég!
- Szent szűz, ezek szerint tudják! – túrt Damien tehetetlenül a hajába. 
- Ez nem jó – lépett mellénk Tom. – Nagyon nem jó. Hogy történt?
- Liz… Liz a konyhapulton felejtette a mibilját. Én pedig üzentem neki, hogy várom a szokásos helyünkön – kezdte. – A telefonjába a biztonság kedvéért M-ként vagyok elmentve, így nem jöhetnek rá azonnal, ha meglátják, hogy hívom vagy ilyesmi. Viszont az apja éppen meglátta az üzenetet, és gyanakodni kezdett. Liz sosem említette neki, hogy bárkivel is találkozgatna, azt mondta, egy barátnőjéhez megy. Szóval Richard követte. Innen gondolom, sejtitek. 
- Idáig üldözött téged? – nevetett Max, ám a nevetésében nem volt semmi jókedv. Ő is tisztában volt a helyzet komolyságával. 
- Magyarázkodni próbáltunk. De egyszerűen semmi nem hatotta meg. Aztán elráncigálta tőlem Lizt, és megtiltotta, hogy találkozzunk. Hiába próbáltam beszélni vele, meggyőzni, egyszerűen hajthatatlan volt. Maga a tény, hogy Donovan vagyok olyan, mintha Liz magával az Ördöggel lenne együtt. Bár talán még a Sátánt is szívesebben vette volna vejéül, mint engem – fejezte be komoran.
- Szóval akkor most Liz…? – kérdeztem bátortalanul. Fekete szeme szomorúan csillogott. 
- Házi őrizetben van, és elvették a mobilját. Egyszer próbáltam meg hívni, akkor is Mr. Sullivan vette fel, és konkrétan megfenyegetett, hogy elevenen nyúz meg, ha a lánya egy kilométeres körzetébe merészkedem – huppant bele az egyik fotelba, idegesen markolta a karfát. – Ez két hete volt – folytatta merengőn. – Akkor még nem szóltunk senkinek se, mert Liz a titkos ajtókon keresztül észrevétlenül kisurrant, vagy pedig én be hozzá. Most viszont… már vártak.
- Vártak? – nézett rá Damien összehúzott szemöldökkel. Michael csak bólintott. Vett egy mély levegőt, úgy folytatta. 
- Kaptam egy üzenetet arról az eldobható telefonról, amit Liz használt, amióta az apja elkobozta a mobilját. Azt írta, hogy sürgősen beszélnünk kell, és ezt mindenképp személyesen kell elintéznünk. Rossz érzésem támadt, ezért azonnal rohantam oda. A szobában azonban nem volt egyedül. Mellette állt az apja, kezében a telefon, Liz gyönyörű arca pedig könnyes volt és piros. Esküdni mertem volna rá, hogy megütötte. Aztán nekem rontott. Megragadta a pulóverem, és faggatni kezdett. Elmondta, hogy észrevették Liz gyakori rosszulléteit az utóbbi időben, és hogy újabban bő pulóvereket kezdett el hordani. Mikor rákérdezett nála, ő persze tagadta, szóval, amíg zuhanyozott, átkutatta a szobáját. Megtalálta a pozitív terhességi tesztet. – A monológ végére egészen eltorzult az arca a dühtől.
- Tudtuk, hogy nem titkolhatjuk a végtelenségig – közölte Tom, mire öccse szikrázó pillantásokkal illette. Michael Donovant mindig is ijesztőnek találtam, most azonban különösen rémisztőnek tűnt. Ugyanakkor az a kétségbeesés és aggodalom a tekintetében, amit a barátnőm iránt érzett, valahogy emberibbé varázsolta. Tényleg szereti. 
- Szóval nem vert laposra, mint azt a mellékelt ábra mutatja – vette át a szót Damien. – Akkor mi történt?
- Felhívta apámat, és őt is számon kérte, hogy tudott-e erről, és ha igen, akkor támogatta-e.
- És mit felelt? – türelmetlenkedett Max. Mindannyian ott voltunk, amikor Katherine testének megtalálása estéjén Liz berontott a kórházba, leleplezve ezzel a kapcsolatukat. 
- Azt mondta, hogy fogalma sem volt erről, azonban ennek véget kell vetni – felelte, majd humortalan nevetés hagyta el ajkait. – És én még azt hittem, kiáll értünk! Hiszen tudta, hogy mi van köztünk, és nem szólt egy szót sem! Egyetlen kibaszott szóval sem mondta, hogy baja lenne a kapcsolatunkkal! – A keze ökölbe szorult, arcát eltorzította a harag. Aztán egy fájdalmas árnyék suhant át az arcán. Olyan gyorsan tűnt el, hogy egy pillanatig azt hittem, ott sem volt. Csakhogy jeges rémület kúszott fel a gerincemen.
- Miért van az a rossz érzésem, hogy a lényeget még nem hallottuk? – szólaltam meg halkan. Ahogy rám nézett, a tekintete színtiszta félelmet és kétségbeesést tükrözött.
- Azt akarják, hogy vetesse el a babát – felelte halkan.
Levegő után kaptam. A helyiségben mintha megfagyott volna a levegő. Mindenki döbbenten meredt az arcát a tenyerébe temető fiúra. A fájdalma szinte tapintható volt, mintha mindenkire átterjedt volna. Hiszen nemrég halt meg a bátyja, erre most el akarják venni tőle a szerelmét és a születendő gyermekét? Miféle szörnyetegek ezek? És Liz? Ó, szegény Liz! Mit érezhet most? Tudom, hogy akarja ezt a kisbabát. Mintha nem is lenne beleszólása. Pedig szegény, ártatlan kisbaba nem tehet az égvilágon semmiről! Egyszerűen nem tehetik meg, hogy esélyt sem adnak neki az életre. Talán éppen ő hozhat békét a két családra. Talán Liz és Michael kapcsolata elsimíthatná a régi ellentéteket. Képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire gyűlölik egymást, hogy a saját gyerekeikkel ezt tegyék. Hogy a saját unokájukkal ezt tegyék. Egyszerűen nem tehetik!
- Csakhogy mi ezt nem fogjuk hagyni – szólaltam meg eltökélten, mire mindenki felém kapta a fejét.
- Mégis hogy tervezed megakadályozni? – nézett rám a jövendőbeli apa. A szemében kétkedés és remény viaskodott egymással. Mindenesetre egy igazán jó kérdést tett fel. Sajnos fejben idáig még nem jutottam el.
- Mi lenne, ha megszöknétek? – vetette fel Damien.
- Megszökni? – vonta fel Michael a szemöldökét. – De a küldetés…
- … nem olyan fontos, mint ez – fejeztem be helyette a mondatot. Még soha nem nézett rám ilyen kedvességgel és hálával, mint most. 
- De nem hagyhatom magára a csapatot a célegyenesben – vitatkozott. – Különösen úgy nem, hogy Nate már nincs velünk. Mindenkire szükségünk van – érvelt.
- Meddig kell döntenie Liznek a baba sorsáról? – szólalt meg Tom, hosszú ideje először. 
- Fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy túl sok időt hagytak neki.
- Mi lenne, ha a küldetésig elrejtenénk benneteket? A küldetés után pedig útnak indulnátok – vetettem fel.
- Mégis hol bujdosnánk? – nézett rám Michael. – Nincs olyan hely, ahol ne találnának ránk. Ne felejtsd el, hogy Liz apja a rendőrfőkapitány. Egy csettintés, és kész házkutatási paranccsal kopogtat az ajtón. 
- Először is kérdezd meg Lizt, mennyi ideje van. Ha túl kevés, akkor jobb ötlet hiányában elrejtünk titeket. Addig kitalálom, hogy hol. Már van is egy ötletem, viszont amíg nem szükséges, addig nem mondom el.
- Rendben – bólintott kissé vonakodva. – Ha ezzel itt végeztünk, elmegyek hozzá és elmondom neki a tervet.
És akkor Tom rátérhetett a lényegre. Bár mindenkin érezhető volt még a hír keltette sokk, ám ahogy Tom előadta magát, ez az érzés egyre inkább háttérbe szorult.
A könyv és a jegyzetek szerint a tőr a Danken család tulajdonában állt egykor, ám Clark idejében nyomtalanul eltűnt. Azóta a városalapító ünnepségen tűnt fel a tőr először és utoljára, egy bizonyos Philip Greentown tulajdonában, akiről később kiderült, hogy már nem él. Ezt eddig is tudtuk. Az ünnepségen a vitrinen egy félrevezető szöveg volt a rászáradt vért illetően. Biztosra vehetjük, hogy a Mester játszott velünk. És akkor jöttek az új információk. A markolat kacskaringós jelei az okkultizmusban végzett kutatások alapján képes a pengébe vezetni az energiát. Egyedi darab, a világon nincs még egy ehhez hasonló. A pengéje egy különleges fémötvözetből készült, aminél szinte csak a gyémánt képes jobban vágni. A birtoklójának különleges hatalmat kölcsönöz, feltéve, hogy ért a használatához. A könyv nagy részében erről folytatott tanulmányok voltak, mindenféle okkultizmussal kapcsolatos zagyvaság. A papírok a mi szempontunkból sokkal érdekesebbnek és hasznosabbnak bizonyultak. Írásba adott utasítások, melyek a tőrrel elvégzendő tevékenységekről írtak. A lábjegyzet szerint el kellett volna őket égetni az utasítást követően, ám ez valamilyen oknál fogva nem történt meg. Azonban kiderült két dolog. Az első, hogy az a bizonyos Nagy Mester – akiről egyszer Liz már említést tett – előírta, hogy a „szent ügy” érdekében elvégzett gyilkosságokat ezzel a fegyverrel hajtsák végre. Tehát nem pusztán Katherine, hanem Nora, Sandra, Cindy, Kirk és Lana vére is hozzá tapad. Emellett volt egy külön felszólítás az én kivégzésemre is – hátborzongatóan részletese; többek közt bizonyos testrészeim a kihelyezett tárolókba kell elhelyezni, hogy elvégezhessék a „kört bezáró szertartást”. Az nem derült ki, hogy mi az a bizonyos „kör”, viszont feltételezzük, hogy ez az örökös hajsza. Beleborzongtam az egészbe, a hideg végigkúszott a karomon, a gerincemen. Nem akartam tudni, miképp akarnak megölni, és utána mihez akarnak kezdeni az élettelen testemmel. A másik dolog, amit megtudtunk, hogy a Mester közelében kell tárolni, a földalatti rejtekhelyen. Ennél többet nem írt, viszont az, hogy „a rejtekhely”-ként utalt arra, amit keresünk, nagyobb eséllyel találjuk meg.
Amikor hazaértem, letelepedtem a nappaliba filmet nézni. Hagynom kellett, hogy a rengeteg új információ leülepedjen a tudatomban, hogy később nyugodtabban végig tudjam gondolni az egészet. A halálomról szóló tárgyilagos parancsot még mindig nem sikerült kiverni a fejemből.
Hirtelen a kanapé nagy erővel süppedt be mellettem, ami felébresztett a bambulásból. Oldalra fordulva Danny mosolygó arcát pillantottam meg. 
- Mi jót nézel, húgi? – kérdezte, majd egy marék popcorn-t tömött a szájába. 
- Valami filmet – feleltem, majd követtem a példáját. – Miranda? – érdeklődtem. Az utóbbi időben alig láttam. Általában vagy tanult, vagy Mirandával volt. Vagy pedig én nem voltam itthon. Csak futólag találkoztunk, mindkettőnket elleptek a teendőink. Csak most ütött szíven a felismerés, hogy mennyire hiányzott a bátyám társasága, a régi megszokott filmezések, a banda próbái – ami egy ideje már nem is igazán próbált –, vagy csak úgy egy beszélgetés. 
- Túlórázik a kórházban – felelte, majd elvette a távirányítót, és kapcsolgatni kezdett a csatornák közt. Megütögette maga mellett a helyet, így közelebb húzódtam hozzá. Átkarolta a vállam, és közelebb húzott magához, és kényelmesen bevackoltam magam az ölelésébe. Mélyen belélegeztem az ismerős illatot. Könnyek lepték el a szemem. Jaj, tényleg úgy hiányzott! – Azt hiszem, megvan, amit kerestem – tette le a távkapcsolót. A tévére pillantva nevetve nyugtáztam, hogy a 
- A legjobb rajzfilm a testvéri szeretet csodáiról? – néztem fel rá pilláim alól.
- Így megfogalmazva szerető bátynak tűnök, szóval maradjunk ennél a verziónál – vigyorgott. 
- Mert mi a te verziód? – vontam fel a szemöldököm.
- Hogy ez a kedvenc mesém – ette tovább a pattogatott kukoricát. Nevetve megcsóváltam a fejem, majd én is belemarkoltam a tálba. – Jó újra mosolyogni látni.
- Az utóbbi időben nem volt túl sok dolog, ami mosolygásra késztetett volna. – A mosolyom azonnal leolvadt az arcomról, amikor eszembe jutott Nate. Nagyot nyeltem, hogy eltűntessem a torkomban képződő gombócot.
- Tudom, hogy nehéz neked, Elli – szorított magához. Behunytam a szemem. Nem, nem tudja. – Talán most önzőnek tűnök, de örülök, hogy neked nem esett bajod. Abba belehaltam volna.
- Bárcsak senkinek sem esett volna baja. – A hangom szinte suttogás volt. 
- Tudom – puszilt bele a hajamba. – Elli, bármennyire is szeretnék neked segíteni, tisztában vagyok vele, hogy ehhez sajnos kevés vagyok.
- Mire akarsz kilyukadni, Danny? – húzódtam el ijedten.
- Szerintem ismét meg kellene látogatnod Dr. McNamarát – bökte ki, mire elképedve meredtem rá.
- De hiszen megegyeztünk, hogy amíg le nem érettségizek, nem kell visszamennem hozzá! – meredtem rá hitetlenül. Biztosan anya beszélt bogarat a fülébe, és tudja, hogy Danny előbb meggyőz, mint ő. 
- Tudom. De azóta elvesztetted a szerelmed. Ezt nem tudod egyedül feldolgozni. Képtelenség. Ha én elveszíteném Mirandát, én… - ezen a ponton elakadt, fájdalmas arccal túrt bele dús barna hajába. – Azt hiszem, teljesen belebetegednék. És te is belebetegedsz. Te talán nem veszed észre, de én igen. Teljesen magadba fordulsz. Azt hiszed, képes vagy megbirkózni mindennel, közben pedig szép lassan meghalsz belülről. Állandóan bezárkózol a szobádba, szinte csak étkezéseknél látunk anyával, a jegyeid is leromlottak. Mikor beszélgettünk utoljára? Mikor volt utoljára egy filmes esténk? Mikor beszélgettél utoljára anyával? Mikor mentél el valahova utoljára Miával, Reachellel, Lizzel? Mintha egy falat építenél magad köré, és mindenkit kizárnál. – Nem szóltam semmit. Bár fájt hallani a szavait, igaza volt. Az árulása óta nem láttam Rechelt, állítólag elkapott egy vírust, ami miatt kórházba került, és nem érintkezhet senkivel. Hetekig eltarthat. És én vagyok a pápa… Ami Miát illeti… Valóban eltávolodtunk az utóbbi időben. Próbál támogatni, tudja, milyen nehéz most nekem, így nem erőltet semmit. De látom rajta, hogy hiányzom neki, hogy vissza akarja kapni azt az Elenát, akit két éve megismert. Csakhogy az az Elena meghalt. 
- Talán igazad van, és tényleg magamba fordultam – kezdtem. – De ez nem jelenti azt, hogy egy idegen embernek fogom kiönteni a lelkem. A szeretteimet pedig nem fogom az én gondjaimmal terhelni, amikor nekik is megvan a maguk baja.
- Csak ígérd meg, hogy átgondolod – simította végig a karom.
- Átgondolom. De már most tudom a választ – feleltem. Épp ekkor csendült fel a tévében a Let it go.
- Ha bármiben segíthetek, itt vagyok neked. Csak egy szavadba kerül – adott egy puszit az arcomra. Csak bólintottam, végigsimítottam a Nate-től kapott gyűrűn, amit azóta sem vettem le. Tovább néztük a rajzfilmet; a gondolataim persze egészen máshol jártak.  

2017. március 26.

Végzet - 24. fejezet

Aláfestő zene Damien és Elena beszélgetéséhez (főleg Damien szemszögéből)
Akkor is tökéletes aláfestés, amikor Elena Nate-re gondol


Edzés. Edzés. És edzés.
A nap hátralévő részében mást sem csináltunk. Mindenkit fűtött a bosszúvágy, a harci láz eluralkodott rajtunk. Külön örültem ennek a sok elvárásnak, feladatnak, mert addig sem gondoltam Nate-re. Amikor viszont eszembe jutott, csak még erősebben akartam, hogy vége legyen. Érte. Ez az egész már rég nem a kíváncsiságról szól, mint két éve. Már nem Katherine-t akarom megmenteni. Ezt most már a körülöttem élő emberek biztonságáért, és a szerelmemnek tett eskümért kell megtennem. Túl régóta tart. Túl sokan vesztek oda. Nem hagyhatjuk, hogy egy ősi megállapodás, egy boszorkány átka ártatlan emberek életébe kerüljön. Eljött az idő, hogy véget vessünk neki. Mi öten.  

- Mik voltak a bátyám utolsó szavai? – kérdezte Damien ahogy letelepedett mellém a földre. Zihált, egész testét izzadság borította, ami lecsorgott az arcán, a nyakán, a karján, benedvesítette haját és ruháját. Keményebben edzett, mint bármikor. Már csak ketten voltunk a faház edzőtermében, a többiek úgy gondolták, a Testőrnek és a Kiválasztottnak szükségük van egy kis közös gyakorlásra. Egész eddig nem szóltunk egymáshoz. A kérdése olyan volt, mintha vaskarmokat mélyesztettek volna a még friss sebekbe a szívemen.
- Biztos, hogy tudni akarod? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam erről hazudni neki, ugyanakkor nem is akartam elmondani. Reménykedtem, hogy nemleges választ kapok.
- Tudnom kell – suttogta olyan halkan, hogy nem is voltam biztos benne, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. 
- Azt mondta, hogy szeret, és tudja, hogy én is szeretem őt – feleltem halkan. Hangosan fújta ki a levegőt.
- Mondott még valamit? – kérdezte, szemem sarkából láttam, hogy engem néz.
- Azt mondta – kezdtem óvatosan –, hogy azt is tudja, hogy mi ketten is szeretjük egymást – néztem rá. A szeme enyhe elkerekedésén kívül semmi más reakciót nem láttam rajta, így folytattam. – Azt mondta, azt akarja, hogy legyünk boldogok. 
- Azt akarja, hogy legyünk boldogok együtt? – Úgy kérdezte, mintha nem hinné el.
- Szó szerint azt mondta, hogy legyünk boldogok – feleltem tétován. – Nem mondta konkrétan, hogy együtt, viszont…
- Viszont a hangja alapján ezt gondolta – fejezte be helyettem.
- Igen – bólintottam, majd felálltam, indulni készültem. Nem akartam erről többet beszélni. Kettőt léptem, mire elkapta a karom. Nem túl erősen, csupán annyira, hogy megálljak. 
- Elena, én… - kezdte meggyötörten, ám itt elakadt, lesütötte szemeit.
- Én nem tudnám megtenni, Damien – szóltam halkan, ugyanakkor magabiztosan, mire ismét a szemembe nézett. Bánat és megértés tükröződött benne, majd egy apró bólintás kíséretében elengedte a kezem. Nem szólt egy szót sem, én pedig nem néztem vissza, ahogy kisétáltam a helyiségből. 
Valószínűleg már soha nem tudom meg, hogy mit akart mondani. Abból ítélve, ahogy elengedett, feltételezem, hogy ő is ugyanúgy gondolta, mint én. Nem tehetjük meg. Nem is akarnám megtenni. Képtelen lennék rá. És Damien is. Nate emlékét nem mocskolná be egyikünk sem. Különösen, hogy nem érzem azt a kötődést, amit vele éreztem. Nem vagyok szerelmes Damienbe. Régen talán az voltam, vagy csak azt hittem, de bármi is volt akkor, már rég elmúlt. És tudom, hogy nem fog újra fellángolni. Vagy ha mégis, már nem számít. Már semmi sem számít.
Másnap természetesen nem maradhatott el a kihallgatás sem. Bár igyekeztem felkészíteni magam lelkileg, mégis úgy éreztem, hogy ha még egyszer fel kell idéznem a történteket, idegösszeroppanást kapok. Már tanórákra sem tudtam odafigyelni, holott ebben az időszakban különösen fontos lenne. Igyekeztem nem foglalkozni senkivel és semmivel, egyedül Miával beszélgettem. Reachel persze nem jött be, ami a történtek után nem lepett meg. Legalább ennyivel megkönnyítette a helyzetemet. Amikor kicsengettek az utolsó óráról is, Damiennel és Maxszel együtt indultam el a rendőrség felé. A többieket már korábban kihallgatták, mi voltunk az utolsók. Természetesen előre megbeszéltük, mennyit mondunk el, azonban ez az egész ügy túlontúl zavaros, ennyi információból szinte lehetetlen összerakni a képet. Viszont más lehetőségünk nincs.
Először a fiúkat hallgatta ki, kezdve Damiennel, majd Max következett. Nem lepett meg, hogy az idősebbik testvér amint végzett, el is indult a kijárat felé. Valami végleg eltört kettőnk között. 
- Hé, ne foglalkozz vele. Ő így gyászol – szorította meg Max térdem, és egy szomorkás biztató mosolyt küldött felém. Bágyadtan mosolyogtam vissza, majd belépett a kihallgatóba.
Egyedül várakoztam a gondolataimba merülve, igyekeztem megacélozni magam a szembesítés előtt. Bár Damien arca éppolyan semmitmondó volt mikor kijött, mint amikor bement, Max, a mindig vidám Max, megtört kisgyermekként lépett ki onnan.
- Ez egy boszorkány – suttogta nekem, szemei dühtől és szomorúságtól csillogtak. – Maga az ördög.
- Tudom – mosolyogtam rá. Igen, ezt eddig is tudtam. Linda egy valóra vált rémálom. És most én voltam soron, hogy szembenézzek vele.
Semmi sem változott, amióta utoljára itt jártam, kivéve a vörös hajú nőt. A haja hosszabb lett, a tövénél már kezdett lenőni a festék. Sápadt arca fáradtságot tükrözött, szeme alatt táskák éktelenkedtek, ám tartása és tekintete elszántságot tükrözött. Egy apró intéssel jelezte, hogy foglaljak helyet vele szemben.
- Elena Tisdale – „köszöntött” nem túl lelkesen. – Hát ismét itt találkozunk.
- Scott nyomozó – biccentettem. 
- Nyilván tisztában vagy vele, miért vagy itt. – Komor biccentés volt a válasz. – Szemtanúja voltál Nathaniel Donovan meggyilkolásának. Kérlek, meséld el, mi történt.
- Az erdőben sétáltunk a fiúkkal, amikor hirtelen lövéseket hallottunk. Menekülni kezdtünk, ám Nate-et eltalálták. Újabb lövéseket hallottunk nem sokkal később, ám azok szerencsére nem értek célt. Mire biztonságba értünk, és észrevettük Nate sérülésit, már nagyon sok vért veszített. Azonnal hívtuk a mentőket, próbáltuk elállítani a vérzést, de nem sikerült megmenteni. – Ahogy meséltem, a hangom meg–megcsuklott, a szemem megtelt könnyel. 
- És van elképzelésed arról, hogy ki tehette? – kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Fogalmam sincs. Őt mindenki szerette. Viszont több lövés is eldördült, mintha nem ő vagy nem csak ő lett volna a célpont. 
- Tudod, Elena, nekem van erről egy elméletem. Akarod hallani? – kérdezte, az arca kiismerhetetlen volt, így félve ugyan, de bólintottam. – Szerintem te vagy a Kiválasztott, az öt Donovan fiú pedig a bizonyos Őrző örök. Arra nem sikerült rájönnöm, hogy Nate vagy Damien a Testőr, bár én jelen állás szerint inkább Nate–re gyanakszom. A helyszínelők megállapították a vérnyomok alapján, hogy a Sullivan birtokon keresztül jutottatok a Donovan birtokra, vagyis nem egyszerű séta volt. Gyanítom, hogy a Sötét Erdőből jöttetek. Szóval vagy az a bizonyos legendabeli Mester vagy pedig a Sullivanek támadtak rátok. – Elakadt a lélegzetem, nem tudtam, mit is mondhatnék.
- A legenda nem létezik – böktem ki nagy nehezen, mire elmosolyodott.
- Lehet, hogy Lana Moore halott, viszont a közös ügyünk nem. – Ez volt a végszava. Egy intéssel jelezte, hogy távozhatok. Nem kellett kétszer mondania.

Idegesen mászkáltam fel–alá a faházban, miközben a többiekkel megbeszéltük a rendőrőrsön történteket. Úgy tűnt, mindenkinek mondott egy–két utalást, viszont a teljes elméletét csak nekem árulta el. Mindenki nagyon zaklatott volt, a levegőben késsel lehetett vágni a feszültséget. Egyedül Tom nem volt jelen – még mindig Charles-szal dolgozik a lopott szöveg megfejtésén. Valószínűleg holnap már megtudhatjuk, mi áll benne.
- Valószínűleg mélyebben beleássa magát a dolgokba – gondolkozott Michael hangosan. – Előbb-utóbb eljut a negyedik kastélyig. Feltéve, hogy eddig nem találta meg.
- Michaelnek igaza van – szólalt meg Max, aki összeráncolt homlokkal meredt maga elé, mintha erősen gondolkozna valamin. – Viszont az az érzésem, hogy játszik velünk. Sok mindenre rájött, de még nem sikerült mindent összeraknia. Ráadásul, fogalmunk sincs, mennyire jött rá Lana mielőtt meghalt. Az összes anyag a rendőrség birtokába került, és nem engedik megnézni, mivel a gyilkosság ügyében bizonyítéknak számít. És mivel a rendőrségről van szó, felmerül Richard Sullivan szerepe. Azok alapján, amit tudunk, a Sullivan család valóban nem a mi pártunkon áll, elvégre a Mesternek dolgoznak. – Ha ez lehetséges, a homlokráncai csak még jobban elmélyültek. – Ez az egész túlságosan zavaros. Annyi az elmélet mindenről, annyi az idióta legenda és átok, hogy már belefájdul a fejem!
- Igazad van – gondolkoztam el, és percek óta először megtorpantam. – A több oldali információkból összerakott kép csak részben fedi a valóságot. Mindenki azt mondja el, amiről azt hiszi, hogy igaz vagy amiről azt akarja, hogy mi igaznak higgyük. 
- Ebben van valami – helyeselt Damien. – Mi is apánktól ismerjük a történeteket, ez a mi családunk verziója. Nem véletlen az ősi rivalizálás köztünk és a Sullivanek között. Mindenki a saját elméletében hisz, és azt akarja bizonyítani. Ahogy mindenki más is, akinek köze van mindehhez. Kizárt, hogy minden, amit hallottunk igaz legyen. Ez egyszerűen képtelenség. 
- De mégis honnan tudjuk, hogy mi igaz, és mi nem? – kérdezte Michael. – Ezek szerint semmiféle információról nem tudunk semmit, bármi is legyen a birtokunkban. 
- Jelenleg semmi más információ nem számít, mint az, amit holnap megtudunk a jegyzetekből. Tudjuk, hol a kastély, hol a Mester, és hamarosan azt is tudni fogjuk, hol van a tőr – néztem végig rajtuk. – Most csak az számít, hogy elvegyük a fegyvert, megoldjuk a rejtélyt és bosszút álljunk Nate-ért. Csak ez, és semmi más.
- Elenának igaza van – állt fel Max, és mellém lépett. – Tegyünk pontot ennek a végére. – Bólintással feleltek. Legalább valamiben mindannyian egyet értettünk.
A nap hátralévő része szinte elrepült. A dobócsillagok, a kisebb – nagyobb tőrök, kardok órákig tartó forgatása, a folyamatos íjászat és lövő gyakorlatoktól már vízhólyagos volt a kezem, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt hónapok kemény edzései megkeményítették korábban puha bőrömet. Az állóképességem annyit javult, hogy valószínűleg kétszer kéne lefutnom a maratont azért, hogy rendesen elfáradjak. Mindenkit a bosszúvágy fűtött. Rég volt már, hogy mindenki ennyiszer célba talált volna az összes fegyverrel. A párharcok kiegyenlített, kemény küzdelmek voltak, mindenki a végsőkig kitartott. Az ellenségeskedésünk ellenére Damiennel is egyre nagyobb szinkronban dolgoztunk, már szavak nélkül is megértettük egymást, csupán egy pillantásból tudtunk, mire gondol a másik. A Max és Michael alkotta csapatnak esélye sem volt ellenünk. És még a képességeinket sem kellett használnunk.
Másnap egész délelőtt izgatottan vártam a délutánt, ugyanis – ha minden a tervek szerint halad – Tom és Mr. Donovan sikeresen megfejtették a jegyzeteket, és végre lesz támpontunk, ami a tőrt illeti. Feltéve, hogy a Mester addigra nem helyezte át máshová a fegyvert, mivel nagy valószínűséggel észrevette, hogy eltűntek a jegyzetek. Viszont sejtéseim szerint azok nem az ő keze nyomát hordozzák. Ahhoz túlságosan nyújtottak voltak a betűk, túlontúl ívesek. Sokkal inkább a régi idők írására emlékeztetett, mintsem egy pszichopata férfi kézírására. Szerintem – és ez csupán puszta feltételezés – ő maga is a jegyzetek megfejtésén munkálkodott. Talán ezért nem küldött senkit, hogy visszalopja; reméli, hogy mi megfejtjük, és elvezetjük a tőrhöz. Matematikailag sokkal nagyobb esélyekkel indul egy esetlegesen kialakuló küzdelemben, így nyilván nincs kétsége afelől, hogy amint megvan a fegyver, könnyűszerrel elbánhat velünk. Ez a gondolat beágyazta magát a tudatomba, mindig ott motoszkált a gondolataim közt, bármennyire is igyekeztem elnyomni. Ha csak belegondoltam a fekete maszkos férfiakból és vérebekből álló haderőbe, beleborzongtam, jeges rémület lett úrrá rajtam. Bár erősek vagyunk, a túlerő az túlerő. És hiába van rengeteg fegyverünk, hiába értünk kitűnően a kardforgatáshoz. Egy jól irányzott lövés, és vége mindennek. Ezt Nate kárán tapasztaltuk meg. Ha küzdelemre kerül a sor, nem fognak tisztán játszani. Nem olyanok, hogy tisztességes küzdelem árán szerezzék meg, amit akarnak. Korántsem. Elvégre apámat is azért ölték meg, hogy minél gyengébben és tudatlanabbul nézzek velük szembe. Csupán azon csodálkozom, hogy Dannyt és anyát nem támadták meg. A gondolatra a szívem kihagyott egy ütemet. Kettőt. Ebbe még belegondolnom sem szabad. Dannyt egyszer már majdnem megölték – szerencsére sikertelenül. Azóta egyikükkel sem próbálkoztak, és ez biztosan nem véletlen. Mintha egy láthatatlan erő védelmezné őket. Talán Katherine az. Ebbe a gondolatba kapaszkodva igyekeztem elűzni a gerincemen felkúszó rossz érzést ezzel kapcsolatban. Nem akarok tovább rettegésben élni. Nem akarom további veszélynek kitenni a szeretteimet. Így is túl sok mindenkit veszítettem már el, további áldozatokat nem bírnék elviselni. Így is felemészt a bűntudat a barátaim haláláért. Nora és Kirk… még Cindy és Sandra is. Apa és Nate. Még az idegesítő Lana is miattam halt meg, és bár sosem kedveltem, mégis mardos a bűntudat.
Hamarosan vége. Hamarosan vége. Ezt a mondatot hajtogatom magamnak, mint egy mantrát. Nemsokára vége ennek a rémálomnak, és visszakapom az életem. Feltéve, hogy túlélem.
Mint egy végszóra, a telefonom rezgéssel összekötött hangjelzése szakított ki sanyarú gondolataimból. Üzenetem érkezett. Ahogy elolvastam, a szívem hevesebben kezdett dobogni.
Üzenet feladója: Tom
Siess a faházba! Megvan, amit kerestünk.
Hamarosan vége.