2017. július 17.

Végzet - 29. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Köszönöm szépen a hozzászólásokat az előző (és minden eddigi) fejezethez! Öröm volt látni, hogy az előző rész vége mindenkit meglepett, ez volt a célom. :D Már régóta a fejemben volt, hogy ki lesz a Nagy Mester és nagyon bíztam benne, hogy ez egy olyan fordulat lesz, amire senki sem számít. A kommenteket elnézve, az elképzelésem sikeresnek bizonyult. Nagyon köszönöm a sok bátorítást és véleményt, még ha nem is válaszoltam külön-külön mindenre, tudnotok kell, hogy mindet láttam és nagyon sokat jelentenek! <3

Szép lassan itt a vége, egy hónapon belül lezárul a történet (egy fejezet + az epilógus van már csak ezen kívül), de amennyire időm engedi igyekszem még néhány dolgot megosztani veletek a történet kapcsán pl. megváltozott jelenetek eredeti verziója, jelenetek valaki más szemszögéből, néhány kis részlet Katherine életéből az ő bőrébe bújva stb. 

De ennyi elég is a rizsából, hisz még nincs itt a vége, ráérek akkor ömlengeni. :D

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Nehezen bírtam megállni, hogy ne zuhanjak térdre és kezdjek el a földet kaparva zokogni. Olyan fájdalmas volt, mintha legalább a tulajdon anyám árult volna el ilyen csúnyán. Szinte már apámként szerettem ezt a férfit. Olyan volt számomra, mint egy gondoskodó nagypapa, aki mindig segít, ha baj van, mindig megvigasztal, hasznos tanácsokat, bölcsességeket osztogat. Úgy éreztem, ő is unokájaként szeret engem. De mindez egy kegyetlen színjáték része volt.
- Azt hittem, szeret minket – suttogtam elborzadva. – Még a saját feleségét is képes volt megölni?
- Geraldine szükséges áldozat volt a cél érdekében. Elvégre ki gyanakodna a szerető, öreg férjére, nem igaz? – mosolygott, mintha cukrot osztogatna. 
- Miért nem ölt meg? – kérdeztem. – Hiszen egy fedél alatt éltünk. Könnyedén elérhette volna, amit akar. Mégsem tette meg. Miért?
- Ez nem így működik – szólalt meg Davin. – Megvan ennek az egésznek a rituáléja. Ha csak úgy megölünk a semmiből, akkor semminek sem vetünk véget.
- Mégis minek kellene véget vetni? Egyáltalán hogy keveredett bele az O’Dannel család ebbe az egészbe? – kérdezte Damien.
- Azt hiszem, itt az idő, nagyapa – nézett Davin Arthurra. – Mondd el nekik. Legalább had tudják, miért kell meghalniuk. 
- Tudjátok, a családom mindig is nagyon jó viszonyt ápolt a Danken családdal – kezdte az ősz hajú férfi, mintha épp egy esti mesét olvasna fel nekünk. – Arthur O’Dannel Clark Danken barátja volt, még mielőtt az megörökölte volna a birtokot. Amikor a családja pénzügyi válságba került, Clark lakhatást és munkalehetőséget biztosított nekik. Arthur tanította az ifjú Katherine-t zongorázni és lovagolni. Egy nap, amikor a lovakat nyergelték fel, Katherine kikezdett vele. Kacérkodott. Arthur pedig, hát, férfiból volt. Az ígéretet látta a lányban. Úgy gondolta, általa egy kisebb vagyonra tehetne szert, amivel visszaállíthatná családja jó hírét. Ám amikor beadta a derekát a te drágalátos ősöd flörtölésének, a lány visszakozott. Arthur nem értette miért teszi, amikor előtte még úgy tűnt, bármit megtenne vele. Amikor számon kérte és a lány mindezt tagadta, ő bedühödött, teljesen jogosan. Aztán Katherine megragadta a karám mellé támasztott lapátot, és fejbe verte. Arthur összeesett, Katherine pedig kilovagolt. Csakhogy Arthur nem elájult. Meghalt.
- Sajnálatos – szólalt meg Michael komoran. – Viszont még mindig nem értem a lényeget.
- Ó, most jön a legjobb rész! – lelkendezett Davin. Nagyapja elmosolyodott, majd folytatta. 
- Arthur fia látta az egészet. Ő fedezte fel, hogy az apja halott. Hogy Katherine Danken megölte. Így hát ellopta a tőrt apja zsebéből, amit az még Clarktól kapott, és a lány nyomába eredt. Kövekkel megijesztette a lovat, ami ledobta a gyilkost a hátáról. Nos, innen tudjátok, mi történt.
- Egy kisfiú ölte meg Katherine-t? Ez nonszensz! – háborodott fel Tom. – Ez az egész történet sántít. Képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg így történt.
- Márpedig így történt – erősködött a „Nagy Mester”.
- Mégis mitől olyan biztos benne? – kérdezte Damien. Mr. O’Dannel tekintete elsötétedett, ajkán gonosz félmosoly jelent meg.
- Onnan, hogy én vagyok Arthur O’Dannel fia. Én gyilkoltam meg Katherine Dankent.
- Na, ne nevettessen! – horkant fel Max. – Akkor már több mint száz éves lenne! Ez lehetetlen!
- Ó, csakugyan? – vonta fel a szemöldökét, majd rám emelte tekintetét. – Emlékszel, amikor Katherine vámpírként kiszívta egy kis inasfiú vérét?
- Honnan tudja, hogy láttam? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Többet tudok, mint gondolnád. Nos, az a kisfiú én voltam.
- Lehetetlen. Láttam, hogy feltépte a torkát.
- Nem. Te csak a vért láttad. Rengeteg vért veszítettem, de túléltem. Megtaláltak és meggyógyítottak. Nem váltam vámpírrá, még mielőtt valaki azt képzelné – tette hozzá gyorsan. – Vámpírok már régóta nem léteznek. Csupán lassabban jár felettem az idő. Száztizenegy éves vagyok. 
- Ez akkor sem lehetséges – erősködtem.
- Tényleg? – vonta fel a szemöldökét. – Mindazok után, amin keresztülmentél, valóban úgy hiszed, hogy nem lehetséges? – Ez elgondolkoztatott. Igazából, így több dolog is értelmet nyert számomra. Viszont továbbra is nehezemre esik elhinni, hogy pont Ő az, aki meg akar engem ölni.  
- Szóval erről szól az egész? A bosszúról?
- Mondhatni – bólintott. – Az a boszorkány, aki vámpírrá változtatta Katherine-t, tudott mindenről. Véleményem szerint nem puszta véletlen miatt rontotta el az utolsó jelet a rituáléban. Tudod, ha Katherine nem változott volna vámpírrá, akkor a lelke már rég a mennybe vagy a pokolra szállt volna. Az a nő behálózta Clarkot, rávette a lánya hibernálására, ő pedig belement. Sheila azonban nem halt meg. Alakot váltott, hogy a húgaként visszatérhessen, és elvégezze a feladatát. Katherine Danken lelkét megátkozta, vele pedig az egész Danken, Donovan, Sullivan és O’Dannel vérvonalat is. Ez az egész az ő kis játéka. Manipulál mindenkit, az ő szabályai szerint játszunk. Csak azt nem tudom, hogy miért tette mindezt.    
- Szóval azt állítja, hogy egy boszorkány sakkbábúi vagyunk – kérdeztem lassan, ízlelgetve ezt az új elméletet -, és hogy az a nő még mindig életben van, és jót szórakozik rajtunk? 
- Pontosan – bólintott. – Szóval itt az ideje véget vetni ennek.
- Úgy érti, hogy összefogunk, és közös erővel legyőzzük? – kérdezte Max reménykedve. A két mester ajka kísértetiesen egyforma félmosolyra húzódott. Így elnézve, le sem tagadhatnák, hogy rokonok. 
- Nem – lépett elő Davin. – A véretekkel.
- Oh – biggyesztette le Max az ajkát. – Pedig kezdtem reménykedni, hogy elintézhetjük kevésbé agresszívan. Tudjátok, a barátnőm vár. – Ekkor ránk nézett. – Srácok, fejezzük ezt be! Itt és most.
- Csak nyugalom, Maxwell Donovan – szólt Mr. O’Dannel. – Majd meglátjuk, ki nevet a végén. – Ekkor mintegy végszóra, minden irányból maszkos férfiak özönlöttek a barlangba.
- Ha ezt akarjátok megszerezni – mutatta fel Davin a tőrt –, akkor itt mindenkit le kell győznötök. Aláírtátok a halálos ítéletetek. 
- Azt majd meglátjuk – sziszegtem, csakhogy magam sem hittem el teljesen, hogy sikerülhet. 
- A lány és a kékszemű szépfiú élve kell – szólt Mr. O’Dannel. – A többivel végezzetek!
Ugyanaz az utasítás, sokkal több ellenfél. Sajnos a gyanúnk, miszerint nem az a tíz ember volt a Mester csatlósai közt a legerősebb, beigazolódni látszott.

Előhúztuk a fegyvereinket, felkészülve a harcra. Ők támadtak először; karddal és tőrökkel rontottak nekünk. Fém csattant fémen, ahogy pengéink találkoztak. Erős, széles vállú férfiak voltak. Az első, aki elért hozzám, hihetetlen erővel nyomta felém a kardját. A saját pengém vészesen közeledett a nyakamhoz. Ekkor egy jól irányzott, erős, határozott mozdulattal kihasználva a fizikumát és a meglepetés erejét, kitaszította a kezemből a fegyvert. Megrántotta a karom, így félig kicsavart pózban a hátam a mellkasának ütközött. Szorosan tartott, közben a karját a torkomhoz szorította. Erősen rátapostam a lábára, ám mintha meg sem érezte volna. Igyekeztem felhúzni a lában, hogy ágyékon találjam, ám olyan szorosan tartott, hogy ez kivitelezhetetlennek bizonyult. Kétségbeesetten jártattam körbe a tekintetem az egymásnak feszülő embereken, segítség után kutatva. Mindenkire legalább egy ember jutott, így a fiúk teljesen el voltak foglalva a saját csatájukkal. Közbe-közbe besegítettek egymásnak, viszont csakis a közvetlen környezetükre összpontosítottak. Damien tartotta magát a legjobban, talán azért, mert élve kellett elfogniuk, így vissza kellett magukat fogni, nehogy véletlenül súlyos kárt tegyenek benne. Ahogy a tekintetünk egy pillanatra összeakadt, a pupillája kitágult. Láttam, ahogy ajkával a nevemet formázza, viszont a hatalmas hangzavarban nem ért el idáig a hangja. Sajnos ez a pillanatnyi figyelemelterelés épp elég volt az ellenfelének – egy társával együtt lefegyverezték, majd kezeit hátraszorítva sakkban tartva felén vonszolták. A Donovan fiú küzdött, vergődött a karok szorításában, ám hiába. Mikor mellénk értek, könnyek szöktek a szemembe. Úgy éreztem, elvesztünk. Ennyi emberrel hárman nem boldogulnak, bármennyire is legyenek jó harcosok. 
- Sajnálom – szóltam halkan, mire Damien elszánt tekintettel nézett vissza rám. Harci lángtól izzó tekintete azonnal elállította a könnyeimet. Az arcán izzadtságcseppek gördültek le, a haja nedvesen csillogott és lihegett. Két szekrény nagyságú férfi fogta közre, mégis mindezek ellenére még mindig hitt abban, hogy győzhetünk. 
- Nincs miért bocsánatot kérned – közölte, majd taszítottak egyet rajtunk. Arrafelé kezdtek vonszolni minket, amerre a két mester távozott. – Még nyerhetünk. 
- Pofa be! – dörrent rá az egyik fogva tartója. Csendben hagytuk, hogy elvigyenek bennünket. Reménykedtünk benne, hogy a fiúk képesek egy kis ideig még kitartani. Csak addig, amíg mi elintézzük a két O’Dannelt.
Az árnyékban, egy kiszögellő szikla mögötti takarásban volt egy ajtó. Oda tuszkoltak be minket. Sötét volt, csupán egyetlen fáklya biztosított egy kis fényt a helyiség túlsó végében. Arthur és Davin odabent vártak ránk.
- Bevallom, azt gondoltam, tovább fog tartani – szólalt meg Mr. O’Dannel. Közben unokája a tőrrel piszkálgatta a körme alá került koszt. – Könnyűszerrel elbántatok az előőrssel.
- Miért élve kellünk? – szegezte neki a kérdést Damien. Nos, ez engem is érdekelt. 
- Ha véget akarunk vetni ennek az egésznek, akkor szertartás szerűen kell végeznünk veletek – felelte Davin fel sem nézve a körömtisztogatásból. 
- Miféle szertartás? – kérdeztem, mire Davin rám pillantott, majd figyelmét ismét a kezére irányította.
- Nos, kezdetnek kikötözünk titeket azokhoz az oszlopokhoz – mutatott a helyiség túlsó végébe. – Ezt követően bekötjük a drága Testőr szemét, és Elena, drága, végignézheted, hogyan csonkítjuk meg, mielőtt elégetnénk. Ha ezzel megvagyunk, ötágú csillag alakzatot vágunk a hátadra ugyanezzel a tőrrel – lebegtette meg a tőrt –, amin a Donovan fiú vére is ott van. Ez után következik egy kis kántálással és füstölővel megspékelt boszorkányidézés, majd bemutatjuk Sheilának az áldozatunkat a családunk szabadságáért cserébe. Gondolom sejted, hogy ezt követően egyetlen szúrással végzünk veled – fejezte be. Az arcomból kifutott a vér a szavai hallatán. Az egészben nem a halálom, vagy ötágú csillag rész volt a legborzasztóbb, hanem az, hogy tehetetlenül végig kell néznem Damien haláltusáját. Davin ismét rám pillantott, majd elnevette magát. – Ha látnád az arcodat! Ne aggódj, ilyesmiről szó sincs. A rituálé egyszerűbb, mint gondolnád. És ne aggódj, nem kell végignézned a szerelmed halálát. 
- Hagyd abba, Davin! – förmedt rá Mr. O’Dannel még mielőtt bármit is reagálhattam volna. – Kötözzétek őket az oszlopokhoz! – szólította fel a fogva tartóinkat. Addig szorította a csuklóm körül a kötelet, amíg fel nem szisszentem a fájdalomtól. Ekkor még húzott rajta egy kicsit, majd erősen megcsomózta. A kötél durva anyaga sértette a bőröm, a húsomba vájt. Meg se bírtam mozdítani a kezem. – Figyeljetek rájuk, míg előkészítjük a szertartást! – utasította őket, majd eltűntek egy ajtó mögött. Hihetetlen mennyi ajtó és titkos járat van ebben a városban.

Igyekeztem elérni a csomót, hátha valami csoda folytán sikerül kiszabadítanom a kezem, csakhogy sehogy se sikerült ezt elérnem. Egy bilinccsel sokkal könnyebb dolgom lett volna a pulóverem ujjára erősített hullámcsatnak hála, azonban tőr és kés híján a kötél lehetetlen feladatnak bizonyult. Daminen tőlem balra volt, nagyjából három méter távolságra. Amennyire láttam, ő is a szabaduláson mesterkedett. Hunyorogva igyekeztem kivenni, mit csinál, hátha a segítségemre lesz, csakhogy ekkor apró pisszenéssel hívta fel magára a figyelmem. A fejével alig látható nemet intett, majd a három őr felé biccentett. Apró bólintással jeleztem, hogy értem, és többet nem néztem felé.
Az lenne a legjobb, ha megpróbálnám elterelni a figyelmüket.
Feljajdultam, majd köhögni kezdtem. Lassan lecsúsztam az oszlop mentén a földre. Szaporábban vettem a levegőt, a légzésem felületessé vált. Igyekeztem kétségbeesett arcot vágni. Figyeltem, ahogy összenéztek, majd az egyik megindult felém. 
- Mi a baj? – kérdezte miközben leguggolt mellém. 
- Nem tudom – nyögtem. – Alig kapok levegőt, és… hihetetlenül szúr az oldalam. Biztos amiatt van, hogy a társa megsebesített. – Ismét felszisszentem, ám ezúttal nem csak színleltem. A maszkos alak egy durva mozdulattal feljebb húzta a ruhám, hogy szemügyre vehesse az állítólagos sérülésem. Ahogy lepillantottam, észrevettem, hogy a kötés kissé átvérzett. Azóta szerencsére elállt a vérzés, és nem olyan súlyos, viszont a kötés látványa épp elég bizonyíték. 
- Melyik elmeroggyant volt? – fordult dühödten a másik kettő felé.
- A mesterek azt mondják, ne öljük meg. Arról szó sem volt, hogy meg se sebezhetjük – védekezett a magasabb. 
- Értesítsd a nagyurat a helyzetről. Fel kell gyorsítani a folyamatot, még mielőtt elvérezne – adta ki az utasítást, mire a másik szó nélkül megindult az ajtó felé. Továbbra is eljátszottam a hattyú halálát, időt nyerve ezzel Damiennek. 
- Vigyázz! – hangzott egy mély kiáltás, ám késő volt. A mellettem guggoló maszkos alak a lábaim előtt hevert. Szó szerint. Felnézve megpillantottam Damient, kezében a véres tőrével. Csakhogy nem volt ideje velem foglalkoznia, a másik alak támadásba lendült. Nem sokkal később sikerült kiszabadítanom magam a tőrrel, amit a lábammal elcsentem az előttem heverő bűnözőtől. Szerencsére a testőrömmel viaskodó férfi épp nekem háttal állt, így tökéletes alkalmam nyílt, hogy véget vethessek a párharcnak. Egy jól irányzott szúrás. Csak ennyi kellett. Damien lihegve egy biccentéssel köszönte meg, hogy megmentettem. 
- Utánuk kéne mennünk, nem gondolod? – pillantott az ajtó irányába.
- Nem kéne a fiúknak segíteni? – kérdeztem kételkedve. Valójában tudtam, mit kéne tennünk, csakhogy féltem. Féltem megtenni, amit meg kell tennem. Úgy éreztem, nem állok rá készen. 
- Boldogulnak, Elena. – Kiismerhetetlen tekintettel fürkészett. Aprót bólintottam, jelezve, hogy igaza van. – Nekünk a saját feladatunkat kell teljesítenünk. Vészesen fogy az időnk.
- Tudom – sóhajtottam. – Tudom, csak… Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. 
- Embert ölni nehéz. Még akkor is, ha egy gonosztól szabadítod meg a világot. Viszont gondolj arra, hogy ez önvédelem – simította meg a karom, aggodalmasan méregetett, majd egy biztató mosolyt küldött felém. Nem jött rá, hogy valójában nem ettől félek. Elvégre öltem már embert, az imént is. De ez most más lesz. Nagyon más. – Induljunk!
Az ajtó egy sötét folyosót takart. Megragadtam Damien kezét, úgy haladtunk előre. Én legalább láttam, így kénytelen volt rám támaszkodni az előrehaladásban. Igyekeztem fülelni, hátha meghallom, merre lehetnek, ám sokáig nem hallottam semmit. Halvány fény kezdett pislákolni a sziklafalon, amikor megütötték a fülemet az első szófoszlányok.
- Készülj! – suttogtam Damiennek, mire megszorította a kezem. Lassan közeledtünk a fény felé.
- Menj vissza hozzájuk! – hallottam Arthur parancsoló hangját. – Azok ketten eszesebbek, mint gondolnád. Fogadni mernék, hogy ez is a taktikájuk része. 
- Igenis, nagyuram! – felelte, majd elindult felénk. Megszorítottam Damien kezét, majd elengedtem. Éles látásommal figyeltem, mikor ér megfelelő távolságba. Egyikünk sem mert levegőt venni addig a pillanatig. Amikor kellőképp közel került ahhoz, hogy gond nélkül lecsaphassunk rá, Damien mozdult először. Átvágta a maszkos torkát, aki halk puffanással, hang nélkül esett össze előttünk. 
- Mi volt ez? – hallottam Davin hangját. Olyan halk volt, hogy Damien valószínűleg egyáltalán nem is érzékelte.
- Hallottak minket – suttogtam közel hajolva hozzá.
- Akkor itt az ideje lecsapni – suttogta vissza. Ajka a fülemet súrolta miközben beszélt. Megragadta a kezem, majd vonszolt tovább előre. Sajnos előbb észrevettek minket, mint szerettük volna.
- Áh, micsoda meglepetés! – kiáltott fel Arthur. Egyáltalán nem volt meglepve. – Nos, az időzítés nem a legtökéletesebb, de nem kell aggódni. Hamarosan minden készen áll a halálotokra – biztosított minket, majd egy krétával folytatta az elkezdett fehér jelek rajzolgatását a padlóra. Hitetlenkedve néztem az idős férfit, amint talpig feketébe burkolózva guggol nyugodtan, és a meggyilkolásunkat tervezgeti. Mintha csak azon gondolkozna, milyen színű rózsát ültessen a kertbe. 
- Elég legyen, vénember! – förmedt rá Damien. Mr. O’Dannel felvont szemöldökkel nézett rá, majd folytatta a munkát.
- Vigyázz a szádra, Donovan! – indult meg felénk Davin. – Fogalmad sincs, mivel állsz szemben. 
- Ahogy neked sincs – sziszegte társam. 
- Semmi gond, Davin – szólt halkan Mr. O’Dannel, majd lassan felegyenesedett. – Minden készen áll.
Davin bólintott, majd egy hirtelen mozdulattal maga elé rántott, az ezüst tőrt pedig a nyakamnak szegezte. Háttal álltam neki, rémült tekintetem Damien kék pillantásába fúrtam. Az ő tekintete is hasonló kétségbeesést tükrözött. 
- Ne mozdulj, testőrkém, vagy átszabom a csinos kis arcát – sziszegte. Forró lehelete csiklandozta a nyakam. Szorosan tartotta a kezem, úgy lökdösött egyre közelebb a különös jelekhez. Csak akkor fedeztem fel, hogy ez egy ötágú csillag. Davin a közepére vezetett, majd megkötözte a kezem. Ezúttal igyekeztem eltartani a csuklóimat egymástól, hogy könnyebben kiszabadítsam magam, ha eljön az ideje. Egyelőre türelmesen várok. Csak egyetlen esélyünk lesz. Nem szúrhatjuk el. Idő közben Arthur Damien mögé lépett, és őt is megkötözte.
- Akkor kezdődhet a móka! – csapta össze Davin a tenyerét.
Nagyon gyorsan ki kell találnunk valamit, különben elvesztünk.
Ezután minden olyan gyorsan történt. Mire kettőt pislogtam, Mr. O’Dannel a földön feküdt ájultan, Davin lábát pedig kirántotta a rátekeredett bőr – Damien ostora.
Hozzám szaladva engem is kiszabadított, csakhogy nem volt sok időnk. Davin füttyentett egyet, mire a helyiséget ellepték a fekete ruhás, maszkos férfiak. Fel sem fogtam még, mi történt, máris ránk támadtak. Egyenként iktattuk ki őket, ám mi is több sebből véreztünk. Ennyi ember ellen lehetetlen lett volna karcolás nélkül győztesen kikerülni. Pár perc elteltével több nyílvessző szelte át a teret és fúródtak ellenfeleink testébe. Maxet pillantottam meg íjjal a kezében. Ahogy összeakadt a pillantásunk, megkönnyebbült mosolyt váltottunk. Sajnos nem tudtunk sokáig örülni a viszontlátásnak, ugyanis egyre többen és többen özönlöttek felénk.
És ekkor megpillantottam Davint öt méterre tőlem. Nem gondolkoztam, csak elindultam felé. Eltökélten mészároltam le mindenkit, aki az utamba állt. Amikor éjfekete tekintete összekapcsolódott az én kék pillantásommal, szélesen elmosolyodott. Vörös haja szinte lángolt. Az egész lénye éles kontrasztok sorozata volt – a sápadt bőre, a fekete ruhája és szeme, répaszín haja. Ragadozóként nézett rám, mintha csak a prédája volnék, aki egyenesen a karmai közé veti magát. Csakhogy ez nem így van. Mert én leszek az, aki a végén nevetni fog.
Csatakiáltás – féleséget hallattam, majd minden megmaradt erőmet összeszedve nekirontottam. Felkészült a csapásra, könnyűszerrel hárított a saját fegyverével. Egyre csak soroztam, ütöttem, vágtam, szeltem, ám a pengéje mindenütt ott volt. Mintha előre látná a következő lépésemet. Olyan gyorsan támadtam, hogy lehetőséget sem adtam neki. Minél előbb véget akartam vetni ennek. Tudtam, hogy ahhoz, hogy megöljem előbb szükség lesz Damien vérére és a sajátomra a pengén, de nem árt, ha előtte harcképtelenné teszem.
Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Nem elég, hogy azzal a tőrrel védi ki a csapásaimat, amivel nekem kell őt megölnöm, de emellett még az idegőrlően arrogáns vigyor sem akar lekopni a képéről. 
- Mikor adod fel végre? – Még csak nem is lihegett miközben feltette a kérdést. Ez csak még inkább felbosszantott. Aztán rájöttem, hogy épp ez a célja. Mély levegőt vettem, és igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Már nem az a buta tizenhat éves lány vagyok, aki belecsöppent ebbe az egészbe egyik napról a másikra. Nem. Azóta felnőttem. Talán túl gyorsan is. Épp ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a fejem. 
- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem – feleltem. Én sem lihegtem. Meglepő, de nem.
Összehúzott szemmel vizslatott, miközben egymásnak feszültünk. Kihasználtam a pillanatot és kirúgtam alóla a lábát. Azonnal kiterült a földön. Halványan érzékeltem, hogy a legközelebbi csatlósai rám akarnak támadni, ám valami – vagy inkább valaki távol tartotta őket. Rátérdeltem a karjaira, a tőrömet pedig a nyakának szegeztem. Nem adta könnyen a tőrt, vékony, fenyegető vágást kellett ejtenem a nyakán, hogy sikerüljön kifeszítenem a fegyvert elfehéredő ujjainak szorításából. Most először láttam rémületet a tekintetében.
Mély levegőt vettem, és megvágtam a bal kezem. Hosszú, mély vágás éktelenkedett a tenyeremen, amihez csípő, szúró fájdalom társult. Mikor úgy ítéltem, elég vér került a pengére, a tekintetemmel Damien kerestem. Davin ezt a pillanatot választotta, hogy ledöntsön magáról. Szerencsére időben észbe kaptam, így sikerült odébb gördülnöm, mielőtt bármit is tehetett volna. Továbbra sem láttam Damient, így a nevét ordítottam.
Davin rám vetette magát, térdével kiszorította a levegőt a tüdőmből. Szorosan markoltam a tőrt. Igyekezett kifeszíteni a kezemből, ahogy én az imént az övéből. Csakhogy ő fegyvertelen volt, nálam pedig kettő is volt. Bal kezemmel megragadtam eredeti tőrömet, amit a vágás idejére visszacsúsztattam a hüvelyébe az övemen, majd teljes erőből a combjába nyomtam, aztán azonnal kirántottam.
Velőtrázóan fájdalmas ordítás kíséretében dőlt oldalra. Mindkét kezét a sebre szorította, ami körül egyre nagyobbá vált a sötétlő folt. Vörösre színezte a kezét, lassan utat talált a padlóra is. Ahogy felnézett rám, fekete tekintetében a lángoló düh mellett ott táncolt a rettegés is a háttérben. Ha nem kellene Damien vére is a pengére, most könnyűszerrel megölhetném. Csakhogy akkor nem lesz vége semminek. Így hát otthagytam, és elindultam a Testőr keresésére, miközben fél szememet továbbra is a Mesteren tartottam.
Vészesen megfogyatkozott a fekete ruhás harcosok száma, rengeteg élettelen test borította a barlang padlóját. Időközben megjelent Michael és Tom, viszont nem volt időm felmérni az állapotukat. Damient kellett minél előbb megtalálnom.
Három maszkos alakkal viaskodott épp, amikor megpillantottam. Vesztésre állt. Teljesen sarokba szorították. 
- Max! – kiáltottam a fiúnak, aki épp akkor végzett az utolsó támadójával. Azonnal vette a lapot. Elhajított egy tőrt, majd egy tizedmásodperccel később egy nyíl szelte át a levegőt. Mindkettő célt ért. Már csak egy támadó maradt, aki csodálkozva pislantott két társára. Damien kihasználta a pillanatot, így rövidesen az utolsó is csatlakozott a többiekhez.
Szó nélkül ragadtam meg Damien bal kezét. Amint megpillantotta a kezemben az ezüsttőrt, aminek a pengét vér borította, megértette, mit akarok. Szó nélkül felém fordította a tenyerét. Fel sem szisszent, amikor az enyémhez nagyon hasonló sebet ejtettem rajta, majd hagytam, hogy rácsorogjon a vére a pengére.
A markolatot behálózó különösen kanyargó indás domborulatok ekkor vörös fénnyel kezdtek izzani. Pont, mint a napló, amikor először tartottam fölé a lámpát. Összevont szemmel néztünk össze, ám nem ez volt a megfelelő hely és idő az ámulatra és a kérdésekre.
- Merre? – kérdezte. A fejemmel arra biccentettem, ahol Davint hagytam. Minden további nélkül indultunk abba az irányba.
A Mester nem volt ott, amikor visszaértünk. Szerencsénkre azonban nem kellett átkoznom magam, ugyanis a vérnyomok, amiket maga után hagyott elvezettek minket hozzá. Egy kiszögellő szikla mögött, az árnyékban rejtőzve találtunk rá pár méterrel odébb. Kapkodta a levegőt, az arcára nedvesen tapadt vörös haja, izzadságcseppek csorogtak végig rajta. Erősen összeszorított szemmel ült ott, kezét a combjára szorítva. Hamarosan magától is elvérezne.
Damien megragadta a pólójánál fogva. Könnyűszerrel emelte fel és nyomta neki a kemény sziklának. Davin szemei ijedten pattantak ki. 
- Ne! – nyöszörgött. – Ne tedd, Elena! – a szemében őszinte félelem tükröződött.
- Csak egyetlen okot mondj, hogy miért ne tegyem meg – sziszegtem, majd a szívének szegeztem a véres pengét, enyhén megnyomva. Elakadt a lélegzete, a szeme elkerekedett.
- Kérlek! – könyörgött. – Nem tudod, mi történik veled, ha megteszed. Ha beteljesül a sorsod, akkor…
- Tedd meg! – szakította félbe Damien.
- Akkor? – néztem várakozva Davinre.
- Akkor meghalsz. Meghalsz, és elkárhozik a lelked. Elkárhozik, Elena – mondta rémülten. Mintha ezzel meghatna.
- Nos, mindkét esetben meghalnék, nem igaz? – kérdeztem, majd a testébe mélyesztettem a pengét. A tőr erőteljesebben ragyogott, fénye szinte már vakító volt. Davin szeme elkerekedett, majd fennakadt. Élettelen testtel hullt a földre. Az ezüsttőr fénye még egy pillanatig még erőteljesebbé vált, majd kialudt.
Davin teste fölött ekkor halvány, fehér derengés jelent meg. A derengés kavarogni kezdett, majd alakot öltött. Az enyémnél néhány árnyalattal világosabb, már inkább sötétszőkének ható haj, kék szemek, ugyanolyan vonások. Katherine Danken. Könnyek áztatták arcát, ajka szomorkás mosolyra húzódott. 
- Köszönöm, Elena – suttogta. – Megszabadítottál. Tudtam, hogy képes vagy rá! Mindvégig tudtam! – Még több könny csordult le az arcán. – Köszönöm! Köszönöm neked! És… sajnálom – tette hozzá, majd az alakja szertefoszlott. Ezúttal örökre.

Csak bámultam a testet, és a helyet, ahol Katherine megjelent. Vége. Vége. El se tudtam hinni.
- Igen! – suttogta Damien, majd szorosan a karjába zárt. – Vége van, Elena. – Ezek szerint hangosan is kimondtam a gondolataimat. Kissé eltolt magától, majd egy hajtincset a fülem mögé simított, onnan az ujjai az államat súrolták, majd az arcomat. Csak ekkor vettem észre, hogy sírok. – Élsz, Elena. Életben vagy – suttogta, majd ismét magához szorított. Viszonoztam az ölelését, és mélyen beszívtam az illatát. Föld, vas és izzadságszaga volt, de nem érdekelt.
Lassú, ütemes tapsolás szakította félbe az idilli pillanatot. Megfordulva Arthur O’Dannelt pillantottam meg. Arcát eltorzította a harag. Így valóban gonosznak tűnt.   
- Gratulálok, Kiválasztott! – nézett rám gyűlölettel teli tekintettel. – Nyertél, igaz? Megmentetted azt a szajhát a kárhozattól.
- Vége van, Arthur – lépett elém Damien védelmezőn.
- Ez már nem a te harcod, Damien Donovan – intett, ám Damien nem tágított. Rátettem a kezem a karjára, mire rám emelte tekintetét. Bólintottam, jelezve, hogy rendben van, mire odébb lépett. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy előre lépjek. A tőr továbbra is ott volt a kezemben, ami ezúttal Davin O’Dannel vérével keverte a miénket. Addig közeledtem Arthurhoz, míg már csak egy karnyújtásnyira állt tőlem. 
- Vége van, Arthur. Fogadja el… Veszített.
- Dehogyis, gyermekem – mosolyodott el békésen. Láttam az apró csillanást. Cselekednem kellett. Előrerántottam a kezem, mire a tőr a testébe fúródott. Csakhogy az ő keze is ugyanilyen tartásban állt. Hirtelen kerített hatalmába a testemen végigszáguldó fájdalom. – Most van vége. – És ez volt a végszó. Egyszerre zuhantunk a padlóra. Hallottam, ahogy valaki a nevemet kiáltva mellém rogy, majd mindent beborított a jóleső, fájdalommentes sötétség. 

2017. június 30.

Végzet - 28. fejezet

- Elena Tisdale és az Őrző Ötök – vigyorgott Davin. Mögötte jobbról egy véreb állt, mellette pedig vagy tíz ember védte. – Jaj, bocsánat! Csak Őrző Négyek. Bár ez korántsem hangzik olyan jól, nem gondoljátok?
- Te mocskos… - kezdte Damien megindulva felé, ám Tom még időben visszarántotta. Mindenesetre ez a mozdulat arra tökéletes volt, hogy lássuk, a Mester testőrei valamennyien kardot és/vagy tőrt viseltek az övükön, ahogy afelé nyúltak a fenyegetésre. 
- Ugyan, drága Testőrkém! – Nem akart leolvadni az arcáról az az arrogáns, felsőbbrendű vigyor. Vörös haján a fáklyák fénye különös táncot járt. Olyan volt, mintha egy tűzcsóva táncolna a fején. Élénk színű haja szöges ellentétben állt fekete szemével és sápadt bőrével, amin elvétve akadt néhány jól látható szeplő. – Játsszunk egy kicsit! Úgyis nemsokára vége ennek az egész cirkusznak.
- Minél előbb, annál jobb – morogta Michael.
- Oh, úgy lesz – emelte rá sötét tekintetét. A mosoly eltűnt az arcáról. – Csak előbb szeretnék szórakozni egy kicsit.
Az emberei összezártak előtte, a véreb morogni kezdett. Az előttünk álló maszkos alakok előhúzták fegyvereiket, készen állva a harcra. Nem tehettünk mást, mi is hasonlóképp cselekedtünk. Biztosan tartottam a fegyvert, és pontosan tudtam, mit kell vele tennem. Csakhogy több mint kétszeres túlerővel szemben ez nem ment ilyen egyszerűen. Különösen akkor, ha az állat is támadásba lendül, ugyanis akkor Damien teljesen le lesz vele foglalva. Még az első nagy küldetésünk alkalmával derült ki, hogy képes irányítani, vagy legalábbis kontroll alatt tartani ezeket a különös lényeket. Amíg a szemükbe néz, addig nem támadnak, csak meredten bámulnak vissza rá. Még csak hangot sem hallatnak. Erre egyikünk sem volt képes. Csakhogy így valakinek tartania kell Damien hátát, illetve valahogy ki kellett iktatni az állatot. Szóval jobb esetben hárman, rosszabb esetben ketten kényszerülünk szembenézni a fegyveresekkel. Nos, igen, a számok határozottan nem nekünk kedveznek. 
- Még van lehetőségetek visszavonulni – szólt Davin hangja a takarásból. 
- Arról ne is álmodj, te kis kerti törpe! – vetette oda Michael.
- Hát jó – felelte könnyedén. – Kapjátok el őket! A lány és a Testőr élve kell. A többivel azt tesztek, amit akartok! – adta ki a parancsot, mire egy emberként indultak meg felénk.
Ha féltem is, nem volt időm érzékelni. Nem volt idő gondolkodni. Cselekedni kellett.
Mintha beosztották volna – ketten-ketten támadtak mindenkire. Az első, aki elért hozzám magas volt, széles vállakkal. Egy vékony tőrt tartott csak magánál, elvégre nem ölhet meg. Persze ez nem jelenti azt, hogy meg sem sebezhet. Megpróbált megragadni, mire a tőrömet felé lendítettem. Időben elrántotta a kezét, ám a következő csapásomat nem sikerült kivédenie. Mély vágást ejtettem az alkarján, mire ő felordított. A vér máris elkezdett lecsorogni a karján. Valószínűleg átvágtam egy vénát. Ekkor azonban a másik félretolta – valamivel alacsonyabb volt, és kevésbé hasonlított egy szekrényre, viszont sokkal harciasabbnak tűnt. Eltökélten emelte a magasba a tőrét, hogy azzal csapjon le rám.
- A Mester élve akar, nem emlékszik? – kérdeztem, amikor felfedeztem, mire készül. Válasz nélkül lendítette a kezét. Sikerült kivédenem, ám az ereje elsöprő volt. Ha ez eltalált volna, biztos, hogy komoly kárt tett volna bennem. 
- Az nem jelenti azt, hogy nem szabhatlak át egy kicsit – hörögte, majd ismét lecsapni készült. Kifordultam a csapása elől, azonban az éles fájdalom az oldalamban azt jelezte, hogy így is sikerült elérnie. Nem tűnt túl mélynek, épphogy elért, viszont a bőrömet hosszan felsértette. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy támadjak, ám könnyűszerrel kivédte. Ekkor az övembe rejtett hosszabb tőrért nyúltam, ezúttal két fegyverrel indulva ellene. Mindkettővel támadtam, ám ő csak az egyiket tudta kivédeni, így a balomban lévő penge mélyen a húsába vájt. Felordított. Ekkor fedeztem fel, mekkora felelőtlenség volt részemről a két fegyver: bár megsebeztem, egy kézzel nem tudtam kellő erőt kifejteni, hogy visszatartsam, így egy újabb vágást ejtett rajtam, vészesen közel az előzőhöz. Ezúttal mélyebb volt. Ahogy odanyúltam, a kezemet vörösre festette a vérem. Újra támadott, ám sikerült lehajolnom, majd a tőrömet felfelé a bordái közé csúsztattam. Nem volt időm kihúzni, ugyanis a férfi holtan esett előre. Épphogy sikerült kitérnem élettelen teste elől. Megpillantottam a férfit, aki először támadt rám: a falnak dőlve ült, felületesen lélegzett, egyre sűrűsödött a vértócsa körülötte, az arcából kezdett kifutni a szín. Tényleg egy nagyon fontos eret találtam el. 
- Ölj meg! – hörögte. – Ha nem te teszed meg, akkor a Mester fogja. Kérlek! – könyörgött. Pár másodpercig tétováztam, majd a tegezemért nyúltam. Ráfüggesztettem egy nyílvesszőt és lőttem. Egyenesen a szívébe fúródott.
Ahogy körbenéztem, azt vettem észre, hogy Davin eltűnt, a Mester emberei pedig egyre fogyatkoztak. A véreb eddig meg sem moccant. Összeakadt a tekintetünk, mire morogni kezdett, majd tett felém néhány fenyegető lépést.
- Damien! – kiáltotta valaki, mire az említett néhány szívdobbanásnyi időn belül köztem és az állat közt termett. A különös lény azonnal lenyugodott, fejét kissé oldalra döntve bámult a fiú szemébe. 
- Vigyázzatok! – kiáltotta valaki, mire megfordultam. Ketten indultak felénk. Az egyiküket sikerült eltalálnom a nyilammal, azonban a következőt nem tudtam felhúzni, túl gyorsan elért hozzánk. Nekem kellett megvédenem Damient, miközben ő engem védett. Előrántottam egy dobócsillagot, ám az célt tévesztett. Vagyis nem egészen, ugyanis a Tommal viaskodó egyik maszkos alak hátába fúródott, ám rajtunk ez most nem segített. Fém csattant fémen, ahogy a késével nekem rontott. Egymásnak feszültünk, ám ő bizonyult erősebbnek. Az éles pengék vészesen közeledtek a torkomhoz. Ekkor felrántottam a térdem, ami erőteljesen az ágyékába nyomódott. A pengéje lecsúszott az enyémről, nyögve markolta az érzékeny területet. Ekkor megjelent Michael, és befejezte, amit elkezdtem: gond nélkül belémélyesztette kardját. Egy biccentéssel köszöntem meg neki.
Mindenki lihegve gyűlt körénk Damiennel. A Mester emberei egytől egyig holtan feküdtek a földön.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem ezek voltak a legerősebb emberei? – kérdezte Max.
- Srácok, most inkább ezzel a csúnyasággal kellene foglalkoznotok – szólalt meg Damien, tekintetét egy pillanatra sem szakítva el a lénytől.
- Mit tegyünk vele? – kérdezte Tom tanácstalanul. 
- Próbálkozzunk nyíllal – javasolta Max, majd megfeszítette az íját, és lőtt. Bár eltalálta az állatot, az továbbra is ugyanúgy meredt Damienre. – Oké, B terv?
- Nem volt valami erről a Mester jegyzeteiben? – fordultam Tomhoz, aki elgondolkodva méregette a vérebet. 
- Mintha lett volna szó valamiféle tökéletesítésről, amit Logan Sullivan hajtott végre a tenyésztés során – felelte aztán. – Elérte, hogy csupán egyetlen ember ölhesse meg őket. A mesterük.
- Szóval egyedül Davin képes megfékezni őket? – nyögött fel Max. Ez határozottan nem jelentett jót. 
- Max, add ide az íjadat. És egy nyilat – nyújtotta hátra a kezét Damien.
- Minek? – kérdezte Max, bár közben tette, amit kért.
- Talán beválhat – szólt Tom, mint aki érti, mire készül a fivére. Mi többiek csak vártunk. Damien oda sem nézve illesztette fel a nyilat, majd egyenesen az állat szeme közé célzott vele. Vett egy nagy levegőt, majd elengedte. Hihetetlen erővel csapódott a mutáns koponyájába, mire annak szemei fennakadtak, majd egy földrengés erejével a földre zuhant. Ekkor értettem meg: Damien volt az állat mestere azzal, ahogy képes volt kontrollálni. Ez azonban azt is jelenti, hogy csakis ő képes végezni ezekkel a bestiákkal. 
- Hova tűnt Davin? – kérdeztem. Mindenki körbeforgatta a fejét, ám sehol sem láttuk.
- Valószínűleg még a harc kezdete előtt lelépett – vont vállat Michael.
- A kérdés csak az, hogy hova tűnt – sóhajtottam. – Biztos vagyok benne, hogy a tőrért ment. Nem kockáztatja, hogy ha esetleg sikeresen kiiktatjuk az embereit, akkor megszerezzük a fegyvert is. Nem ostoba. Akárhol is van most, biztosan nála van. 
- Kétlem, hogy ott távozott, ahol, mi bejöttünk, ugyanis teljesen elzártuk az utat. A parancs kiadását követően kellett elhagynia a barlangot, valószínűleg hátrafelé – mutatott Damien a barlang túloldala felé.
- Semmiféle ajtószerűséget nem látok – hunyorgott Max.
- Pont ez a lényeg. Sehol sem látsz itt semmiféle ajtót, csak azt, ahol még akkor jutottunk be, amikor Katherine Danken testét kerestük – magyarázta Tom. – Annak sincs semmi jele, ahol az imént jutottunk be. 
- Akkor keressük meg azt a titkos ajtót! – indult el Max a barlang azon részére, ahol sejtésünk szerint Davin megszökhetett, mi pedig követtük.
Négyzetcentiméterenként kutattuk át a falat a titkos ajtót keresve. Természetesen sikertelenül. Mert miért menne valami simán, nem igaz?
Alig kezdtük el a tapogatást, ahogy felnyúltam, hirtelen fájdalom hasított az oldalamba. Felszisszentem és összerándultam, mire Damien azonnal mellém lépett.
- Mi történt? Megsérültél? – nézett rám aggódón, egy hajtincsemet a fülem mögé simította. Az ujjával közben végigsimított az arcomon, bár nem tudtam, véletlenül vagy szándékosan.  
- Csak egy kis karcolás – húzódtam el. A tekintete elsötétült, az arcomat fürkészte.
- Hadd nézzem meg azt a karcolást! – felelte, mire felhúztam a pulcsimat és a pólómat ott, ahol a maszkos alak megvágott. Felszisszentem, ahogy a ruhám anyaga súrolta a sérülést. Damien leguggolt, hogy jobban láthassa. Abból, ahogy élesen beszívta a levegőt, nem sok jóra számítottam. 
- Nem túl mély, de elfertőződhet – állt fel, majd előhúzott egy ruhaanyagot a farzsebéből, és nekiállt bekötni a sebet. – Valószínűleg így is bejutottak már bizonyos baktériumok és fertőzésnek indul. Amint kijutunk innen, rendesen el kell látni. De ideiglenesen ez is megteszi.
- Köszönöm – hálálkodtam. Még egyszer átnézte a kötést, majd mikor elég jónak ítélte, visszaengedte a ruhámat. A bőrünk ismét összeért, és egyre nehezebb elhinnem, hogy ez puszta véletlen.
- Azért, ha lehet, többet ne szedj össze – mosolygott rám.
- Nem ígérek semmit. – Ezzel visszafordultam a falhoz. A fájdalom nem múlt el, így inkább nem nyúlkáltam felfelé.
A fal lenti részeivel próbálkoztam inkább, ám ekkor valaki megjelent mögöttem, és azokon a pontokon kutat, amiket én nem érek el. Mikor hátranéztem, Damient pillantottam meg. 
- Nem tudnál kicsit odébb menni? – mordultam fel.
- Mindent át kell kutatnunk. És láthatóan nem bírsz egyedül ezzel a szakasszal. Inkább meg kellene köszönnöd, hogy segítek.
- Miért érzem azt, hogy a nagy segítőkészségedet hátsó szándék vezérli? – kérdeztem miközben felegyenesedtem. A szemembe nézett, majd egy féloldalas mosoly kíséretében így felelt:
- Azért, mert túl jól ismersz. – Felvontam a szemöldököm, mire a mosolya kiszélesedett. – Kutassunk tovább!
- Előbb beszélnünk kell – jelentettem ki.
- Elena, ez most fontos – mutatott a falra.
- Ahogy ez is – feleltem ellentmondást nem tűrve, majd kicsit odébb rángattam. – Mi itt keresünk, Max, nézd át a középső részt! – szóltam oda a fiúknak, mire bólintottak, majd tették a dolgukat. Ha elég halkan beszélünk, nem hallanak minket. 
- Szóval? – vonta fel a szemöldökét, majd elkezdte a falat tapogatni. 
- Mi ez az egész, Damien? – kérdeztem suttogva.
- Fogalmam sincs, mire gondolsz – suttogta vissza.
- Miért lettél hirtelen ilyen segítőkész? Miért akarsz hirtelen minden ok nélkül a közelemben lenni? Hiszen nem is olyan régen még arra sem voltál képes, hogy egy levegőt szívj velem. 
- Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem egészen így van – mormogott.
- Akkor mégis hogy van? – horkantam fel.
- Az a dolgom, hogy megvédjelek – hajolt egészen közel. A lehelete csiklandozta az arcomat. – Akár az életem árán is. 
- Ez nem válasz a kérdésemre.
- Talán nem – fordította felém az arcát, míg én továbbra is csak a falat néztem, a kezemet ugyanarra a pontra tapasztva. Az ajka a fülemet súrolta miközben beszélt. – Viszont biztos vagyok benne, hogy magad is tudod a választ. – Nehezen vettem rá magam, hogy felé forduljak. Fél centi, és akár meg is csókolhatnánk egymást. Elkövettem azt a hibát, hogy az ajkaira pillantottam. Azok elnyíltak, én pedig rögvest visszavezettem a tekintetem a szeméhez. Olyan érzelmeket és vágyakat fedeztem fel bennük, amikről azt hittem, rég elvesztek. Régen bármit megadtam volna, hogy újra ilyennek lássam. Régen. Csakhogy azóta jött Nate, és mindent megváltoztatott. És most halott. Vele együtt pedig a szívem is. Épp ezért gyűlöltem, hogy most így néz rám. Elkésett. Már rég elkésett. Legalábbis ezt igyekeztem elhitetni magammal. Nagyjából sikerült is. 
- Te is tudod, hogy ez már lehetetlen – suttogtam.
- Te is tudod, hogy nem az – lehelte. A keze lecsúszott a falon, majd végigvezette a karomon, a vállamon, fel a nyakamon, majd megpihent az arcomon. Bár a bőre érdes volt, az érintése mégis lágy. Libabőrös lettem. Biztos csak a hideg. 
- Nate… - A név hallatán Damien ajka vékony vonallá préselődött, szemébe pedig végtelen szomorúság költözött. 
- Hallottam, amikor anya azt mondta, hogy a szerelmetek igaz volt – kezdte miközben az arcomat cirógatta. – Azt gondolja, hogy a kettőnk kapcsolata átok volt. De én akkor sem így gondolom. Még akkor sem, ha ez az egész úgy tűnik. Talán tényleg igaz szerelem volt a tiétek. De egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a miénk ne lett volna az. Ne lenne az.  – A válaszadástól Max hangja mentett meg.
- Megvan az átjáró! – kiáltotta. Szó nélkül elléptem Damien mellől, aki szintén némán követett. Örülök az időzítésnek, mert fogalmam sem volt, merre haladt volna ez a beszélgetés.   
Elindultunk a folyosón, lélekben felkészülve a legrosszabbra. Ahogy a végére értünk, egy újabb barlangban találtuk magunkat. Ez sokkal kisebb volt, mint az előző, és sokkal hűvösebb is. És ismét nem voltunk egyedül.
- Ahogy sejtettem. Sikerült eljutnotok idáig. – Davin egy falnak támaszkodva állt, épp a körmét piszkálgatta, mint aki nagyon unatkozik.
- Add fel, Davin! Nem győzhetsz – lépett előre Damien.
- Ugyan már, Donovan. – Hanyagul ellökte magát a faltól, majd közelebb lépett. – Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – felnevetett. – Tudjátok, bár okosnak hiszitek magatokat, mégis hihetetlenül ostobák vagytok!
- Mit akarsz ezzel mondani? – húztam össze a szemem.
- Csupán annyit, hogy nem veszitek észre, amikor minden ott van az orrotok előtt – felelte sejtelmesen. Mivel senki nem mondott semmit, így egy sóhaj után folytatta. – Ismered a mondást: Tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb.
- Bökd már ki végre, te szarházi! – förmedt rá Michael.
- Azt nyilván tudjátok, hogy nem én irányítom ezt az egészet. Én, és a Nagy Mester úgy gondoljuk, ideje megtudnotok, kivel is álltok szemben – mosolyodott el. Oldalra lépett, mire az árnyékból kilépett egy maszkos alak. – Hölgyeim, bemutatom a Nagy Mestert.
Mikor kilépett a fáklya fényébe, lehúzta a fejéről az anyagot, majd a padlóra dobta. A lélegzetem is elakadt, amikor megpillantottam. Nem. Nem, nem, nem, nem! Ez lehetetlen! Könnyek gyűltek a szemembe.
- Elena – mosolygott rám olyan kedvesen, ahogy mindig is szokott. – Fiúk.
- Lehetetlen – suttogtam hangosan.
- Egyáltalán nem az – felelte. – Bár azt elhiszem, hogy soha nem fordult meg a fejedben, hogy én állhatok az egész mögött. Ahhoz túlságosan is szerettél, nem igaz?
- Miért? – Már nem fogtam vissza a könnyeimet. Nem volt értelme. Ennél nagyobb árulást aligha tudtam volna elképzelni. – Miért, Arthur? 
- Mindenre választ kapsz. Majd a kisunokám segít elmagyarázni – nézett a szüntelenül vigyorgó Davinre.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.
Arthur O’Dannel a Nagy Mester.

Davin pedig az unokája.