2017. február 28.

Végzet - 23. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is szörnyen sajnálom, hogy egy ilyen rész után ennyi ideig nem jelentkeztem, de azt sem tudom, hol áll a fejem, és kicsit elveszett az időérzékem, így, hogy folytatódott az egyetem, és mire észbe kaptam már 3 hét is eltelt. Tényleg szörnyen sajnálom!

Viszont még mielőtt belevágunk a folytatásba, szeretném megköszönni azt a rengeteg kommentet, hozzászólást, reakciót, amit ehhez a részhez kaptam! <3  Bevallom, számítottam rá, hogy Nate halálával az eddigieknél több visszajelzés érkezik majd mind Bloggeren, mind pedig Wattpadon, de ez engem is meglepett, viszont iszonyatosan jól esett! :) <3 

De nem húzom tovább az időt, biztosan Mindenki nagyon kíváncsi már a folytatásra! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J. 


Lélektelen testként vánszorogtam át egyik kínkeserves napból a másikba. A fájdalom és a gyász mázsás súlyként nehezedett összetört szívemre. Mintha a lelkem Nate-tel együtt a felhők közé szállt volna. Mindenkit kerültem, teljesen magamba zuhantam. Persze Linda nyomozó szeretett volna kihallgatni, valahogyan mégis sikerült rábeszélni, hogy legalább a temetésig hagyjon békén.
A temetés. A pillanat, amikor végleg búcsút intünk azoknak, akiket szeretünk. Amikor véglegesen tudatosul bennünk, hogy vigyázó kezük nélkül kell továbbhaladnunk az élet rögös útján. A pillanat, amikor végleg elhagynak minket. A pillanat, amikor a szívünk véglegesen darabokra törik.
Minden irányból kínzó zokogások, szipogások ütötték meg a fülem. Rengeteg fekete ruhába öltözött ember volt jelen. Szinte az egész város kivonult az elhunyt tiszteletére. Vagy a családja tiszteletére.
Én is ott álltam, kicsit távolabb a Donovan családtól, de nem is a saját családom körében. Egyedül akartam elbúcsúzni tőle. A gondolataimban, a közös emlékeinkben elmerülve bámultam a sötétbarna koporsót a ravatalozóban. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ott fekszik bent. Itt kellene állnia mellettem, fognia a kezem és azt suttogni a fülembe, hogy minden rendben lesz. Rám kellene mosolyognia, szemei csillognának, és azt kellene mondania, hogy szeret. Ahogy akkor is mondta. Fel kellene ráznia ebből a rémálomból, a karjai közé kellene zárnia és megnyugtatni, hogy ez az egész nem valóság, hogy itt van velem és nem hagy el soha többé.
Mrs. Donovan keserves zokogásának hangja ránt csupán vissza a valóságba. Mert bármennyire is fáj, ez itt a valóság. Bár már sokszor kívántam, hogy ez az egész pusztán elmém különös játéka legyen, még sosem akartam ennyire, mint az elmúlt néhány napban. És ami a legrosszabb, hogy tudom, ez nem a Mester utolsó kegyetlen csapása ellenem. Azt akarja, hogy szenvedjek. El akar tőlem venni mindenkit, aki fontos számomra. Épp ezért kell Nekem előbb cselekednem.
Ez az elhatározás jeges szélként söpörte el szívem, lelkem fájdalmát. A bosszúvágy tüze égetett belülről, mielőbbi cselekvésre sarkallt. Ahogy a szertartásnak vége lett, és mindenki egyenként kinyilvánította részvétét a Donovan családnak, bennem egyre erősödött az elhatározásom, ami sokkal inkább egy ígéret. Megvártam, míg mindenki elhagyja a temetőt, majd odaléptem a koszorúkkal telepakolt sírhelyhez és letérdeltem elé.
- Megígérem, hogy bosszút állok érted! – suttogtam elszántan. – Elkapom a Mestert és a saját kezemmel ölöm meg. Esküszöm, Nate. – Könnyek mardosták a szemem, ám ezúttal nem fogtam vissza, mint a temetés alatt. Engedtem, hogy a meleg, sós cseppek lefolyjanak az arcomon, hagytam, hogy a hideg szél ráfagyassza bőrömre. Ez az ígéret ad mostantól értelmet a küzdelemnek. Az életemnek.   
Bár én elhatároztam magam, nem rohantam azonnal az Őrző ötökhöz. Vagy már csak négyekhez. Idő kell nekik a gyászhoz, hogy feldolgozzák fivérük elvesztését. Így vártam, míg ők keresnek engem. Pontosan három napig tartott, míg Tom felhívott. Ezt a három napot a Mestertől ellopott jegyzetek és könyv tanulmányozásával töltöttem. Először arra gondoltam, hogy megmutatok egy részletet Mr. O’Dannelnek, ugyanis ha jól tudom, tizenkét nyelven beszél folyékonyan, hátha meg tudja ezt fejteni. Aztán rájöttem, hogy ezzel nem kerülném el a kérdéseket, és a gyors megoldás érdekében akár arra is rákényszerülnék, hogy beavassam, és segítsen megfejteni az egészet. És bár tűzbe tenném érte a kezem, jobban megbízom benne, mint a saját anyámban, mégsem tehetem kockára ezzel a küldetésünket. Így hát jobb híján az internet segítségével próbáltam rájönni, mégis milyen nyelvről lehet szó, ám semmiféle kielégítő választ nem találtam. Úgy éreztem, zsákutcába jutottam. Az első, ami eszembe jutott, az a titkosítás. Ám mivel latinbetűkről volt szó, így fogalmam sem volt, mégis milyen módszert alkalmazhattak. Most sok mindent odaadnék Lana kódfejtő nagyapjának tudásáért.
Szóval háromnapnyi sikertelen próbálkozás után a papírhalommal a táskámban indultam el a Donovan kastély felé. Kivételesen nem az átjárón keresztül jöttem. Kellett egy kis friss levegő, hogy nyugodtabban tudjak szembenézni Nate családjával. Mrs. Donovan szinte rögtön ajtót nyitott, mintha már régóta vártak volna. Valamiért nem lepett meg, hogy nem a mogorva komornyik fogadott. Alig ismertem fel a fiúk gyönyörű édesanyját az előttem álló nőben. Arca beesett volt, mint aki napok óta nem evett. Szemei, melyek oly fájdalmasan emlékeztetettek Nate gyönyörű, éjfekete pillantására fájdalmat sugároztak. Véreresek voltak, alattuk sötét táskák éktelenkedtek. Valószínűleg nem tudott aludni fia halála óta. Máskor kifogástalanul ápolt barna haja zsírosan tapadt a fejére, és bár magas lófarokba kötötte, nem kerülte el a figyelmem a szanaszét álló szálak sokasága. Fekete ruhaszoknyája kissé nagynak tűnt a derekán; újabb bizonyítéka étvágytalanságának. Természetesen megértem, hogy nehezen szedi össze magát az eset után, azonban van még négy gyermeke és egy szerető férje, akik miatt nem engedheti meg magának az összeomlást. Bánatos, mégis furcsán kedves mosolyt öltött az arcára, ahogy beinvitált.
Jó téged újra látni – szólt fátyolos hangon. Összeszorult a szívem.
- Önt is – feleltem egy udvarias mosoly kíséretében.
- Kérlek, Elena, vess végen ennek! – ragadta meg a kezem, nagy fekete szemeivel könyörgőn nézett rám.
- Azon vagyok – mosolyogtam rá.
- Nem akarom még több fiamat elveszíteni – suttogta könnyeivel küszködve.
- Higgye el, hogy én sem – feleltem, a hangom kis híján elcsuklott és ezt ő is észrevette.
- Nagyon szeretett téged – simított egy hajtincset a fülem mögé, közben merengőn mosolygott, mint aki azt képzeli el éppen, milyen lett volna a fia élete mellettem néhány év múlva.
- Én is őt – suttogtam elhaló hangon. Csak akkor vettem észre, hogy egy könnycsepp legördült az arcomon, amikor gyengéden letörölte.
- Tudom – mosolygott. – És tudom, hogy ez nem az átok miatt alakult ki köztetek. Én mindig úgy láttam, hogy a Damiennel való kapcsolatodat szülte az átok – vallotta be.
- Talán minden másképp alakult volna, ha nincs ez az egész. Ha nem bukkanok fel, Nate még mindig élne.
- Ugyan, ne beszélj butaságokat! – korholt. – Talán így van, talán nem. Neki ez volt a sorsa, bármennyire is fáj mindannyiunknak. – Nem tudtam semmit sem mondani, csupán egy aprót bólintottam. – Gyere, már biztosan nagyon várnak – intett, majd elindult Charles dolgozószobája felé.
Kettőt kopogott, majd meg sem várva a választ, benyitott. Szélesre tárta az ajtót, majd félreállt, hogy beléphessek. Arra számítottam, hogy követ, ám kívül maradt, s becsukta mögöttem az ajtót. Még nagyobb meglepetés volt, hogy bár arra számítottam, hogy mindenki itt lesz, egyedül Charles tartózkodott a helyiségben. Arca meggyötört volt, ám igyekezett tartani magát. Elvégre mégis csak ő a polgármester. Fekete inget viselt fekete zakóval, nyakkendő nélkül. Arcát rövid őszes borosta fedte. Szemüvege mögül nézett rám.
- Jó napot! – köszöntem kissé bátortalanul.
- Foglalj helyet! – mondta köszönésképp. Nem volt goromba, inkább csak távolságtartóan udvarias. – Mielőtt a fiúk idejönnének, meg kell tudnom valamit – kezdte, majd minden további nélkül levette a szemüvegét, tekintetét az enyémbe fúrta. A lélegzetem is elakadt. Tudtam, mire készül, ám a felismerés sokkolt.
Újra átéltem mindent. Az álommal kezdődött, melyben a furcsa, természetfeletti Nora jelent meg előttem, figyelmeztetve, hogy Reachel veszélyben van. Ott volt a negyedik kastélyba vezető út, a Mester, a tömlöc. Amikor felfedeztem Reachel árulását ismét éreztem azt a zsigeri fájdalmat és árulást, mint akkor. Aztán az első szökés, a megtalált jegyzetek, majd ahogy visszatoloncoltak a cellámba. A hátborzongató beszélgetésnél már egyre jobban kalapált a szívem a mellkasomban. Tudtam, hogy meddig akar elmenni Charles. Tudtam. És bár tudtam, hogy semmit sem tehetek, igyekeztem küzdeni ellene. Természetesen hasztalanul. Léptek dobogása, lövések dörrenése, a fájdalmas kiáltás, amikor azt hittem, minden rendben, a fáradhatatlan rohanás, menekülés, újabb lövések, a megkönnyebbülés, hogy túléltük, kijutottunk, aztán… aztán Nate fájdalomtól eltorzult arca. Minden, amit akkor átéltem ismét megrohant, csakhogy kétszeres erővel. Ordítottam, zokogtam. Azt akartam, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy lássa a vallomásunkat. Nem akartam látni az élettelen testét. Nem akartam látni a fekete zsákot. Még sosem ordítottam olyan velőtrázón, olyan hangosan, olyan fájdalmasan, mint most. Aztán végre vége lett. Amint elkezdtem érzékelni a valóságot, ráeszméltem, hogy a padlón fekszem. Könnyáztatta arcom forrón ég az emlékek nyomán, a torkomat mintha tűkkel szurkálták volna szét. A tüdőm összeszorult, hevesen köhögni kezdtem. Mindenem reszketett. Charles Donovan pedig csak ült a székében és meredten bámult maga elé. Eszébe sem jutott segíteni.
Aztán hirtelen kivágódott az iroda ajtaja és fekete ruhás alakok rohantak hozzám a nevemet kiáltozva. Volt, aki egyenesen a velem szemben ülő férfihoz ment. Csak akkor jöttem rá, hogy a fiúk azok, amikor Tom egy zsebkendőt nyomott a kezembe, miközben Michael és Max visszasegítettek a székre. Damien megragadta az apja gallérját, mélykék szeme valósággal izzott a belőle áradó dühtől.  
- Hagyd! – kértem erőtlenül, mire rám pillantott. Szemében továbbra is harag lángolt, ám nem rám irányult.
- Mégis hogy hagyhatnám?! – kiáltotta dühtől érdes hangon. Összerezzentem.
- Én is ezt tettem volna a helyében – vallottam be. Ha az én gyerekemről lett volna, engem sem érdekelt volna, milyen fájdalmat okozok ezzel másnak.
- De hiszen… - tiltakozott volna tovább, ám ekkor Tom lépett oda hozzá, a vállára téve a kezét.
- Megtörtént, Damien. Ezen nem változtathatsz azzal, hogy így viselkedsz.
- Szóval szerinted helyes, amit apánk tett? – kérdezte elengedve Charlest, aki úgy tett, mintha mi sem történt volna.
- Természetesen nem – vallotta be. – De az sem, amire te készülsz. Csak hagyd. – Damien keze ökölbe szorult, állkapcsa megfeszült, nyakán és halántékán kidagadtak az erek, de nem szólt semmit.
Még mindig nem sikerült megnyugodnom, továbbra is reszkettem, karjaimmal átöleltem a testem, hogy ezt csillapítsam. Könnyek csordultak le arcomon, légzésem sem állt vissza normális tempóra; amikor mély levegővételekkel próbáltam csillapítani, köhögésbe fulladt a kísérletem, így egy idő után inkább feladtam.
- Most, hogy Nate már nincs köztünk, az ügyünk még sürgetőbbé vált. Nem csupán a Katherine által ránk szabott határidő közeledte miatt – kezdte Mr. Donovan. – Most, hogy az Őrző ötök száma négyre csökkent, az erőtök is megcsappant. És ez különösen Damienre és Elenára nézve veszélyes. Ti Sheila és a húga által különleges, természetfeletti képességekre tettetek szert, ám ez minden őrző halálával egyre csökken. Láttam, hogy Elena képes volt előhívni az egyiket, és nem kételkedem benne, hogy még mindig képes rá. Viszont az, hogy meddig bírja, vagy hogy más képességeire mennyire hat ki, abban nem vagyok biztos.
- Elena talált valamit, ami talán segíthet nekünk a tőr megtalálásában – szólalt meg Tom magabiztos hangon.
- Valóban? – vonta fel Charles a szemöldökét, mire szó nélkül átnyújtottam a könyvet benne a jegyzetekkel. Némán kinyitotta, majd lapozgatni kezdett.
- Fogalmam sincs, milyen nyelven írták – szólaltam meg hosszú ideje először. A hangom legnagyobb meglepetésemre hűvös nyugalmat sugárzott.
- Hm – mosolyodott el a lapokat tanulmányozva. – Okos, de nem elég okos.
- Mi az? – kérdezte Damien idegesen. Még most sem sikerült megnyugodnia.
- Ez óperzsául van – felelte. Kijelentésére a homlokom ráncba szaladt.
- De hiszen latin betűkkel van írva – kezdtem, ám félbeszakított.
- Fonetikus írás. Az eredeti írásjelekből sokkal könnyebben kikövetkeztethető a nyelv, ebben a formában csak azok értik meg, akik beszélik. És szerencsére én beszélem. És Tom is – biccentett a fiú felé.
- Az Őrzői kiképzés része – vont vállat Tom a szó nélküli kérdésre. Szóval Charles őt akarta kijelölni utódjául, amennyiben a Kiválasztott nem jelenik meg ebben a generációban. Valamiért nem lepett meg a dolog.
- Két nap alatt ki tudjuk deríteni, hogy van e benne hasznos információ – jelentette ki Mr. Donovan. – És azok alapján, amiket eddig láttam, ebben minden kérdésünkre benne lesz a válasz. És akkor… - itt hatásszünetet tartott, tekintetét végigjártatta rajtunk, majd végül megállapodott rajtam – bosszút állunk Nate haláláért. – Egyetértő morajlás szaladt végig a kis helyiségen.
A közelgő bosszú ígérete azonnal kiűzte belőlem a látomás által keltett hideget. Hamarosan véget vethetünk ennek az egész rémálomnak.  

2017. február 7.

Végzet - 22. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Ezer bocsánat, hogy csak most jelentkezem a résszel, de már azt sem tudom, hol áll a fejem. De most itt van az új fejezet, ám, hogy ez jó vagy rossz dolog, azt majd Ti eldöntitek olvasás után.

Csak annyit elöljáróban, hogy amikor írtam akkor is, és most is, hogy visszaolvastam összetört a szívem. Ez egy nagyon nagyon fontos momentuma a történetnek számomra, szóval remélem kapok némi visszajelzést Tőletek! :)

U.i.: Az előző fejezethez is nagyon köszönöm a kommenteket és az összes eddigi részhez!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Sokan biztosan vérbeli idiótának tartanának, amiért ismét szökni próbáltam, azonban képtelen voltam ott ülni a sötétben a válaszokra és a megmentőre várva.
Pusztán két feladatom volt: megtalálni a tőrt és épségben kijutni innen, haza a Danken kastélyba. Egyszerűnek tűnt, ám a kivitelezése több tervezést igényelt, mint amennyit én fejben lejátszottam. Szinte biztos voltam benne, hogy abból a titkos dolgozószobából, ahol a különös jegyzeteket találtam, vezet egy rejtett alagút a tőrhöz. Csupán meg kell találnom. Azonban a fegyverrel együtt a jegyzeteket is el kell lopnom. Ezen kívül pedig ki kell jutnom – nem csupán a kastélyból, hanem a Sötét Erdőből is. A tervnek rengeteg buktatója volt. Egyedül nagyjából tíz százalék esélyem volt rá, hogy sikeresen véghezviszem, mégsem hagyhattam, hogy a félelem és a bizonytalanság megállítson. A legnagyobb veszély maga a halál volt, azonban ha Davin meg akarna ölni, már rég megtette volna, elvégre számtalan esélye volt már rá. Biztos vagyok benne, hogy valami terve van velem, kellek neki valamihez. Fogalmam sincs, hogy mihez, viszont biztosan szüksége van rám, a Kiválasztottra.

A cella kinyitása ezúttal könnyebben ment, mint korábban, azonban nem a vasajtó felé vettem az irányt. Nem. Egyenesen a falhoz sétáltam, ami mögül előbukkantunk legutóbb. Ha rájönnék, miképp nyílik, talán egyszerűbb dolgom lenne. Különös módon a szemem nem látott át a falon, vagy csak pusztán sötét volt odaát, így lehetetlen lett volna érzékelni bármit is. Kopogtattam a köveket, hátha a hang változása megmutatja, pontosan hol is van az üreg, azonban hiába próbálkoztam – egyszerűen semmiféle lényeges változást nem fedeztem fel.
- Ne kopogtass, te átokfajzat! – hallottam egy recsegő hangot. A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy megfordultam, s a hang tulajdonosa után kutattam. Senkit nem láttam a sötétségben, így megköszörültem a torkom, majd megszólaltam.
- Ki van ott?
- Még a hangod is idegesítő! – érkezett a válasz. Elindultam abba az irányba, ahonnan sejthetően a hang érkezett. Az egyik cellában végül ott kuporgott egy sötét alak.
- Ki maga? – kérdeztem halkan. Karnyújtásnyi távolságra álltam a rácstól, az alak a falhoz láncolva feküdt a cella túlsó végében.
- Semmi közöd hozzá kislány. El sem hiszem, hogy a nagyúr téged keres. Képtelen vagyok beletörődni, hogy pont rád van szüksége – recsegte.  
- Ki maga? – ismételtem meg az előbbi kérdésem. – Miért van ide bezárva?
- Elrontottál mindent. Elrontottál mindent! – ordította, ám továbbra sem fordult felém. 
- Hogy juthatok ki innen? – szegeztem neki a kérdést. A hangom nyugodt maradt. – Segítek magának, csak árulja el, hogy juthatok ki innen. 
- Velem a nagyúr rendelkezik. Nem futok el a sorsom elől, és neked sem kellene, kicsi lány.
- De nekem ki kell jutnom innen. Kérem! Maga mi érezne, ha a lánya tűnne el nyomtalanul?
- Az én lányom halott! – kiáltotta, mintha ezt tudnom kellett volna. A hangjában nem fájdalom érződött, sokkal inkább felháborodás. 
- Sajnálom – suttogtam.
- Ne sajnáld, én sem sajnálom. A nagyúr így rendelkezett, tehát nincs mit sajnálni. – Ez az ember elmebeteg. 
- Nézze, ha itt maradok, az a nagyúrnak rengeteg problémát fog jelenteni. Többet, mintha most elárulná nekem a kiutat. 
- Nem hiszek neked. Ha a nagyúr nem ezt akarná, most nem lennél itt. 
- Ha a nagyúr azt akarná, hogy itt maradjak, maga most nem lenne itt. – Erre nem felelt. Ismét nem hallatszott más, csak a víz csöpögése, és kettőnk légzésének halk moraja.  
- A falon nem tudsz kijutni – felelte végül. – Azon keresztül csak bejutni lehet. Egyedül a vasajtó van. Onnan jobbra a hosszú folyosón. A legutolsó ajtón bemész, majd az asztal peremén elrejtett gombbal feltárod a titkos ajtót. Az egy újabb szobába vezet, ahol szintén van egy rejtett ajtó az egyik festmény mögé rejtve. Az kivezet innen, a birtokon túlra, a Sötét Erdő szívébe. Mindig máshol őrjáratoznak a vérebek. Ha kijutsz a Sötét Erdőből, biztonságban vagy. A Mester vagy a nagyúr személyes parancsa nélkül senki sem lépheti át a határt. 
- Köszönöm – hálálkodtam, azonban egy gondolat nem hagyott nyugodni. – Nem… Nem a Mester a nagyúr?
- Hogy kérdezhetsz ekkora ostobaságot?! Hát semmit sem tudsz, te ostoba liba?! – förmedt rám. – Ne merészeld azt a szemtelen kölyköt a nagyurammal egy lapon említeni! Kotródj innen! Kotródj! – kiáltotta, a hangja sebeket ejtett a dobhártyámon. Nem emberi hangon szólalt meg, embernek nem lehet ennyire karcos, recsegő hangja.
Nem kellett kétszer mondania, sebesen szedtem a lábam a vasajtó felé, majd elindultam az utasításainak megfelelően. Csak remélni mertem, hogy nem vert át.
Igyekeztem elrejtőzni az árnyak közt, a kiszögellésekben, a függönyök mögött, miközben végighaladtam a folyosókon. Szerencsére nem sok őrrel találtam szembe magam, őket viszont egy erős ütéssel az egyetlen megmaradt tőröm markolatának segítségével sikerült ártalmatlanítanom, még ha csak rövid időre is. Elértem az említett ajtót. Innen már nem sok választott el a szabadulásomtól. Nem tartózkodott odabent senki, ám nem lepett meg, hogy zárva találtam. Szerencsére az olcsó filmes hullámcsat – technika ezúttal is működött. A biztonság kedvéért magamra zártam az ajtót.
Egy üres szobában találtam magam, pusztán egy kanapé és egy régebbi típusú tévé uralta a szűk teret. A televízió egy rozoga kisasztalon állt. Végighúztam a mutatóujjam a peremén. Éreztem, ahogy a porszemek rátapadnak a bőrömre, arcom önkéntelenül is undorodó grimaszba rándult. A túlsó végén felfedeztem egy kis kiálló pöcköt, mire a kanapé mellett kinyílt a fal. Amint bezártam magam mögött, lehetőségem nyílt körbenézni a helyiségben, ahová jutottam. Meglepve tapasztaltam, hogy ugyanaz az iroda volt, amibe korábban is bejutottam – csak épp egy másik ajtón keresztül. Szinte minden ugyanúgy volt, mint mikor itt jártam. Csupán a pohár tűnt el az asztalról, az iratokat pedig kicsit összerendezgették. Első alkalommal nem fedeztem fel az íróasztal mellett balra lógó festményt, ugyanis a szoba csak bizonyos pontjairól látni – a sötét, fából készült szekrény nagyrészt takarja. Fogalmam sincs, mit ábrázolhatott fénykorában, ugyanis az idő teljesen kikoptatta, ezen kívül több szakadás is szemet szúr. Óvatosan toltam odébb, mire egy tenyér nagyságú téglalapot fedeztem fel a fehérre meszelt falon. Lassan helyeztem rá a kezem, mintha félnék, hogy áramütés ér, ha megérintem. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy semmi sem történik, lassan egyre beljebb nyomtam a téglát, mire végre kinyílt az utolsó ajtó, egy hosszú, sötét, baljóslatú folyosót rejtve maga mögött. Hirtelen ötlettől vezérelve az összes asztalon heverő lapot belehajtottam a könyvbe, majd a pulóverem alá rejtve mindent, szaladtam kifelé a negyedik kastélyból. Csupán halványan érzékeltem a titkos ajtó bezáródását jelző puffanást a hátam mögött. A szívem dübörgése és zakatoló lélegzetvételem hangja minden mást elnyomott körülöttem. Már csak néhány méter szabadságig.  
Különlegesen éles látásomat használva igyekeztem felmérni előttem a terepet. A hideg erdei levegő átjárta a tüdőmet, a szél az arcomat csípte, ahogy fákat, bokrokat és kiálló gyökereket kerülgetve száguldottam minél messzebb a Sötét Erdő szívétől. Merthogy valóban száguldottam. Soha életemben nem futottam még ilyen gyorsan, a fák homályos pacákként kerültek a látóterembe, majd tűntek is el. Ekkor eszembe jutott, amit a napló rejtett oldalán olvastam:
„A Kiválasztott rendelkezik éleslátással, különösen kiélezett hallással, fénysebességgel…” Fénysebesség. Hát persze. Még sosem éreztem ilyen futás közben. Még sosem voltam ennyire szabad, ennyire feltüzelt, ennyire energikus. Mintha a levegőben járnék. Nem éreztem semmit, a végtagjaim súlytalanok voltak, maguktól vittek előre a lábaim, mintha pontosan tudnák, merre kell menni, holott fogalmam sem volt róla. Ez az egész addig tartott, míg valaminek neki nem ütköztem. Vagy inkább valakinek. A hatalmas lendületem mindkettőnket magával sodort, egyenesen egy fának csapódtunk.
A levegő kiszaladt a tüdőmből, hirtelen mindenem ólomsúlyúvá nehezedett, a fejem erőteljesen szúrt a tarkómnál. Az „áldozatom” erőteljes és cifra szitokszavak közepette igyekezett feltápászkodni, közben hangosan szívta be és fújta ki a levegőt. Úgy tűnik, nem csak engem ért váratlanul az ütés, és ő is hasonló erővel csapódott a kemény törzsnek. Nekem is sikerült talpra állnom, s csak azt követően néztem meg, kit taroltam el olyan kegyetlenül – felkészültem a legrosszabbra. 
- Damien! – csodálkoztam. Az utóbbi időben nem gondoltam, hogy ennyire örülni fogok neki.
- Elena! – A hangjában egyszerre volt jelen az öröm, a megkönnyebbülés, a zavarodottság és a düh. Ezernyi érzelem egyetlen szóba sűrítve.
- Hogy kerülsz ide?
- Te voltál az a buldózer, ami a fának taszított az előbb? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Igen, és ne haragudj. Inkább azt mondd, hogy kerültél ide. És hol vannak a többiek?
- Téged kerestünk, majd elmondok mindent. Szólok a többieknek, itt vannak a közelben – felelte, majd előkapta a telefonját, gyorsan pötyögött valamit, majd visszasüllyesztette a zsebébe. – Te mit keresel itt? Hol voltál?  
- Megtaláltam a negyedik kastélyt. Csakhogy számítottak rám. Csapdába csaltak, Damien – kezdtem. – Reachel összejátszik a Mesterrel. Engem okol Nora haláláért, és ez a bosszúja.
- Micsoda? – Láthatóan őt is éppúgy sokkolta a hír, mint engem. 
- Jól hallottad – sóhajtottam. – Viszont van jó hír is.
- Damien! Elena! – hallottam a közeledő kiáltásokat és a rohanó léptek tompa zaját. Nate-et pillantottam meg először, őt követte a többi Donovan fivér.
- Elena! – zárt szorosan a karjaiba, ám a pillanat hamarabb véget ért, mint szerettem volna. – Hol voltál? Mi történt?
- Reachel tőrbe csalta a Mester kastélyában – válaszolt helyettem Damien.
- Tessék? – ráncolta Max a szemöldökét. A többiek is értetlenül pislogtak. 
- Engem hibáztat Nora haláláért. Ki tudja, mióta játszik össze vele – vázoltam fel röviden a helyzetet. – De most el kell tűnnünk innen, mielőtt rájönnek, hogy megszöktem, és keresni kezdenek.
- Arra! – mutatott Tom a megfelelő irányba, mire a vezetésével rohanni kezdtünk.
- Mit rejtegetsz a ruhád alatt? – kérdezte Tom közben.
- Találtam valamit a Mester egy titkos irodájában – feleltem, majd még szorosabban fogtam magamhoz a könyvet. – Azt hiszem, ez megmutatja, hol van a tőr. 
- Erre most nagy szükségünk lesz. Szép munka! – veregette meg a vállam, majd gyorsított a tempón. 
- Meddig voltam itt? – kérdeztem az idő közben mellém kerülő Michael-t.
- Egy napig – válaszolt kurtán.
- És anya hogy viselte, hogy eltűntem?
- Nem tud róla.
- Tessék?
- Üzeneteket kapott a telefonodról, miszerint Reachelnél töltötted az éjszakát és onnan mentél iskolába is, és ma is maradsz. Valami projektmunka miatt. Mi is kaptunk ilyen sms-eket – magyarázta.
- A telefonom még mindig náluk van. Miből jöttetek rá, hogy átvernek?
- Damien jött rá – felelte. – Mivel osztálytársak vagytok, biztosan tudta, hogy nincs semmilyen projektmunka. Az pedig, hogy miért pont Williams volt az, akinél állítólag az elmúlt huszonnégy órát töltötted máris értelmet nyert. 
- Igen – motyogtam. Még most is nehezemre esik elhinni, hogy Reachel elárult. Azt hittem, a barátnőm, még ha nem is áll hozzám olyan közel, mint Mia. Mia. Vajon őt is belerángatta? Nem. Az kizárt. Ő nem tenné ezt velem. Viszont úgy érzem, már szinte csak saját magamban bízhatok ebben a városban.
Csendben futottunk tovább, közben meg-megálltunk körülnézni, hallgatózni, vajon követnek-e minket. Ijesztő csend lengte be az erdőt. Baljóslatú csend. A csapat minden tagján érződött a feszültség, mindenki ugrásra készen haladt előre.
Aztán minden megváltozott, hirtelen, akár egy villámcsapás. Úgy éreztem, lelassult az idő körülöttem.
Futólépések zaja ütötte meg a fülemet, mire felgyorsítottuk lépéseinket. Zihálva menekültünk üldözőink elől, akik közt a hangokból ítélve vérebek is voltak. Éreztem, ahogy egyre közelednek. Ha egyedül lettem volna, ismételten bevetetettem volna az új szupersebességem, viszont nem hagyhattam hátra a többieket. Igyekeztem a tempóm növelésével őket is gyorsításra sarkallni, több-kevesebb sikerrel. Aztán hangos, fülsiketítő, rémisztő dördülések vettek körül minket. Ordítást hallottam a hátam mögött. Féltem hátra fordulni, mégis megtettem. Végigjártattam a fiúkon a tekintetem. Ugyanúgy futottak utánam. Egyikükön sem láttam semmit. Megkönnyebbülten engedtem ki a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartom. Már csak pár méter választott el minket a Sötét Erdő határától. Onnan átvágtatunk a Sullivan birtok egy kis szegletén, és máris a Donovan birtokon vagyunk. Csak pár perc. Újabb szörnyű dördülések hangját sodorja felénk a szél, ám ezúttal nem követi ordítás. Néhány borzalmasan hosszúnak tűnő perc után lihegve, kifáradtan érjük el a Donovan birtok határát. Pár méter levező sétalépést követően egy emberként rogyunk a hideg talajra, ziháló lélegzetünk fehér felhőként lebeg körülöttünk a hideg éjszakán.

- Biztonságban… vagyunk – zihálja Tom. 
- Áhhh! – Egy szívbemarkolóan fájdalmas nyögés hallatszott. Ijedten kaptam a fejem a hang irányába. Nate eltorzult arckifejezése hatalmas fájdalmakról tanúskodott, mindenki azonnal mellette termett. Ahogy elvette a kezét az oldaláról, felszisszent a fájdalomról. A keze teljesen vörös volt a vértől, a pulóverét is teljesen átitatta. Kétségbeesetten kaptam levő után. Nem. Nem, nem, nem nem! Tom óvatosan felhajtotta a ruhaanyagot, hogy felmérje a seb súlyát. Én közben nem bírtam levenni a szemem Nate elgyötört arcáról. 
- Basszus! – kiáltott fel Tom, hangjában keveredett a düh, a kétségbeesés és a rémület. Azonnal levette a fekete pulóvert, ami rajta volt, és azzal próbálta elállítani a vérzést. – Azonnal kórházba kell juttatni!
- Hívom a mentőket! – állt fel Michael, és a telefonját idegesen nyomkodva pár métert távolodott.
- Tarts ki testvér, hallod? – bíztatta Tom halkan. Félelmetes volt látni, ahogy Nate egyre sápadtabbá válik. Nem bírtam megállni, közelebb kúsztam hozzá, szabad kezét a markomba zártam, szorosan tartottam.
- Erősnek kell lenned, érted? – suttogtam. Azt hittem remegni fog a hangom, viszont élesnek hatott, holott a félelem és a kétségbeesés így is érződött rajta. 
- Nem tudom, meddig bírom még – lehelte, majd hangos köhécselésbe kezdett. A szájából vér fröccsent a kezére. Ijedten néztünk össze ikertestvérével. Halványan érzékeltem, hogy Michael visszatért és valamit mondott a mentőkről, viszont minden érzékszervemmel csakis Nate-re összpontosítottam. Könnyek mardosták a szemem, a szívem a torkomban dobogott, a félelem átjárta az egész testem. Nem veszíthetem el. Egyszerűen nem lehet. Szükségem van rá
- Ki kell tartanod! – suttogtam elszántan, miközben megszorítottam a kezét. – Nem. Ki fogsz tartani! Érted? Szükségünk van rád! – A hangom beleremegett ebbe a mondatba. Éreztem, hogy a visszafogott sírástól megremeg az alsó ajkam. – Szükségem van rád!
Halványan elmosolyodott, majd a kezével gyengéden végigsimított a hidegtől kipirosodott arcomon. Csillogó szemeivel bágyadtan nézett fel rám, mint aki felkészült a legrosszabbra. 
- Szeretlek, Nate. Hallod? SZE.RET.LEK – suttogom neki egyre elszántabban. – Maradj velem! Kérlek! – Az utolsó szónál elcsuklott a hangom. Nem bírtam tovább visszafojtani a könnyeim.
- Én is szeretlek! – suttogta rekedten, majd ismét köhögő roham tört rá, a szája még több vérrel telt meg. A könnyeim egyre inkább utat törtek maguknak, ahogy figyeltem. Haldoklik
- Csssss! Ne beszélj! – simítottam meg az arcát. – Tartalékold az erőd! – Kérdőn pillantottam Tomra.
- Hamarosan itt a mentő. Damien és Max eléjük ment – válaszolt a kimondatlan kérdésemre. – Tarts ki tesó! Még egy kicsit – biztatta ő is, majd erősebben nyomta a sebre a pulóvert. Elkaptam az anyagról a tekintetem. Máris átázott. 
- Nem hiszem, hogy sokáig bírom. – Egyre halkult rekedtes hangja, a szemhéja egyre hosszabb ideig maradt csukva. Megszakadt a szívem. Éreztem, ahogy darabokra török belülről. – Szeretlek. És tudom, hogy te is szeretsz – nyögte a szemembe nézve –, de azt is tudom, hogy Damient is szereted. Ahogy ő is téged. Kérlek, legyetek boldogok. Ígérd meg nekem, hogy boldog leszel! – könyörgött, majd ismét köhögni kezdett. Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, odébb rángatnak tőle.
A három férfi teste teljesen eltakarta előlem. Éreztem, hogy valaki erősen tart, de fogalmam sem volt, kicsoda. Nem is érdekelt. Ahogy előkerült a defibrillátor, keserves zokogás tört rám. Néztem, ahogy összedörzsölik a készüléket egyszer. Majd még egyszer. Újra és újra nekifutottak. Aztán egy idő után már semmit sem láttam a könnyeimtől. Nem hallottam semmit a fülem zúgásától. Nem éreztem semmit, csak mérhetetlen fájdalmat. Mintha szépen lassan, módszeresen kitépték volna a szívemet a helyéről. 
Fájt. Jobban fájt, mint bármi, amit korábban átéltem. Aztán amikor a három férfi odébbállt, és ott feküdt Ő, csukott szemmel, véresen, végleg összeomlottam. Visszafordíthatatlanul, gyógyíthatatlanul eltört bennem valami, amit soha semmi nem lesz képes újra összerakni. Még sohasem sírtam ennyire életemben. Ahogy a fekete zsákban berakták egy autóba, úgy éreztem, a lelkemet viszik magukkal. Aztán már nem éreztem semmit. Nem érzékeltem semmit. Körülöttem minden megszűnt létezni. Nem maradt más, csupán a gyász és a szilánkokra törött lelkem. Csak a fájdalom.  

2017. január 23.

Végzet - 21. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Nos, úgy terveztem, hogy ezt a bejegyzést megkönnyebbülten, azzal a tudattal kezdem, hogy végeztem a vizsgáimmal, de sajnos az élet nem szeret engem. A tanár, aki ma vizsgáztatott volna, lázasan fekszik otthon, így totál feleslegesen basztam el töltöttem a hétvégém a fővárosban és napoltam el az új blogposztot. Képzelhetitek mennyire örülök ennek a fejleménynek,és hogy jövő héten megint fel kell vonatoznom... Mindenesetre ez nem rajtam múlt, és bármennyire is bosszantó, meg kell barátkoznom a helyzettel.
A lénye, hogy most itt az új fejezet, és mire a következő megérkezik, addigra már tényleg végzek mindennel, így kissé nyugodtabb lelkiállapotban leszek.
Addig is élvezzétek a történetet, és hagyjatok nyomot magatok után! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Egy altatódalt dúdoltam, amit még kiskoromban énekelt nekünk anya, amikor nem tudtunk aludni. Apa halála után Danny is állandóan ezzel ringatott álomba. Most is tökéletes volt. Elterelte a gondolataimat Reachelről, akiről azt gondoltam, a barátnőm, közben azonban elárult. Ez jobban fájt, mintha a Mester megkínzott volna. Tudta, hol lehet a legmélyebbet belém döfni, és ezt készségesen ki is használta. Szép lassan azonban az összetörtség, az árulás érzete átalakult fortyogó dühé bennem. Kérdések ezrei cikáztak át az agyamon, amikre válaszokat akartam. Mindennél jobban véget akartam vetni ennek az egésznek.
Térdre ültem, majd amennyire tudtam, megemeltem a bokáimat, hogy hozzáférjek a csizmámhoz. A mutató- és középsőujjammal sikerült elkapnom a tőröm markolatát, s nagy nehézségek árán kellőképp kijjebb rángatni, míg végül sikerült rámarkolnom. Óvatosan húztam ki a helyéről, majd a penge élét becsúsztattam a bal karbilincsem kulcslyukába. Még Michael tanította meg, hogy bármivel ki lehet nyitni egy-egy zárat a megfelelő technika alkalmazásával, és némi türelemmel. Ez a művelet esetemben most nagyjából tíz percet vett igénybe, majd sorjában kiszabadítottam a másik karom és a két lábam. Kicsit átmozgattam elgémberedett tagjaimat, majd a rozsdaette, mohás rácsokhoz sétáltam. A cellát csak kívülről lehet nyitni és zárni. Okos, ám nem lehetetlen vállalkozás. Letérdeltem, amennyire tudtam a rácshoz préseltem az arcom, hogy lássak valamicskét. A nedves, hideg fém valami különös bűzt árasztott magától, de sikerült leküzdenem a rám törő hányingert.  Látatlanban sokkal nehezebb dolgom volt, mint elsőre gondoltam, azonban a több órának tűnő szenvedés végül kifizetődött.
A zár kattant.
Kijutottam.
Abban a pillanatban semmi mást nem akartam, csak fájdalmat okozni Davinnek, hogy átérezzen mindent, amit velem művelt. Elégtételt akartam, bosszúra szomjaztam.
Eltökélt léptekkel szeltem át a dohos tömlöcszerű helyiséget, egy ritmusra jártam a vízcseppekkel. Legszívesebben feltéptem volna a vasajtót, azonban nem akartam elárulni magam.
Ekkor döbbentem rá, hogy valójában semmit sem terveztem el. Fogalmam sem volt, hány őr állhat az ajtó előtt, hány további őrszem rejtőzhet a környéken, mennyi idő alatt érkeznek ide a többiek riadó esetén, merre van maga Davin… Egyedül az étkezőbe vezető utat ismertem.
A „Mester” által rám ruházott csúfondáros jelzők ismét létjogosultságot nyertek: egy ostoba, buta liba vagyok, aki a saját feje után megy. Ennek tudatában a dühöm csak fokozódott, a vérem forrt, perzselt, az agyamat teljesen elborította a köd. Mégsem engedhettem meg magamnak, hogy ez a mérhetetlen düh a felszínre törjön és átvegye az irányítást a józan eszem felett.
Szerencse, hogy Sheila furcsa varázslata felruházott bizonyos hatalmakkal, így könnyűszerrel hallhattam, hogy a közelben nincs senki, csupán a saját lélegzetvételemet hallottam. A szemem áthatolt a vasajtón – akárcsak a fákon és bokrokon –, még ha nem is láttam olyan élesen. Persze mindenen nem láttam át, de annyit sikerült megállapítanom, hogy közvetlenül abban a helyiségben, amitől az ajtó elválaszt engem, senki sem tartózkodik. Felelőtlenség volna vagy csapda? Fogalmam sem volt, viszont egyet tudtam: kockázat nélkül nincs siker. Amilyen lassan csak tudtam kinyitottam a hideg fémajtót, ám az így is hangosan nyikordult. Dermedten megálltam. Az a pár másodperc, amit így töltöttem egy örökkévalóságnak tűnt, a szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, a tenyerem izzadt. Szerencsére azonban senki sem jelent meg, így kisurrantam, majd még az előbbinél is lassabban visszazártam az ajtót. Ezúttal csupán halkan nyekergett, nem keltett akkora zajt, amire felfigyelhettek volna.
A folyosón félhomály uralkodott, csupán öt méterenként világította be az éjszaka sötétjét egy-egy haloványan izzó lámpa.  Egyenesen és jobbra vezetett egy-egy folyosó. Amikor az ebédlőbe vittek, egyenesen indultunk el, így ezúttal jobbra mentem. Sokáig nem találkoztam sem ablakkal, sem ajtóval. A falakat régi portrék díszítették, csak úgy, mint a többi kastélyban, ám ezek rég elveszítették egykori fényüket. Ugyanolyan állapotban voltak, mint azok, amiket az érkezésemkor láttam: többet szándékosan megrongáltak, kitépték őket a helyükről, mások megfakultak.
Találtam egy képet Katherineről és Steveről, amin a lánynak már látszott a kerekedő pocakja. Vagy Caroline születése előtt, vagy pedig nem sokkal a halála előtt készülhetett. Meglehetősen obszcén szavakkal volt körbefirkálva az alakja, amiket inkább nem részleteznék. Mindenesetre nem kétséges, hogy a készítője nem szimpatizált az ősömmel. Elérkeztem az első kanyarhoz. Megtorpantam, majd óvatosan kikémleltem, hogy van-e valaki a közelben. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy teljesen egyedül vagyok, továbbindultam. Itt már lépten-nyomon ajtók törték meg a fal egységét a baloldalon, míg a jobb oldalon súlyos bársonyfüggönyök lógtak alá. Egyik mögé belesve csalódottan nyugtáztam, hogy az egykori ablakokat befalazták. Lehetséges, hogy van valami titkos kapcsoló vagy rés, aminek segítségével meg tudnám nézni, hol is vagyok, esetleg felmérhetném a terepet, viszont nem akartam kockáztatni. Az ittlétem önmagában is éppen elég veszélyforrást rejtegetett. A „szuperlátásom” segítségével átnéztem az ajtókon, ám a legtöbb hálószobákat rejtett maga mögött. Fogalmam sem volt, mit kerestem, csak mentem, míg nem találtam valami érdekeset. Lassan, óvatosan nyomtam le a hideg kilincset, majd szinte milliméterenként mozdítottam az ajtót, hogy semmiképp se keltsen zajt a kastélyban. Amikor a rés elég nagy volt ahhoz, hogy átférjek rajta, besurrantam, majd ugyanilyen körültekintően zártam be ismét.
A könyvtár. Eddigi tapasztalatim alapján ez a hely mindig tökéletes rejtekhelynek bizonyult. Abban is biztos voltam, hogy legalább egy titkos alagút vezet innen valahová. Egy gyors terepszemle után mosolyogva állapítottam meg, hogy legalább ezt a helyet tiszteletben tartották. A polcok roskadásig meg voltak pakolva könyvekkel, az összes falat tetőtől talpig vastagabbnál vastagabb kötetek szegélyezték, ráadásul rendszeresen takarítottak.  Az elszórtan elhelyezett olvasóasztalokon egy-egy erőteljesebb fénnyel rendelkező lámpa biztosította a jó látási viszonyokat az olvasás kedvelőinek, a bársonnyal bevont székek egész puhának és kényelmesnek tűntek. Maga a hely nem volt túl nagy, valamivel kisebbnek tűnt, mint a Danken könyvtár. Először Danken mintára a kandallóhoz mentem, majd a faberakás alatt kutattam egy gomb után, ám ez a kísérletem nem vezetett eredményre. Ekkor a különös faragványokat kutattam át, hátha sikerül valahogy elmozdítanom az egyiket, és akkor megjelenik egy csapóajtó, mint a filmekben, ám ez sem jött be. 

- Ó, ugyan már! Hadd csinálja, ami jól esik. Mindig egy lépéssel előtte járok, Watson – ütötte meg a fülem egy ismerős férfihang, mely egyre közeledett.
- Ne hívj Watsonnak, Davin. Messze nem vagy Sherlock Holmes – felelte egy lány. Reachel. El kell tűnnöm innen! De hova? Nem voltak polcok, amik mögé elrejtőzhettem volna. Hátrahúzódtam az ajtótól legtávolabb eső polcig. Szinte belepréselődtem. Hirtelen aztán úgy éreztem, mintha a könyvek tengere eltűnne mögülem. Hátrazuhantam, majd egy puha puffanást hallottam. Aztán a zár kattant.
- Viszont vagyok olyan okos – vitatkozott tovább Davin.

Egy rejtett szobában találtam magam, az a furcsa hang az esést követően pedig a polc visszazáródása volt. Egy irodahelyiségnek tűnt a szoba, bár alig láttam valamit. Mindenesetre az íróasztal, rajta a temérdek papírhalom, a pár polcnyi vaskos könyv és az oldal elhelyezett bárpult erről tanúskodott. Nemrég használhatták a helyet, ugyanis egy üres pohár hevert az íróasztalon, mellette pedig egy félig üres whiskys üveg. Fél füllel hallgattam, ahogy a könyvtárban az egykori barátnőm és a fogvatartóm kedélyesen beszélget, ám a szavak nem igazán nyertek értelmet a fülemben. Igyekeztem az íróasztalon lévő vaskos könyvre és a mellette heverő papírlapokra koncentrálni. A könyv megsárgult lapjai egy pentagrammát ábrázoltak, majd kijegyzetelve különféle jeleket és azok magyarázatát, azonban egy olyan nyelven, amit én nem ismertem. A szavak hangzásából ítélve ránézésre talán latin lehet. A papírokon szintén ezen a nyelven íródott szövegek voltak, sok helyen átfirkálva, néhol különös rajzokkal, amikből semmit sem értettem.
Aztán a lapok közt végre megpillantottam valamit, ami értelmet nyert a szememben. A tőr vázlatát, meglepően részletesen. Hosszas, gondos vázolgatás eredménye volt, a markolaton lévő összes kacskaringós jelet pontosan lemásolták, majd egy-egy nyíllal kijegyzeteltek hozzá valamit. Ezen kívül felfedeztem még egy furcsaságot: a pengén hullámvonalak futottak végig különböző hosszúságban, majd kinyilazva egy különös szöveg volt – pont olyan sorhosszúságokkal, mint azt a pengén jelezték. Egyes szavai a szövegnek be voltak karikázva és kinyilazott jegyzetek tarkították a lapot oldalt, fent, lent – mindenhol. Homlokráncolva tanulmányoztam, elvégre nem tudtam sok mindent kezdeni ezekkel az információkkal. Azonban egy dologra mégis felhívta a figyelmem: a tőr pengéjében vésett szövegre, amire eddig nem figyeltem fel. Igaz, hogy a pengét eddig sosem figyeltem meg tüzetesebben a látomásaim során, hiszen a különös markolat mellett nem tűnt fontosnak. Ezek szerint mégis kulcsfontosságú jelentése van, csupán én nem értem, mi az.
Odakint a hangok elhallgattak, azonban a szemem nem látott át ezen a falon. Mindent igyekeztem visszarendezni úgy, ahogy találtam, hogy az ittlétem ne legyen feltűnő. Ezt követően a falhoz tapadtam, majd percekig csendben hallgatóztam, hogy van-e odaát valaki. Mikor percekig néma csend uralkodott, megpróbálkoztam a kijutással. Nekivetettem a vállam a falnak, igyekeztem megmozdítani, ám a próbálkozásom kudarcba fulladt. Magamban szitkozódtam egy sort, majd körbenéztem a falon, hátha találok valahol egy kapcsolót, ami kijuttat innen. Mikor ez sem használt, kétségbeesésemben megpróbálkoztam a Danken kastély alagútjainál használatos jobb alsó sarokkal, ám itt ez sem működött. Úgy éreztem vége, csapdába estem. Viszont valamilyen kiútnak kell lennie valahol.  
Visszamentem az íróasztalhoz, majd a fiókokban kezdtem el kutakodni valamiféle kulcsszerű dolog után. Átvizsgáltam mindent, titkos nyomógombokat kerestem, még egyszer megpróbálkoztam a fallal, ám egyszerűen semmi nem akart működni. Mintha ezt szándékosan így alkották volna meg.

Olyannyira belefeledkeztem a kiút keresésébe, a félelem, miszerint végleg csapdába estem olyan szinten elborította az agyam, hogy a padlódeszka különös nyikorgását csak akkor vettem észre, amikor a közeledő léptek zaja megütötte a fülem. Csakhogy akkor már késő volt. 
- Lám, lám, kit látnak szemeim! – jelent meg Davin a csapóajtóban, ajkán kedélyes félmosoly játszott. – Tudod, Kiválasztott, bejutni könnyű, ám kijutni csak az arra jogosultak képesek.
- Tudod, Mester – ezt a szót gúnytól csöpögve köptem – nem gondoltam volna, hogy ilyen rendetlen vagy. 
- Ja, hogy ezek? –mosolyodott el, ahogy az íróasztalára mutatott. – Nem mintha számítana. Elvégre azt tudod, hogy a tőr nálam van, ez nyilván nem lepett meg. Az írást pedig erősen kétlem, hogy megértenéd. Így ez számodra csak értelmetlen betűk és jelek halmaza, semmi több – vont vállat. Sajnos ebben igaza volt, még ha csak részben is.
- Miért vagy ebben olyan biztos? – villantottam felé egy ravasz mosolyt. Olyan bosszantóan magabiztos volt, hogy belső kényszert éreztem, hogy letöröljem azt a felsőbbrendű vigyort a képéről. 
- Az legyen az én titkom – kacsintott, majd elém lépett. – Most pedig ideje visszamenned a celládba. – Még mielőtt észrevettem volna, súlyos bilincset csatolt a csuklómra, majd elkezdett lefelé vezetni a csapóajtón.
Teljes sötétségben vezetett az utunk, ám fényben sem lett volna mit nézni a vakolatlan téglafalon és a pókhálókon. Egy kulccsal kinyitott előttünk egy ajtót, ami egyenesen a tömlöcökhöz vezetett. Az ajtó messze nyílt az én cellámtól, viszont ez egy jó lehetőség lenne arra, hogy visszajussak. Megfigyelve a kulcsot, semmi különlegeset nem fedeztem fel rajta, ám Davin ügyelt arra, hogy a kulcslyukat ne láthassam, amikor elfordítja benne. Amikor azonban elfordult… Nem volt kulcslyuk. Egyáltalán, semmi, ami akár csak hasonlított volna egyre.
- Mozdulj! – taszított rajtam egyet, amikor még mindig meghökkenve álltam a fal előtt, ahonnan az előbb megjelentünk.
Szótlanul lépkedtem a cellám felé. Ezúttal nem kötöttek ki a fali bilincsekhez, pusztán belökött az ajtón, majd pedig rám zárta a rácsokat.
- Hiába próbálkozol, aranyom –mosolygott, miközben a kulcsot pörgette a mutatóujján, majd hirtelen a tenyerébe zárta azt. – Mindig három lépéssel előtted járok. – Ez volt a végszava.
A víz egyenletes csepegésének tempójában indult el kifelé. Még hallottam, ahogy a vasajtó fülsiketítő nyikorgással kitárul, majd becsukódik. Végül ismét egyedül maradtam.